![[personal profile]](https://www.dreamwidth.org/img/silk/identity/user.png){kind=small}
cold light of morning - az első próbálkozás
Kissé komor hangulatú - némi fanyar humorral fűszerezett, Harry szemszögű, majdnem teljesen eredeti-hű folytatás Voldemort legyőzése után.
Az ötletadó kép: http://www.deviantart.com/art/In-the-cold-light-of-morning-413232819 , amihez ajánlom a Placebo idevágó dalát is (link a kép alatt).
Itt is megköszönöm csodás és türelmes bétámnak, SlytHay-nek a sok segítségét!
＼(^o^)／
(mivel LiveJournalon azt írta, post too large, ezért oda két részben töltöm fel a fejezetet, itt viszont úgy látszik, simán belefért egy posztba :D)
Ja, még valami... Nem minden rész tartalmaz "explicit adult content"-et (bár az oldalamon természetesen be van - legalábbis remélem - állítva), de azért a plusz jelölés nem árt itt-ott, nehogy valami... fennakadás legyen.
I.
– Harry. Harry! Harry James Potter, figyelsz te rám?!
– Hmm? – A fenébe. Már vagy öt perce Dracót bámulom. Vetek egy bűntudatos pillantást Hermionére – ami valószínűleg nem fogja meghatni –, de fogalmam sincs róla, hogy miről beszélt. Kedvetlenül lenézek a tányéromra. Hát persze, sonkás tojást próbáltam enni pirítóssal, mikor megakadt a szemem azon a bizonyos szőke üstökön, ahogy a mardekáros lehajtott fejjel kullog be a Nagyterembe. A háború vége óta ilyen – mintha elvesztette volna önmagát.
– Harry! – Upsz, megint.
– Öhm, mi? – préselem ki magamból a tőlem telhető legintelligensebb választ.
– Reménytelen vagy – néz rám szánakozva, majd gyengédebb hangnemben folytatja:
– Azt kérdeztem, válaszoltál-e már a levélre?
A levél. Nem feledkeztem meg róla.
A háborúnak vége. Elvesztettem a szüleim, a keresztapám, a pártfogóm és még oly sok embert; kibírtam a kibírhatatlan nagynénéméket, elviseltem a soha-nem-kért hírnevem, megküzdöttem dadogós tanárokkal, gyilkos szemű óriáskígyókkal, undorítóan foszladozó dementorokkal, halálfalókkal, mágiaügyi miniszterekkel, gonoszkodó mardekárosokkal, vitriolos pennájú újságírókkal, Voldemort gonosznál is gonoszabb lélekdarabkáival és magával Voldemorttal (az egészséges mértéknél jóval többször)... de még sorolhatnám – szóval, a világ összes elképzelhető förtelmével.
Mégis az egyetlen érzés, ami akkor, a párbaj döntő pillanatában hatalmába kerített, az üresség volt.
Láttam a hitetlenséget, és rá egy másodpercre a félelmet felvillanni Tom kígyószerű pupilláiban, majd el is múlt az egész. Akár egy rossz álom.
Talán valami mást vártam?
Voldemort meghalt, de vajon miért... Vajon miért hittem azt, hogy utána majd minden magától egyszerűbbé válik? Annyira irreális volt, hogy az élet ment tovább, pedig pont ezért tettem! Ezért kellett megtennem! Hogy az élet végre a normális medrébe terelődhessen, hogy elpusztuljon a szörnyeteg, aki romlásba döntötte a világot. Nem, nem volt választásom.
De persze ez hiú vágyálom a részemről. Mármint a normális. Mikor volt az én életem normális?
Rá kellett döbbennem, hogy az eddigi Harry Potter azért létezett, mert Voldemort megalkotta. Most pedig, hogy Voldemort eltűnt, az az énem is eltűnt, akinek minden pillanatát meghatározta a gonosz elleni harc és maga a gonosz. Persze az sem elhanyagolható tény, hogy drága „mesterem” egy lélekdarabjával is megajándékozott anélkül, hogy közölte volna.
Most jön a kellemetlen kérdés, ami azóta foglalkoztat: ki is akkor Harry Potter? Ki az a „simán Harry”, akinek hittem magam Hagrid megérkezésekor egy elhagyatott kunyhóban, a tenger közepén?
Az a „simán Harry”, aki sosem lehettem.
A harc túlélői a szebb napokat is megért Nagyteremben gyűltek össze. Ott voltak a sebesültek. És a halottak is. A jó oldal halottai. Ezt követően számtalanszor gondoltam arra, milyen igazságtalan fekete-fehérben látni a világot. Milyen egyszerű felosztani jóra és gonoszra... Akkor nem kell okokat keresned, vagy épp magyarázkodnod; elég kimondanod azokat a bizonyos szavakat, melyek feljogosítanak a cselekvésre. Bármire, hogy elérd a célod: ő a rossz oldalon áll; a sötétséget szolgálja, gonosz, harcolnom kell ellene! El kell pusztítanom... Egyszerű és kényelmes. Többek között te ébresztettél rá erre is, Draco, a Te példád volt az, ami annyira elgondolkodtatott; a Tiéd és a családodé.
Elkalandoztam a tárgytól.
Az üresség fojtogatott, ahogy az élettelen, kiterített testeket néztem. Hullámokban tört rám, váltakozva a tompa fájdalommal, mely elzsibbasztotta a tagjaim. De a testem áruló módon meg akart szabadítani a valóságtól, a fáradtság erőt vett rajtam. Semmi más vágy nem maradt bennem, csak az alvásé.
Nem lett jobb, mikor felébredtem. Hogy hány órán át voltam kiütve, örök rejtély marad előttem, de újfent gratulálók hada tört rám, mikor letámolyogtam a toronyból. Mintha a gyászról megfeledkeztek volna, mintha a halottaik és a fájdalom, melyet maguk után hagytak, többé nem léteznének. Mindenki kezet akart velem fogni, mindenki szívből szeretett és tisztelt, én pedig hideglelést kaptam tőlük.
Az élet ünnepe volt minden egyes nap, és az elmém a lelkemmel karöltve hevesen tiltakozott ez ellen.
Miért?
Miért kell tovább élnünk, mikor annyian távoztak? Nálam sokkal jobb, erősebb emberek. A szüleim, Dumbledore, Piton, Sirius, Lupin, Tonks, Mordon, Fred... olyan sokan.
Ez az emberek büntetése. Az elmúlás borzalma, mellyel együtt kell élni. Mely ellen menekülni a legnagyobb gyávaság, elfogadni a legnagyobb szenvedés. Én jártam ott, az életen túl. Egy pillanatra csupán, de elcsábított a gondolat... Mi lenne, ha hagynám a fájdalmat? Mi lenne, ha elmenekülnék a soha-nem-ismert szüleim ölelő karjai közé, mi lenne, ha kezembe véve a sorsom a hátramaradottakét feláldoznám? Már a végiggondolás közepette is hányingert kapok ettől. De most... Azt hiszem, most már nem bánnám, ha mehetnék. Számomra a legfontosabbak már mind odaát vannak.
Hiába mondtam az interjúkban, hogy nem az én érdemem volt a győzelem, és ez külön fájdalmat okozott. Lassan dühöngeni és fortyogni kezdtem magamban, visszahallva és -olvasva olyan mondatokat, melyek sose hagyták el a számat. Kicsit a negyedik évemre emlékeztetett Roxfortban.
Bizonygathattam én bárkinek, hogy el se jutottam volna idáig, ha nem állnak olyan sokan mögöttem. A Hős megmentőről kialakított képet (ami bármilyen hihetetlen, végső soron Trelawney fejéből pattant ki anno, szóval a legdühösebbnek mégiscsak rá kéne lennem...?) valahogy sokkal jobban kedvelték, mint a szerencsétlen fiút, akit mindenki jól seggbe rugdosott, hogy sikerüljön valahogy megúsznia. Nem is értem.
Azt a gondolatot – mindezek ellenére – erősen igyekeztem száműzni magamból, ami minduntalan Dumbledore emlékét akarta kifigurázni. Merthogy én csupán egy kiváló manipulátor jól szuperáló katonája voltam, ugyebár... Áhh, mindegy. Megfogadtam, hogy nem gondolok erre többé. A háborúnak, Tomnak és a horcruxainak, a szenvedésnek végre vége. Ehhez pedig engedelmes katonának kellett lennem. Ha tetszett nekem, ha nem.
Végül is, jobb Dumbledore katonájának lenni, mint Voldemorténak, nem igaz? (Itt most mindenki képzelje az elmondottakhoz a legszarkasztikusabb hangnememet aláfestésként.)
De most komolyan, talán vörös neonfénnyel égő útjelző táblákra vártam, amik mutatni fogják, merre tovább?
Teltek a napok, és a lelkes rajongók hada csak nem akart megfogyatkozni. Fásult voltam, ideges és üres. Ha nem is sikerült teljesen üresnek maradnom, legalábbis az akartam lenni. Gyászolni akartam, üvölteni a fájdalomtól és haragtól, nem pedig engedni az idióta testemnek, ami juszt is élni akart. Enni, inni, aludni és... Hagyjuk.
Beszéltem már a levelekről? Hihetetlen. Szó szerint megrohamoztak a baglyok minden reggel, és sokszor véletlenszerűen napközben is. A gratulációk és elragadtatott hangnemű rajongói ömlengések még hagyján (volt alkalmam hozzászokni, meg a gyűlölködéshez is), de a házassági és egyéb ajánlatok... Némelyikhez – többhez, mint amit látni akartam – fénykép is mellékelve volt. Mozgó mágikus fényképek. Meztelen mozgó mágikus fényképek. Merlin trottyos gatyájára, hogy Ront idézzem, amint elkiáltotta magát, mikor meglátott egyet; egy jóképű, szőke, tizenhat éves srác, Angus riszálta rajta csábosan a hátsóját.
Harry Potternek, a Kis Túlélőnek, a Megmentőnek, a Hősnek... Mind ilyen címzéssel volt ellátva. Ja, mégsem, volt közöttük más is: az én kis Harrymnek, a legdrágább Hősnek, és Ron kedvence: a szexisen feszes hátsójú Megmentőmnek. Hogy is feledkezhettem meg róla... Csak tudnám, az ilyen címzéseket hogyan képesek a baglyok kézbesíteni!
Egyébként utánanéztem, és a varázsvilág mérföldekkel toleránsabb a melegekkel, mint a muglik. Csak úgy megjegyzem.
Bár gondolom, az olyan aranyvérmániásoknál, mint amilyen Draco családja is, szóba sem jöhet az ilyesmi...
Hogy mikor lett Malfoyból, vagy – ahogyan jobb napjaimon utaltam rá –, idegesítő kis görényből Draco? Magam sem tudnám megmondani.
Talán onnantól datálható ez a bosszantó érzés, mikor láttam őt sírni (bakker, néha elgondolkodom azon, mekkora perverz vagyok, de komolyan). Hatodikban, a klotyóban.
Márványfehér bőre még inkább színét vesztette, ahogy markolta a mosdókagyló szélét. Máskor olyan fényes és ápolt ezüstszőke haja kifakult, apró vízcseppek csillogtak rajta. Szemei karikásak, beesettek, véreresek voltak.
Gyűlölt. Gyűlölte, hogy látom a gyengeségét, azt az oldalát, amit senkinek nem szabadna látnia. Én sem akarom újra – legalábbis bizonygatom magamnak egy ideje, pedig hazugság.
Megátkoztam. A saját keresztapja kegyetlen átkával, ami ha nem jár arra az említett személy, biztosan végzett volna vele. Teljesen lebénított a tettem, nem csak a Herceg könyve miatt.
Ott feküdt Draco, hófehéren, soványan, s lassan rózsákat bontott a testén a saját vére. Az én hibámból. A kölcsönös utálat miatt, ami évekig csupán viszonylag ártatlan átkokban nyilvánult meg. Aminek nem szabadott volna léteznie közöttünk.
Persze a háború alatt nem sok időm volt ilyesmikről gondolkodni, de néha azért eszembe jutott. Az idegesítő kis takonypóc, akinek megismertem, majd a halálfaló, aki nem volt képes ölni.
Szegény kis kegyvesztett Draco.
Elnézést, úgy tűnhet, csapongok a témák között. De hát ilyen kuszán teltek a háború utáni hetek.
Jó ideig például annyira ellepte a varázstársadalmat az euforikus dínom-dánom, hogy teljesen megfeledkeztek a bosszúról. Lassan elérkezek mindennek a magyarázatához, már nem kell sokat várni.
Én mondjuk köszönöm szépen, eléldegéltem volna az életem hátralevő részét bosszú, halálfalók és a Mágiaügyi Minisztérium látványa nélkül. Megmentőként – cöh – gondolom erről rövid úton le is mondhatok. Az is megdöbbentett, hogy Azkaban őrei még mindig a dementorok. Lám, milyen sokat változott a világ most, hogy Voldemort távozott közülünk...
Ahogy mondani szokás tehát, minden jónak vége szakad egyszer. Dedalus Diggle-nek is ki kellett előbb-utóbb fogynia a mágikus rakétákból, és a varázslóknak és boszorkányoknak is ki kellett józanodniuk egyszer.
Sajnos amint megszabadultak az Ogden-féle Lángnyelv Whiskey (meg még ki tudja mi) hatása alól, újra képesek voltak felidézni azt, ami a legszomorúbb oldala egy háborúnak. Az ellenfélnek is voltak követői. Támogatók, akik nem haltak vele. Akiken most kötelességük megbosszulni az összes bűnt, melynek elszenvedő alanyai voltak.
Hát így jön a képbe Draco.
Szeptember eleje volt, mikor megkaptam azt a bizonyos levelet.
Egyébként viszonylag hamar vissza tudtuk pofozni a Roxfortot tűrhető állapotba, és – bármilyen groteszkül is hangzik számomra –, újra megkezdődhetett benne a tanítás. Mi Ronnal és Hermionéval amúgy sem csináltuk meg a hetedik évet, mint rajtunk kívül még elég sokan, meg hát a Roxfort utolsó háborús évét McGalagony professzor és a tanárok szívesebben vették semmisnek.
Draco is ott volt. Nem igazán értem, hogy miért. Vajon a Malfoy-szülők küldték vissza, akik elbújtak a kúriájukba és igyekeztek úgy tenni, mintha nem is léteznének? (Nem emlékeztet ez kísértetiesen valamire...?) Vagy magától döntött úgy, hogy visszajön azok közé, akik gyűlölik a halálfalókat, és a Mardekár ház szinonimájaként értelmezik a kifejezést? Először nem tudtam, mi mellett voksoljak, de minden megvilágosodott előttem, mikor megkaptam a roxforti levelemet. Oké, Hermione előtt világosodott meg minden, de volt olyan szíves, és elmagyarázta nekünk.
– Persze, hogy a mardekárosok is kaptak roxfortos levelet! Jaj, fiúk, néha tényleg nem tudom, hogy sikerült így legyőznünk Voldemortot – nézett ránk olyan hermionésan. Ron enyhén megborzongott, mire barátnője (hja, végre) csak egy lesajnáló pillantásra méltatva folytatta:
– Egyértelmű, hogy McGalagony professzor nem azt a hagyományt kívánja erősíteni, amit Voldemort is – jaj, Ron, hagyd már abba!
– Tudom, hogy meghalt, Hermione, de attól még ennek a névnek soha nem lesz jó hatása rám...
– Mindegy – rázta meg a fejét a lány.
– Én azt hiszem, kezdem kapiskálni... Nem mintha egyetértenék vele.
– Ne fintorogj, Harry, ez így helyes. Pont ezért küzdöttünk – csillant meg a szeme fanatikusan, amiről eszembe jutott a negyedév és a MAJOM. Erre muszáj volt elvigyorodnom, persze csak diszkréten.
– Mindegy, hogy valaki melyik házba való, vagy hogy muglik-e a szülei, vagy épp a legtisztább vérű varázslók. Mindannyian ugyanolyan emberek vagyunk, nem engedhetjük, hogy a buta előítéleteink vezessenek minket. Láthattuk, hogy mikhez vezetnek... Attól, hogy valaki mardekáros, még nem garantált, hogy rossz ember. Ez igenis így van! – kiáltott fel mérgesen, mikor Ron keserűen elnevette magát.
– Hát nem tudom, Hermione, te hol élsz, de én úgy vettem észre, hogy az a ház jelenleg a halálfalók gyerekeivel van tele, ráadásul Parkinson ki akarta adni Harryt!
Komoran bólogattam a szavaira. Tudom, hogy Hermionénak kéne igazat adnom, de az érzelmeim és a tapasztalataim az ellenkező irányba mutatnak.
– Halálfalók többé nincsenek! És rengetegen közülük amúgy sem jöttek vissza...
– Azt hiszed talán, hogy ezek az eszmék kihalnak? – kérdeztem halkan, mire mindkét barátom elcsendesedett, és rám függesztette tekintetét. – Jól mondod, Hermione. Az egyetlen probléma, hogy te az ideális társadalomról beszélsz, nem a reálisról. Bármilyen hihetetlenül hangzik, Ron, én nem akarok bosszút állni...
– De Harry!
– … olyan gyerekeken, akik a szüleik tanításai, és évszázadok beteg beidegződése miatt rossz úton haladtak. Eddig. Mindannyiunk felelőssége, hogy mostantól melyik utat választják.
– Dumbledore is mindig a második esélyről pampogott – mormogta a bajsza alatt Ron.
Igaza volt. Mármint Dumbledore-nak. És nekem tényleg undorom volt bárminemű bosszútól. Épp elég élet ment tönkre a háború miatt, és én nem akartam újból szenvedés okozója lenni. Soha többé.
Pedig az a másik levél is megjött hőn szeretett Minisztériumunkból. És én azóta látom Dracót még jobban magába zuhantan ténferegni a Roxfortban.
„A Mélyen Tisztelt Harry Potternek, Aki Győzedelmeskedett a Sötét Nagyúr Felett!”
Nem tehetek róla, ez a megszólítás, akárhányszor olvasom, fintorba rántja az arcomat. Micsoda fellengzős, idióta, talpnyaló, utolsó... Ráadásul Sötét Nagyúr? Cöh. Csak a hívei nevezték így. Hiába mutogatja az újonnan erőre kapott Minisztérium a hatalmát, Voldemort nevét még leírni sem merik. Bármennyire is tisztelem Kingsleyt, sőt, szerintem nincs nála megfelelőbb ember a mágiaügyi miniszter posztjára, úgy látszik, azt a félreismerhetetlenül fellengzős stílust még neki sincs hatalmában felülírni. Ha nem tudnám, hogy Percy személyisége száznyolcvan fokos fordulatot vett, mikor a saját öccse élettelen testét tartotta a karjai között, azt hinném, ő írta ezt a tüzelni valót. Kissé összerándul a gyomrom, ahogy beúszik elém a kép. Inkább tovább olvasom a megviselt pergament. Már vagy századszorra.
„Az egész varázsvilág, de talán az egész emberiség méltán járulhat Ön elé köszönetét nyilvánítani, amiért eltörölte a valaha élt leggonoszabb sötét varázslót a föld színéről! E levél minden sora alázatosan fordul hát Ön felé, akit joggal mondanak az évszázad, de talán az évezred leghatalmasabb mágusának!”
Milyen kár, hogy ezt a förmedvényt egyszerűen képtelenség egy szuszra letudnom. Folyton meg kell állnom, nehogy lehányjam az amúgy is rossz állapotban lévő fecnit. A sok olvasás és az, hogy legalább egy hete a zsebemben tartom, valószínűleg nem tett jót az állagának.
„Érdemei méltatására kevés lenne ily röpke iromány, mindazonáltal ezúton is szeretnénk biztosítani Önt arról, hogy mind az Aurorparancsnokság, mind a Misztériumügyi Főosztály vezetése, és még számos vezető beosztás akadály nélkül, bármikor rendelkezésére áll, ha kívánja. Lekötelezettségünket, ha ily' jelentéktelen módon is, de ki kívánjuk nyilatkoztatni Ön felé.”
Egy kicsit elgondolkodtat az, vajon ezt komolyan gondolták-e? Nem hiszem. Vagy félnek tőlem, és azt hiszik, hogy erővel úgyis elvehetném, amit felajánlanak, ha akarnám. Hát akkor több, mint csalódást kell, hogy okozzak, mert szinte minden „rendkívüli” erő, ami belőlem fakadt, Voldemorttal együtt távozott a világból. Belőlem legalábbis biztos.
Amúgy meg senkinek nem maradt egy csepp józan esze sem ezen az átkozott világon?! Nekem egy életre, de valószínűleg még tíz következőre is elment a kedvem a sötét mágiától, sötét varázslóktól, és körülbelül bármitől, amihez a sötét szónak csak egy kicsi köze is van. Auror? Hallhatatlan? Tényleg senkinek sem esett le, hogy ennyi vér, fájdalom, gyilkosság, veszteség után csak egy nyugodt életre vágyom, minden ilyesmitől legalább tíz mérföldes távolságban?
Bár, hogy is várhatnám el, hogy megértsenek? Miért várom el, hogy ismerjék azt a Harry Pottert, akit még én sem ismerek teljesen?
„Mindazonáltal nyilván nem kell felhívnom a figyelmét arra a sajnálatos tényre, miszerint a Háború végeztével sem sikerült a Világos Oldalnak teljes mértékben felszámolnia a sötét mágusokat és boszorkányokat. Az elmúlt hetek megfeszített munkájával viszont jó pár gyáván megbújó Halálfalót, valamint a Sötét Nagyúr seregéből számos bűnös varázslót, boszorkát és varázslényt kézre kerítettünk.
Az elmúlt évek szörnyűségei, a sok ártatlanul, oktalanul kioltott élet, kegyetlen kínzások, melyek tisztességes varázslókat és boszorkákat nyomorítottak meg egész életükre, nem maradhatnak büntetlenül.
Ön pontosan tudja, Önnek kell a legjobban tudnia, mekkora veszteségekkel kellett megbirkóznunk e sötét időszakban. Hogy csak egyetlen eseményt emeljünk ki, Albus Dumbledore halála Önnek személyesen is rendkívüli veszteség lehetett, nem beszélve a varázsvilágot megrázó sokkról és fájdalomról.”
Igen, valószínűleg ezt utálom a legjobban. Mindig is úgy viselkedtek velem, mintha olyan jól ismernének, megértenének. Úgy írnak rólam itt is mindvégig. Milyen idegesítő. A Reggeli Próféta is egyfolytában ezt csinálta/csinálja még most is. A tököm kivan. Ahhoz meg pláne semmi közük, milyen érzések fűznek Dumbledore-hoz. Azt az embert senki sem ismerte, kivéve talán a tulajdon öccsét, Aberforth-ot. Mégis mindenki feltétlenül megbízott benne, köztük én is... Áh, már megint ezt csinálom! Koncentráljunk inkább a levélre.
„Így hát a Minisztérium a legnagyobb tisztelettel és megbecsüléssel kéri Önt, a Sötét Nagyúr egyetlen valaha volt igazi ellenfelét, akitől a sötét oldal mindent elvett, ami csak fontos lehet egy ember számára; ha Ön is úgy kívánja, jelenjen meg társbíróként a háborús bűnösök tárgyalásain.
Igazságosabb és jobb döntéshozót a varázsvilág nem kívánhatna magának.”
Újabb szusszanásnyi időt hagyok magamnak, mielőtt folytatnám. Nem is értem, miért meresztem annyira a szemem a papírra, hisz lassan szó szerint tudom idézni fejből. Különösen a következő részeket.
„E levél írásakor még számtalan nyomozási ügy van folyamatban, melyeket előreláthatólag egy-két hónapon belül sikeresen lezárhatunk.
A kisebb tárgyalásokra szeptember közepétől kerül sor; természetesen ezeken is a legnagyobb megtiszteltetésnek vennénk személyes jelenlétét, de – még a legfinomabban fogalmazva is – a sötét oldal legaljáról hozunk majd ítéletet, az igazi söpredékről, melytől szívesebben kímélnénk meg az Ön becses személyét.”
Az előbb még én voltam a nagy hős, aki az ocsmányságok netovábbját győzte le személyesen, most meg úgy óvják „becses személyemet”, mint a mugli mesék hercegnőiét. Tulajdonképp most meg kéne sértődnöm. Még benne van a pakliban.
„A komolyabb ügyek, különös tekintettel a Sötét Nagyúr legközelebbi híveinek – a Halálfalóknak – pereire, decembertől veszik kezdetüket.
Őszintén reméljük, hogy addigra sikerül legalább részben kipihennie fáradalmait, s körünkben üdvözölhetjük majd, mint döntőbírót.
A Mágiaügyi Minisztérium Bűnüldözési Osztályának Háborús Bűnösökért Felelő Alosztálya”
Különös tekintettel a Halálfalókra. Hogy miért emelték ki ennyire, mintha hülye lennék... Kezdenék igazán megsértődni, ha nem lenne véresen komoly ez a mondat.
Draco, te voltál Voldemort jobbkezének a fia. Kétségtelenül mindenért nektek kell majd bűnhődnötök. Ezt akarják, jól tudom.
Fásultan gyűrögetem a levelet, megszokott mozdulatokkal. Szóval ítélkezzek a gonosz felett. Nem hiszem, hogy megfelelő lennék erre a feladatra. Meg amúgy is, nem elég, hogy megöltem a főmuftit? Köszöntem szépen, most már mindenki hagyhat békén, nem kérek a folytatásból. Ha úgyis annyira hálásak és odavannak tőlem (meg értem), nem az lenne a logikus, hogy figyelembe vegyék kicsit az én kívánságaimat is? Nem akarok többé Harry Potter, a Kiválasztott lenni! Az nem is én vagyok, csak egy, egy... Bábu. Megremeg a kezem – újra dühös vagyok. Dühös vagyok Dumbledore-ra, amiért soha nem bízott meg bennem annyira, hogy elmondja a teljes történetet. Talán így volt helyes, és persze kár keseregni a múlton, de nekem csak az van. Múltam, melyet a kezdetektől fogva Voldemort irányított. Ha pedig minden így folytatódik tovább, a jövőmet is ő fogja uralni. Heh, kár volt annyira félnie a halálától, hisz úgyis örökké élni fog a neve és a félelem, mellyel megajándékozta a világot. És persze itt vagyok én is, akit ő tett Hőssé, aki miatta kiválasztott, akinek a homlokán egy örökké beforratlan seb jelzi a lelkén ejtett még nagyobb sebeket. Idegesítő.
Legjobb lenne elmenni valahova jó messzire, ahol senki nem ismer.
~~~
Két napja esik. Szörnyű idő dukál a szörnyű hangulatomhoz.
Ronnal most fejeztük be a sakkozást. Éppen oroszlánokat megszégyenítő ásításba és nyújtózkodásba kezdett, aztán gondolom, elvackolja magát a kényelmes fotelban és bevágja a szunyát. Főként mivel Hermione rá se hederít. Jó szokása szerint annyira beletemetkezett egy könyvbe – ránézésre egy ősi rúnatanulmányba –, hogy az egész világ megszűnt létezni számára. Ronnal együtt.
Az ablakmélyedésbe ülök, s farzsebemből előhúzom a Tekergők Térképét. Nem tudom hányadszorra áldom apám és barátai nevét, amiért megalkották, majd keresni kezdem rajta azt az egyetlen pöttyöt, ami még érdekel. Vajon Draco hol tölti ezt az esős szombat délutánt? Igen, felvettem ezt a rossz szokást. Kukkolás régvolt ellenségem után. Lehet, hogy mégis hasonlítunk valamiben, én és Petunia nénikém...? Szabad perceimben (és unalmasabb tanórákon, mikor a tanár és Hermione nem látja) előveszem a térképet, és addig kutatok, míg meg nem találom Draco Malfoy icipici tintapaca-mását.
Megfigyeltem már a klubhelyiségében, pincefolyosókon, a Nagyteremben, mosdókban, tantermekben, lépcsőkön, félreeső helyeken az udvaron, a hálótermében. Igazi megszállottja lettem, habár az indokaim most teljesen mások, mint hatodikban voltak. Ahogy valószínűleg az érzelmeim is. Áhh, tényleg reménytelen vagyok!
Sajnos McGalagony nem akarta tovább feszíteni az indulatokat, melyek a Griffendél és a Mardekár között örökkévalónak tűnnek, ezzel megfosztva engem az idegesítő ex-halálfaló látványától. Ugyanis minden erőfeszítéssel azon volt, hogy elválassza a két házat – talán csak étkezésekkor futhattunk össze a Nagyteremben. Mindazonáltal a mardekárosok részéről ez teljesen fölösleges erőfeszítésnek bizonyult. Nem nagyon keresik az alkalmat, hogy belénk köthessenek, inkább elszótlanodtak, megkomolyodtak. Így hát mi a legtöbb óránkon a Hollóháttal, ők pedig értelemszerűen a Hugrabug ház tanulóival vannak együtt. Meg kell mondjam, őszinte elkeseredésemre. Ezt is meg kellett érnem, hogy Dracóval vágyom közös órákra...!
Valamiért az a megmagyarázhatatlan érzés tör rám a látványára, hogy megértjük egymást. Hogy talán ő az egyetlen, aki meg tudja érteni, milyen érzések kavarognak bennem. A szemébe nézve ugyanaz az üres, fájdalmas, elveszett tekintet néz vissza rám, ami a tükrömből szokott. Valaki, aki szintén nem nagyon találja a helyét az új világban. Persze elég kevés alkalmam volt rá eddig, hogy felvegyem vele a szemkontaktust. Lehajtott fővel járkál, igyekszik összehúzni magát, ahogy a mardekárosok közül nagyon sokan. Nyoma sincs az eddig beképzelt, önelégült kis majomnak. Megtörték.
Társai is jócskán vesztettek a harci kedvből. Szinte már nosztalgiával gondolok a jó kis összecsapásokra, amiket a zöld-ezüst ház tagjaival műveltünk.
Minden megváltozott. Maga a Roxfort is élő csatatérré avanzsált, ahonnan a gyerekcsínyek számunkra örökké eltűntek. A háború avatott minket felnőtté.
Végighúzom pálcám a térképen, majd meglepetten szusszantok. Draco kint van a Tiltott Rengeteg szélénél. Kinézek az ablakon, de az eső sűrű, sötétszürke függönnyel takarja el a kilátást, amin át képtelenség tájékozódni. Ilyen cudar időben kint, egyedül?
Erős késztetés lesz rajtam úrrá, és sietősen talpra ugrok. Már szaporázok is ki a kellemesen meleg klubhelyiségből, hogy rekordsebességgel küzdhessem le a lépcsőfokokat, melyek elválasztanak a zord időtől – és egy kényelmetlen érzelmeket keltő ex-halálfaló mardekárostól.
Kilépve a kapun egyből megcsap a szél, az eső egy pillanat alatt eláztatja a ruhám, s a hideg a csontomig hatol. Nem igazán törődök vele, volt már rosszabb. Összehúzott szemmel indulok a Rengeteg széle felé, melyből most csupán bizonytalan feketés sáv látszik. Már látni is vélem az előtte álló karcsú alakot, mire a szívem elkezd idétlenül kalimpálni.
– Hogy a franc esne bele – mormogom a tulajdon orrom elé, mikor közelebb érve megállapítom, hogy tényleg Draco az.
Fekete köpenye teljesen hozzásimul, testének kontúrjai finoman fodrozódnak a szakadó esőben. Fejét hátrahajtja, szeme szorosan lehunyva. Ezüstszőke haja és tejfehér bőre álomszerűnek tűnik. Földbe gyökerezett lábbal állok a nem mindennapi látvány előtt. Egyetlen szó villódzik az agyamban: gyönyörű. Gyönyörű, a fenébe is, soha nem láttam ennél szebbet! Mintha a feloldozást várná, mintha képzelt, vagy valóságos – teljesen mindegy – bűneitől akarna megszabadulni. Olyan, mint egy angyal. Önjelölt megtisztító esővíz-folyamok indulnak útjukra rajta, hűségesen követve vékony alakjának minden egyes vonalát. Ekkor az a gondolat tör utat szétzilált agyamban, hogy szeretnék azoknak a cseppeknek a helyében lenni. Basszus, mikre gondolok...!
Megérezhette, hogy nincs többé egyedül, mert lassan előre hajtja a fejét. Szemei még mindig lehunyva, szemhéján könnyfolyamként csorog az esővíz. Nem bírom tovább. Közelebb lépek, érzem, ahogy egy megfoghatatlan erő vonz hozzá, de megtorpanok, amint rám emeli a tekintetét.
Pár évvel ezelőtt még gúnyos, becsmérlő sértéseket zúdított volna a nyakamba, s ha ez nem elég, még meg is átkoz, vagy behúz egyet. De most... Csak áll, néz és vár. Ezüstös szemeiben látom visszatükröződni magam. Látom, ahogy megszüntetem magunk között azt a maradék kis távolságot is; látom, ahogy egyre közelebb hajolok csodálattól kitágult szemekkel ahhoz a sovány, szép metszésű archoz...
Érzem, ahogy jéghideg ajkai megnyílnak előttem. Az egész csak pár pillanat, máris elhajolok tőle, és már sarkon is fordulok. Futtomban még egyszer hátranézek a vállam fölött. Csakhogy láthassam, amint tétován a szájához emeli a kezét, vékony ujjaival végigsimítva rajta.
Hitetlenkedve tapintva a helyet, ahol a Varázsvilág Gyáva Megmentője megcsókolta.
Mi a fészkes fenét műveltem? Harry Potter, te szerencsétlen, idióta, érthetetlen, baromarcú... Még folytatnám saját magam átkozását, de meg kell álljak, mert a márványlépcsők elejénél egy túlságosan is ismerős vörös hajzuhatagot látok meglibbenni. Mire találhatnék egy megfelelő menekülőutat, Ginny már rám is csimpaszkodik egy indokolatlanul heves csókkal üdvözölve. Teljesen érzéketlenül viszonozom, s öntudatlanul is összehasonlítom az előző csókkal. Ginny vesztére. Ettől csak még jobban elkedvetlenedek ugyanis.
– Jaj, Harry, már vagy egy órája kereslek! Annyira hiányoztál! – Erre megint átölel, majdhogynem fulladásos halált okozva. Te jó ég, pár órája találkoztunk... Sosem fogom megérteni a nőket. Ennyire azért nem vagyok kihagyhatatlan élmény. Főleg, hogy az egész nyarat együtt töltöttük.
A Weasley-família óriási szerepet vállalt a kastély rendberakásában. Heteken át güriztek a Főnix Rendjének megmaradt tagjaival, a tanárokkal, az idősebb diákokkal és a Kingsley által újjáélesztett Minisztérium kiküldött embereivel. Meg velem. Ideiglenes sátrakban laktunk, amit a birtokon szétszórva állítottunk fel. Ez nekem pont kapóra jött, ugyanis most épp nem volt otthonom. Dursleyék házát elhagytam örökre, bár azt jobb lenne úgy felcímkéznem, mint a helyet, ahol meghúztam magam egy darabig. Semmiképpen nem nevezném otthonnak.
Az elsődleges feladatok közé tartozott, hogy levédjük a területet az illetéktelen behatolók elől. Ugyan Voldemort elpusztult, senkinek nem volt kedve megkockáztatni, hogy egy rajongóját fogadja a romok között, aki szent feladatának tekinti a bosszúállást hőn szeretett ura halálán felbuzdulva. McGalagony, az átépítés szigorú vezetője alig hagyott minket pihenni. A beosztás szerint Hermione és a minisztériumi emberek újabb és újabb varázslatok után kutattak, melyekkel megtörhetik a különlegesen erős sötét mágia maradványait, amik folyton-folyvást akadályoztak minket a reparációban. Míg Gróp és Hagrid a legnehezebb leomlott köveket pakolhatták, addig mi a Weasleykkel finomabb feladatokat kaptunk: a belső berendezés, az üvegtáblák helyrerakása, míg a roxforti tanárok a kastély belső mágiáját próbálták rendbe hozni.
Mikor Ronnal különösen elfáradtunk, dühödten szidtuk a négy alapítót, hogy ilyen fránya nagy kastélyt kellett megálmodniuk. Én pedig számtalanszor elgondolkodtam azon, vajon Dumbledore-nak hány pálcaintésébe kerülne visszaállítania a Roxfort régi, fénykori állapotát. Ezt megosztottam Ronnal is, akivel lelkes fogadásba merültünk a témát illetően, míg Hermione ránk nem talált, meg persze ránk nem ripakodott, hogy ne röhögcséljünk annyit, inkább tegyük hasznossá magunkat.
A konyha manói is felsorakoztak, és mit ne mondjak, a manómágia fantasztikus! Nélkülük a konyhától valószínűleg fájó szívvel kellett volna búcsút mondania az elkövetkezendő fiatal varázsló- és boszorkatanoncoknak. A sötét mágia mindent beborító mocskával is láthatóan könnyebben boldogultak nálunk.
Mikor végre egy lélegzetvételnyi szünethez juthattam volna, Ginny egyből letámadott. Bár valóban volt idő, mikor úgy éreztem, hogy Ginny egyetlen pillantásáért képes lennék a világot odaadni, a háború kimosta belőlem ezeket az érzelmeket. Már magam sem tudom, mi maradt meg bennem a régi énemből (amiben jó pár évig igen intenzíven jelentkezett Voldemort satnya kis lélekdarabkája), és cseppet sem segített a helyzetemen Ginny már-már kényszeres ragaszkodása. Folyton a háborúról akart beszélni, miközben én meg a legszívesebben elfelejtettem volna. Azt hitte, és hiszi valószínűleg még most is, hogy leginkább úgy segíthet rajtam, ha felszínre hozza belőlem a szerinte elnyomott érzéseimet. Nagyon meg akarja oldani minden gondomat, viszont egyiket sem érti igazán. Szinte anyáskodóan vigyázna rám és óvna, miközben még mindig rajong Harry Potterért, a Hősért, akiről kiskorában annyi fantasztikus történetet hallott. Francba, még a barátnőmet is Voldemortnak köszönhetem. Kösz szépen, Tom, de ellettem volna nélküled is, tényleg.
Mégsem tudom egyszerűen csak otthagyni. Weasleyék olyanok számomra, mintha a családom lennének. Ha nem Ginnyt venném el... Lehet, hogy mindezt elveszteném. Nem tudom biztosan, de mégis így érzem. Egyre inkább betolakodónak hiszem magam. Fáj, mert mindaz, amire régen vágytam, bennük testesült meg. Ron a legjobb barátom; Mrs Weasley, amióta csak ismerem, elszántan gondomat viseli; olyasfajta szeretettel vesz körbe, amit senki nem tanúsított irántam ezelőtt. Mr Weasley tisztel és megbecsül. George, Charlie, Bill, na jó, még Percy is most, hogy újra normális, mintha csak a testvéreim lennének. Mikor az Odúban vagyok, eltűnik a fojtogató magány.
Nem, ez hazugság. Épp ideje, hogy beismerjem magamnak. Soha nem tűnt el a magányom. Mindegy, hogy kik, vagy épp hányan vettek körül, soha nem ismertek igazán, nem értett meg senki. Még Dumbledore sem. Dumbledore... Bizonyára ugyanolyan magányos volt, mint amilyen én is vagyok. Talán még inkább. A múltja sötét – olyan bűnöktől terhes, melyeket életében nem bocsátott meg magának. Bebizonyosodott, mikor a barlangban megitattam vele Voldemort mérgét. Ezeket a terheket pedig soha senkivel nem tudta megosztani. Soha senki nem érthette meg igazán. Mindvégig magányos volt.
El kell engednem Ginnyt. Így lesz jó mindannyiunknak – én nem ringatom magam hamis biztonságérzetbe, melyet egy család nyújthat. Nekem már nincs családom, Sirius halálával végképp eltűnt minden, Weasleyék meg... Túl jó emberek, ennyi az egész. Ginny pedig végre megtalálhatja az igazi szerelmet. Mert amit irántam érezni vél, az csalás – ő Harry Pottert, Voldemort legyőzőjét, a legendát szereti; bálványoz egy gyermekkori ideált, és megszédül attól, hogy a való életben is a közelében lehet. De nem lát engem.
Elhatároztam magam, de a nagy emlékezés közben észre sem vettem, hova hurcol. Annál inkább megdöbbentem, mikor körülnézve realizáltam, mit talált ki számunkra.
Egy olyan teremben voltunk, amiben emlékeim szerint még sosem jártam. Bár az is lehet, hogy a varázslat teljesen új külsőt kölcsönzött neki, ami felismerhetetlenné tette. Kissé hasonlított a Firenze-féle jóslástan órák helyszínéhez.
A talpunk alatt puha, hosszú, lágyan lengő fűcsomók, körös-körül illatos levelű eperfák. Fejünk fölött mélykék égbolt ezernyi szikrázó csillaggal beszórva. Hitetlenkedve bámultam befelé, mert mintha vízcsobogást hallottam volna, és nem is tévedtem: a fák mögött megbújva egy mohos sziklából kis patak indult rövid útjára, folyásának tavacska vetett véget. Partján egy vörös-arany pokróc, azon pedig csupa finomság. Nyeltem egy jó nagyot. Ez aztán remek. Én itt elhatározom magam, hogy elhagyom, véget vetek ennek a hazug, álszent kapcsolatnak, erre ő pont mostanra tervezi be a romantikázást. Ráadásul nem kis meló lehetett egy ilyen fantasztikus parkot összehozni a kastélyon belül. Ahogy ismerem, senkitől nem kért segítséget, mindent maga intézett el. Ez mosolyra késztet. Végül is Ginny Weasleyről beszélünk, aki lélegzetelállítóan erős és határozott boszorkány. Azonban akárhonnan is nézem, mégsem illünk össze.
Hozzá is fordulok, hogy nagy levegőt véve túl legyek ezen az egész szörnyűségen. Meglátva az örömtől ragyogó arcát, ami, valljuk be, elbűvölő, kicsit inamba száll a bátorságom, de nem menekülhetek. Erre sosem lesz megfelelő pillanat, csak túl kell rajta esnem. Megragadja a kezem, és a pokróc felé kezd húzni.
– Csupa kedvencedet hoztam... – Csacsog, csacsog megállíthatatlanul. Vajon a nők félnek a csendtől? Mindenesetre Ginny nem vette észre, hogy a férfi, akit elvileg mindenkinél jobban szeret, inkább preferálja a csendet a folyamatos, értelmetlen szócséplés helyett. Nem volt elég neki az eddigi rajongással eltöltött élete hozzá, hogy észrevegye, én inkább a visszahúzódó, halkabb életet kedvelem, a sok balszerencse és felhajtás ellenére is, ami ért mostanság. Oké, mindenképp szakítanom kell vele.
– … és még a munkát sem tudtad kipihenni...
– Ginny...
– … észrevetted, hogy a háború óta nem is tudtunk rendesen egymásra koncentrálni?
– Ginny, figyelj...
– Tudom, nem szeretsz róla beszélni, de...
– Ginny, valami fontosat kéne megbeszélnünk...
– … így hát arra gondoltam, oldottabb környezetben... – Hát ezt nem hiszem el. Most sem figyel rám. Mintha a falnak beszélnék. Teljesen belemerül a saját kis mondanivalójába, aminek, ha jól hallom, megint az én rettenetesen zárkózott, görcsös és egészségtelen személyiségem van a középpontjában. Merlin, adj türelmet ehhez nekem...
– … tudod, hogy én ezt megértem és támogatni akarlak...
– Ginny! – kiáltom el magam végső elkeseredésemben, és hogy végre felhívjam magamra a figyelmét, megragadom a karját; kicsit erősebben, mint az feltétlenül szükséges lenne. De legalább elhallgatott ijedtében.
– Harry, mi van veled? Olyan furcsán viselkedsz! – Úgy néz rám, mintha váratlan lenne számára, hogy egyáltalán reagálok. Cöh.
– Ginny, ha egy kicsit is figyeltél volna rám az elmúlt időben, tudhatnád, hogy már egy ideje ilyen vagyok – sóhajtom fáradtan, és elengedem a karját, ami tulajdonképpen nem is szükséges; úgy rántja ki a szorításból, mintha tüzes vassal égetnék.
– Nem értem, hogy mondhatsz ilyet, mikor mást sem csinálok, csak rád figyelek, egyfolytában téged pátyolgatlak, próbálva rendbe hozni a sebeidet!
– Amit bár ne tennél! – Ajjaj, ezt most hangosan kimondtam? A franc, nem így akartam, de most már...
– Mit mondtál? – kérdezi nagyon halkan, száját McGalagonyt megszégyenítően vékonyra préselve. Tudtam, hogy sehogy sem leszek képes békésen megoldani ezt a problémát, de húzósabbnak ígérkezik a dolog, mint azt előre gondoltam.
– Figyelj, Ginny, hálás vagyok, hogy ennyire próbálsz jó lenni velem...
– Szóval hálás? Mert próbálok jó lenni veled...? – Még mindig szinte suttog, ami nagy vihart jelez előre...
– Nem akarlak megbántani, de ez így nem mehet tovább – fejezem be sután. Hiába, soha nem mentek nekem ezek a dolgok.
– Mi nem mehet így tovább? – ugrik egy oktávval feljebb a hangja. – Ne legyek kedves? Ne figyeljek oda rád? Ne akarjalak boldoggá tenni? – Minden egyes mondatánál hangosabb és dühösebb.
– Nem egészen így értettem...
– Akkor hogy, Harry? Jó lenne, ha elmagyaráznád, mert úgy érzem, kevés vagyok én neked ahhoz, hogy megértselek!! Vagy inkább ahhoz, hogy beavass a dolgaidba?!
– Ginny, abba akarom hagyni.
– Hát azt nagyon jól teszed, mert ez tűrhetetlen! Ne mondj nekem ilyeneket, hisz mindent megteszek, hogy megfeleljek neked és...
– Mi? Mégis kinek képzelsz te engem? Milyen megfelelés...? Amúgy meg másról beszéltem, arról, hogy...
– Sajnálom, ha nem vagyok elég jó számodra! – tör ki hirtelen könnyekben, és én már tényleg elvesztem a fonalat. Ennek a beszélgetésnek se füle, se farka.
Mégis hogy voltunk képesek ilyen sokáig együtt lenni, ha ennyire elbeszélünk egymás mellett? Nagy sóhajtással folytatom:
– Pontosan erről van szó. Én... nekem nincsenek különleges elvárásaim, vagy igényeim, Ginny. Teljesen átlagos, normális srác vagyok, aki csak nyugodt életet szeretne...
– Harry! Nem tudod, mit beszélsz. Pont te, a legkülönlegesebb férfi a világon lenne „átlagos, normális srác”? Legyőzted Voldemortot!! – néz rám nagyon komolyan, változatlanul nem hagyva, hogy akár csak egy mondatot is befejezhessek. – Csupán meg vagy zavarodva, drágám. – A hangja újra mézes-mázosba vált, és cirógatni kezdi az arcom, mire hátrébb lépek. Nem hagyja olyan könnyen lerázni magát, egész a tó partjáig szorít.
– Lehet, hogy meg vagyok zavarodva, de annak semmi köze a kapcsolatunkhoz. Abban teljesen biztos vagyok, hogy ezt...
– Shh! Ne is folytasd. Tudom, mit akarsz mondani. Hogy időre van szükséged, vagy hogy gyilkos vagy és túl rossz ember ahhoz, hogy összekösd velem az életed, vagy ehhez hasonló marhaságok. Harry, épp ellenkezőleg, te túl jó vagy. És nagyon megviselt a háború, annyi embert vesztettél el; de én itt vagyok neked! Nincs senki más, aki ilyen jól megértene...
Mi? Mi?! Mi van?! Kezdek dühös lenni, de türtőztetni igyekszem magam.
– Ginny, szakítok veled.
– Nem, nem teszed. Szükséged van rám. Senki másra nincs szükséged.
Ó, basszus. Milyen jó, hogy mindig mindenki jobban tudja nálam, mire is van szükségem. Remek. Majd ha legközelebb elbizonytalanodnék életem rögös útján, megkérdezek egy járókelőt, hátha tud segíteni. Bizonyára ő is mindennel tisztában lesz Harry Francos Pottert illetően. Kezd egyre érthetőbbé válni számomra, miért becézgetett ilyen és ehhez hasonló megszólításokkal Draco.
– Miért nem vagy hajlandó megérteni? – vágom oda ingerülten.
– Ezen nincs mit megértenem. Nem vagy őszinte magadhoz, Harry, de már nincs mitől tartanunk. Minden rossz elmúlt, már nem kell védened. Kitől óvnál, magadtól? De hát te túl jó vagy, Harry...
– Ne döntsd el helyettem, milyen vagyok, jó? – Nem tudok tovább úriember maradni. Képtelen vagyok rá. – Mindig, egész életemben mindenki ezt tette! Én vagyok a jófiú, mindenki megmentője, a Kis Hős, aki csupa fantasztikus tulajdonsággal bír, mi? Valószínűleg mindig gyötör a bűntudat, az önmarcangolás, és a hőskomplexusom miatt mindig csak meg akarok menteni mindenkit, ugye? Kedves srác vagyok, aki szeretetre vágyik, törődik a barátaival, és udvariasan elfoglalja a neki szánt helyet, ami lehetőleg a villogó Megmentő feliratot viseli és rajongók veszik körbe, nem igaz? Mennyi elvárásotok van tőlem! Ne skatulyázz be még te is! Fogalmad sincs arról, ki vagyok igazából, honnan tudhatnád, hisz én sem tudom!! De akármire is fogok rájönni magammal kapcsolatban, ami végre nem Voldemorthoz és a múltamhoz köthető, biztos vagyok benne, hogy semmi köze nem lesz Harry Potterhez, a Kis Túlélőhöz!
Talán eltúloztam, utólag belegondolva. Azt hiszem, soha életemben nem intéztem senkihez ilyen hosszú kifakadást. Mit hiszem, tudom. De igaz, ami igaz, valóban bizonytalanság tölt el. Nem tudom, hogy ki vagyok, csak azt, hogy kinek kéne lennem, és nem érzem úgy, hogy meg tudnék felelni azoknak az elvárásoknak. Nem is akarok. Már így is túlteljesítettem, érzésem szerint. Az embereknek is jobb, ha a magukban kialakított képet tisztelik helyettem, hisz a végén még csalódnának.
Ginny elsápadt, de láthatóan nem azt szűrte le a mondanivalómból, amit üzenni akartam.
– Engedd meg, hogy segítsek, ne taszíts el magadtól! Most már nem vagy egyedül, nem kell mindent egyedül megoldanod...
– De épp ez az, Ginny, rohadtul egyedül vagyok, ahogy mindig.
– Ne mondd ezt...
– Ez az igazság. Sajnálom, de nem maradhatok együtt veled. Te is boldogabb leszel nélkülem.
– Ne! Ne menj! Harry, nem értem... mi nem tetszik rajtam? Mit tegyek, hogy...
Már az ajtó előtt állok, de mélyet sóhajtva visszafordulok. Semmit nem fogott fel, nem is hiszem, hogy fel akarta fogni, hogy mit hadoválok.
– Egyelőre abban sem vagyok biztos, hogy a lányokat kedvelem...
Ezzel hátat fordítok neki, majd otthagyom a csodás parkot az eperfákkal, a patakkal, a tóval, a pokróccal, a finomságokkal és a döbbenettől hápogó Ginnyvel együtt.
Mikor kiléptem a teremből, hirtelen azt sem tudtam, hogy merre, mikor, hol, vagy hogyan. Valamerre vittek a lábaim, én pedig kóválygó fejjel engedelmeskedtem nekik. Igazam volt, de mégis rosszul esett. Nem akartam bántani Ginnyt, de szentül hiszem, hogy előbb magára fog találni, mint azt most hinni tudná. Nekem már nem biztos, hogy akkora szerencsém lesz. Egyszerűen csak kicsúszott a számon az a mondat... Bele se merek gondolni, milyen hatással volt Ginnyre. Tulajdonképp a képébe vágtam, hogy lehet, hogy meleg vagyok. Vajon van nagyobb sértés egy lányra nézve, akivel több mint egy évig együtt voltál? Nem valószínű. De tényleg, ahogyan mostanában Dracóról merengek... Nem hiszem, hogy meleg lennék, de azt nem tagadhatom magam előtt, hogy egyfolytában Draco körül járnak a gondolataim, mindenki mást kiszorítva. És bámulom őt. Azt mondjuk csodálom, hogy még senki sem vette észre, mennyire bámulom. Szerintem feltűnőbben már nem is lehetne. És megcsókoltam... Nem utasított vissza. Nem is beszélt hozzám. Engedelmesen megnyitotta előttem az ajkait... Azt hittem, elveszek. Mintha olvadni kezdett volna a belsőm. Abba kellett hagynom, minél hamarabb, mert félő volt, hogy...
Leértem az előcsarnokba. Na, vajon ki volt az első ember, akivel összeakadtam? Csak hogy véletlenül se sikerüljön tiszta fejjel eljutnom a toronyba. Még mindig elképesztően jól nézett ki, ahogy csurom vizes ruhái a testéhez tapadtak. Nyeltem egy nagyot. Nem tehetek róla, megnyaltam az ajkaim az előbbi találkánkra emlékezve. Ginnyt mintha kitörölték volna az elmémből.
Felém tartott, én pedig szoborrá dermedtem úgy, ahogy voltam: elnyílt ajkakkal a határozottan körvonalazódó vágytól, feldúltan, kócosan. Egészen közel volt már... Az arca csak egy centire az enyémtől, mikor végre megállt.
A kissé megalázott és értetlen Ginny valószínűleg premier plánban nézhette végig, ahogy Draco megcirógatta az arcom – véleményem szerint ez teljesen malfoytalan megmozdulás –, és megcsókolt. Ezt az ijedt sikkantásból következtettem ki, ami valahonnan bal felől jött. Nem tudom pontosan, hogy honnan, ugyanis teljesen le voltam kötve azzal, hogy a szőke tarkójára csúsztassam az egyik kezem, míg a másikkal a derekánál fogva közelebb rántsam magamhoz. Ő ugyanis nem hajolt el tőlem olyan hamar, mint ahogy én tettem odakint.
Ginny hangjára mégis kibontakozott a karjaimból, mire elégedetlenül felsóhajtottam, de végül elengedtem. Sőt, még arra is maradt lelki energiám, hogy egy kérdést intézzek hozzá.
– Mégis mi volt ez? – Olyan pillantást kaptam cserébe, amiben a régi Dracót véltem nyomokban felfedezni. Hangjában pajkos gúnnyal válaszolt, mintha új életre kelt volna egy kis időre. Lehengerlően vonzó az a csipetnyi gúny a szája sarkában. Egek, most elsüllyedek.
– Csak viszonoztam a kedvességed. Elég szerencsétlenül nézel ki – mosolygott rám elbűvölően. Mindenesetre majdnem letepertem ott helyben egyetlen mosolyától...
Rendkívül értelmesen nézhettem rá, de nem adatott meg nekem, hogy sokáig legeltethessem rajta a szemem. Máris eltűnt a pincébe vezető lépcsősor tetején, Ginny meg feltűnt az oldalam mellett, és elkezdte rángatni a felsőm ujját. Összerezzentem a nem kívánt érintéstől, és elhúzódtam volna, ha enged. Hát nem engedett, ráadásul sápítozásba fogott az előcsarnok kellős közepén, ahova meg elkezdtek szállingózni az emberek a Nagytermet becélozva, vacsoraidő lévén. Aztán elfelejtettek továbbszállingózni, mert lekötötte őket a sebtében rögtönzött revü, amit Ginnyvel párban adtunk elő. Mindenki nagy szórakozására.
– Nem hiszem el, hogy Malfoy miatt dobtál!
– Ginny, amit most láttál, az nem egészen az volt, aminek...
– Ne próbáld meg megmagyarázni nekem, hogy mit láttam, Harry Potter! Malfoy ledugta a nyelvét a torkodon, és te hagytad! Sőt, ha jól láttam kifejezetten élvezted!
– Ginny, halkítsd már le magad egy kicsit.
– Mii? Ez lenne hát a bátor Megmentő? Vagy csak nem akarod, hogy mindenki megtudja, hogy egy halálfaló, méghozzá Draco Malfoy, aki elvileg mindig is az ellenséged volt, elcsavarta a fejed, és miatta képes voltál szakítani a barátnőddel, aki végig kiállt melletted? – Annyira kiabált, hogy Mrs Weasley jutott eszembe. Tisztára mintha klónok lennének, vagy mi... Csak Ginny vékonyabb... A mindenit, koncentrálj, Harry, éppen egy nagyon kínos helyzet közepén vagy! De miért akarok akkor mégis jókedvűen kuncogni? Azért, mert a lánynak igaza van – súgja egy kis hang a fejemben, és képtelen vagyok ellentmondani neki. Könnyes arccal folytatta tovább:
– Harry, én voltam a társad, aki várt rád, aki mindig szeretett, csak a legjobbat akartam neked! Te meg képes vagy elárulni egy olyanért, aki nem is olyan rég még az életedre tört?!
– Az enyémre nem is! Pont, hogy megmentett! Figyelj, félreérted, ez...
– Nem akarom hallani! Miért mondtad, hogy nem biztos, hogy a lányokat kedveled, mikor teljesen világos, hogy így van! Becsaptál, annyi ideig? És amikor lefeküdtünk, akkor te... Akkor te nem is...
Levágott egy csattanós pofont az arcomra, aztán már csak bambán bámulhattam utána, ahogy felviharzott a lépcsőn. Ne már, most tényleg nagyon megbántódott, pedig én nem akartam... Ne hazudj magadnak, nem bántad meg – szólal meg újra a fejemben az a kis hangocska, én meg kezdem azt hinni, hogy megőrültem.
Ahogy szétnézek magam körül, elképedt arcokat látok. Meg néhány kíváncsi és jó pár leplezetlenül vágyódó szempár is mered rám, méghozzá utóbbiak a fiúk közül. Erre már feleszmélek, vágok egy gyors bocsánatkérő fintort, és sietősen Ginny után iramodok, nem törődve az utánam kiáltókkal. Végig futok, míg el nem érem a portrélyukat, de bemászva rajta hiába pásztázom a klubhelyiséget, nem látom Ginnyt. Igaz, nincs is túl sok időm, hogy körülnézzek, mert egy ököl csattan az arcomba, én meg hátratántorodok. Mintha ez egyszer már megtörtént volna...
És valóban, Ron áll fölöttem eltorzult, némileg hitetlenkedő arccal. Hermione most ér oda, és elkapja hátulról, nehogy újra támadhasson, bár ránézésre nem akar. Inkább elkezd kiabálni, mintha nem lenne elegem már a mai napra a hangzavarból. Hát igen, Ron mindig is a hangerejéről volt híres.
– Én már megmondtam neked egyszer, hogy ne játssz a húgommal!
Nem ezt mondom? Határozottan megtörtént.
– Ron, hadd magyarázzam el...
– Egyáltalán mi ez a zagyvaság, hogy Malfoy és csók és dobtad és... – Láthatóan kifogy a lendületből. Hitetlenkedő pillantásokkal méreget, egy másodpercre rá lerogy a legközelebbi fotelba. Hermione melléáll és aggodalmasan rám néz.
– Mióta? – kérdezi a lány, mielőtt magyarázkodásba foghatnék. – Ezért nem tudsz válaszolni a levélre?
– Ezért sem – hagyom rá. A legjobb barátaim, most valahogy mégsem fűlik hozzá a fogam, hogy mindent szépen megpróbáljak megértetni velük. Habár Hermione úgy látszik, átlátott rajtam, legalábbis sejtett valamit, és most összerakta a kirakós darabjait. Jó neki. Én csak zavarodottságot, bizonytalanságot és valahol mélyen mégis határtalan örömöt érzek. Draco nem undorodik tőlem! Mikor válaszolt... jó ideje nem beszéltünk egymással. Viszonozta a kedvességem... erre vigyor kúszik az arcomra, de azonnal le is olvad onnan. Barátaimat figyelmen kívül hagyva felállok, és a hálóterem felé veszem az irányt. Rengetegen hallottak minket, én pedig tipikusan vonzom a bajt, szóval ezer százalék, hogy holnapra szaftos sztori kerekedik ebből az egészből. Nee! Nem akartam Dracót még nagyobb bajba rángatni, neki így is épp elég problémája van... Most meg már a lelki nyugalmáért aggódom. Hjaj.