laraF's nest

Végre valahára! Hónapokkal ezelőtt kezdtem el ezt a fejezetet fordítani, de a valós élet egy köcsög volt mostanság, és csak most értem a végére. Megszenvedtem vele!

WARNING: Piton/Lucius action! Aki nem szereti, ne olvassa :P

30. fejezet

 

 – Neville?! – kiáltott fel Draco hitetlenkedve. – Mint Neville Longbottom?

Harry sóhajtott.

 – Igen, Blaise-nek tetszik Neville.

 – Ez majdnem annyira szörnyű, mint... – hallgatott el hirtelen Draco, mikor rájött, mi volt a nyelve hegyén.

Társa csúnyán nézett rá.

 – Igen, Neville-t kedvelni már majdnem olyan rossz, mint szeretni Harry Pottert, nem igaz? – köpte oda szarkasztikusan.

 – Angyal – kezdte Draco.

 – Tudod, pokolian jó ötlet volt, hogy angyalnak kezdtél becézni, vagy már régen lelepleztél volna – csattant fel Harry. – Csak némiképp aggasztónak találom, amikor néha úgy viselkedsz, mintha két különböző személy lennék.

 – Tudom, ki vagy – vágott vissza a szőke.

 – Igazán? – kérdezte Harry összehúzott szemmel. – Gyakran eltűnődöm rajta.

 – Nahát, mégis mire számítottál? – borult ki Draco. – Sokkal könnyebb megőrizni a titkod, ha továbbra is úgy fogom fel, mintha valóban két külön ember lennél. Napjaim nagy részét ugyanis így kell töltenem. Tényleg az én hibám, ha ez átszivárog a szobánk magányába is?

Harry dühe elszállt, és hátrarogyott a kanapéra.

 – Ne haragudj. Igazad van – mondta elcsigázottan. – A francba ezzel, nincs jogom panaszkodni, mert esküszöm, egyszer-kétszer még én is elvesztem a fonalat, hogy épp kinek kéne lennem. Csakis Apám és Lucius szólítanak egyáltalán „Harrynek”, és azt is csak Apám lakrészében.

Fejét rázva igyekezett száműzni ezeket a gondolatokat.

 – Mindegy, amúgy Blaise-ről és Neville-ről folyt a szó.

Draco grimaszba torzult arccal huppant le a kanapé másik végére.

 – Blaise-nek tényleg tetszik Longbottom? – tudakolta olyan hangon, melyből világosan kiderült, hogy az ellenkezőjében reménykedik.

Kedvese a szemét forgatta.

 – Akadj már le róla, Draco. Ezért nem akarta elmondani neked Blaise. Nem volt kedve végighallgatni, ahogy kibuksz rajta, aztán elkezded könyörtelenül piszkálni.

 – Nem is tennék ilyet – jött a méltatlankodó tiltakozás.

Harry kétkedve horkantott.

 – De bizony megtennéd – vágott vissza.

Draco pökhendin elvigyorodott.

 – Rendben, talán egy kicsit kínoznám miatta – ismerte be.

 – Draco, légy szíves, ne kelljen megbánnom, hogy megosztottam ezt veled – kérlelte Harry.

 – De hát itt most Longbottomról beszélünk – ellenkezett az ifjú Malfoy. – Hogy is ne szekírozhatnám miatta Blaise-t?

 – Blaise a barátod – morrant rá Harry. – És mindketten az én barátaim. Ha van rá esély, hogy boldoggá tegyék egymást, én teljes mellszélességgel támogatom.

 – De, Angyal – nyafogott a szőke fiú.

 – Nem, Draco. Egyszerűen csak kedvesnek kell lenned velük és kész – jelentette ki az ex-griffendéles határozottan.

 – Nem tudom, hogyan kell – duzzogott Draco.

Harry nevetésben tört ki.

 – Velem mégiscsak sikerül.

Draco végigjáratta tekintetét barátja kanapén elterülő testén.

 – Igaz, de nem hinném, hogy szeretnéd, ha mindenkivel ugyanolyan módon bánnék.

Harry szeme fenyegetően összeszűkült.

 – Jobban teszed, ha még csak nem is gondolsz rá, hogy bárki mással ugyanúgy bánj, mint velem.

Draco önelégülten rávigyorgott, még ha szemöldöke meglepetésében a homlokára is szaladt.

 – Óóó, tehát végül is képes vagy féltékennyé válni.

 – Csupán leszögezem a tényt, miszerint az enyém vagy – mondta Harry.

 – És mindenki azt hiszi, én vagyok a birtoklóbb kettőnk közül – érkezett egyből Dracótól.

 – Azért, mert ez így is van – jegyezte meg partnere szárazon.

 – Valami problémád akadt vele? – érdeklődött a szőke.

Harry rámosolygott.

 – Igazából nem. Valójában elég jó érzés hozzád tartozni.

 – Helyes – vigyorgott Draco fölényes elégedettséggel.

Harry újfent csak a szemét forgatta.

 – Tehát kedves leszel Blaise-hez, és segítesz nekem megpróbálni összehozni őket? Nem mintha sok mindent kéne tenned amellett, hogy csak félreállsz, és igyekszel minél kevesebb zűrt okozni – tette hozzá fanyarul.

 – Muszáj? – nyavalygott Draco.

Harry elvigyorodott.

 – Abban a hitben voltam, szeretsz jutalmat kapni jó magaviseletért.

Társa hirtelen eltöprengett ezen.

 – Hmmm. Mondasz valamit – nyújtotta el a szavakat vontatott stílusban még egyszer alaposan szemrevételezve Harry testét.

A fekete hajú fiú rögtön talpra szökkent a kanapéról.

 – Gyerünk – szólalt meg kezet nyújtva Dracónak. – Csak még gyorsan meg kell valamit kérdeznem Apámtól, aztán mehetünk is fel a Szükség Szobájába.

 – Biztosan ilyen hamar oda kell ma érnünk? – nyekergett a fiú, míg elméjét határozottan nem a DS edzés töltötte be, ahova igyekezniük kellett volna, ámbár követte Harryt.

 – Nos, mi döntöttünk úgy, hogy nem tartunk edzéseket az ünnepek alatt, mindenkinek biztosítva ezzel a szünetét, eltekintve attól, hogy majdnem minden diák a Roxfortban fog maradni – érvelt logikusan Harry. – Csak még előtte szeretnék kisajtolni belőlük egy kis plusz munkát.

 – Micsoda egy rabszolgahajcsár vagy – motyogta Draco irritáltan.

Az említett a válla fölött küldött széles vigyorral jutalmazta.

 – Elintézhetjük, hogy kizárólag a te rabszolgahajcsárod legyek, ha akarod. – A kilincs után nyúlt, mely az apja szobáihoz vezető ajtót nyitotta.

Draco szeme kimeredt döbbenetében attól, amire biztos volt, hogy a másik utalt.

 – Ne is... – hápogta.

Harry rákacsintott.

 – Te bajod.

 – Az istenekre, Angyal – fakadt ki a szőke enyhén feldúltan. – Én vagyok egyedül tudatában, hogy milyen egy perverz kis meleg pasas vagy?

Harry megtorpant, mielőtt kinyitotta volna az ajtót, s halkan kuncogott fiúján.

 – Vicceltem, Draco.

 – Akkor jó – nyugtázta. Hezitálva hallgatott egy sort, majd még hozzáfűzte: – Azt hiszem.

Harry nyíltan elnevette magát.

 – Nem akarlak a rabszolgámmá tenni, de azt nem bánnám, ha egy kis ideig ki lennél szolgáltatva nekem – jelentette ki sikamlós hangon. – Talán egyszer a fejtámlához kéne kötözzelek, hogy kiélhessem rajtad a vágyaimat.

Szerelme leesett állán derülve úgy döntött, hagyja őt elmélkedni ezen, s visszafordult, hogy beszélhessen az apjával. Végre kitárta az ajtót, tett egy lépést befelé apja fogadószobájába, és lefagyott.

Draco már kábán követte Harryt, s álla újból padlót fogott, mikor meglátta, mi tartotta egy helyben a másik fiút.

Harry nem tudhatta biztosra, de elég valószínűnek tartotta, hogy a két férfi, akik már egy ideje a szobában lehettek, nem hallotta őket benyitni.

Soha még csak meg sem fordult a fejében a kép, mely kibontakozott előtte, és egy röpke pillantást vetve Draco irányába elméje valamely hátsó szekciójában elkönyvelte, hogy esélyesen nézett ki hasonlóan kiguvadt szemekkel a fejéből. Mindkét fiú csak arra volt képes, hogy csendben bámuljon.

Perselus Piton a térdein állt Lucius Malfoy előtt, s leszámítva a mind a kettőjük által viselt nyitott talárokat, meglehetősen egyértelmű volt, mit is művelt. Lucius a szokásos székében ült, illetve inkább félig hevert rajta. Talárja szélesen elterült mindkét oldalán, ingét még mindig viselte, de nadrágja, csizmája és zoknija félre volt hajítva.

Amennyire látni lehetett, Perselus talárja is ki volt gombolva. Harry és Draco gyakorlatilag nem tudták volna megmondani, le van-e ennél jobban vetkőzve, vagy sem, de a mozdulatokból ítélve biztosak lehettek benne, hogy nadrágja legalább részben le van húzva, s a saját kezébe löki magát.

A mozgás precízen volt időzítve, Perselus fejének fel-le bólogatásával Lucius kemény merevedésén. Harry nem volt hajlandó belegondolni, hogy miközben elragadtatottan nézi apáikat, ő is kezd keményedni. Érdekesnek találta, hogy mindkét férfi szeme csukva volt, és az arcukon ülő kifejezésből ítélve kristálytisztán látszott, hogy közel járnak.

Lucius keze szorosan markolt Perselus hajába; fejét hátrafeszítette eksztázisában.

 – Persssszelussssz – sziszegte.

Harry gerincén remegés futott végig, aztán megpihent az ágyékánál, s azon nyomban újdonsült bámulat született benne, és kezdte megérteni, miért találja Draco olyan erotikusnak a párszaszót. Önkéntelenül nyelt, ahogy nézte a két férfit elérni a beteljesülést.

Harry és Draco a helyükre gyökereztek, miközben Perselus elhúzódott, és fejét a szőke férfi combjára hajtotta. Lucius erősen elködösült szemei felnyíltak, fél másodperccel később pedig hatalmasra tágultak, ahogy tekintete az ajtóban rostokoló fiúkra esett.

Mintha csak mellékesen tenné, összébb húzta talárját, ahhoz épp eléggé, hogy eredményesen eltakarja magát.

 – Perselus, úgy vélem, társaságot kaptunk – jelentette be vontatottan.

A bájitalmester felpattant és hátrafordult, mígnem kiszúrta Harryt és Dracót. Azonnal élénkvörösre pirult, és kapkodásba kezdett, hogy rendbe tehesse a ruháit.

Lucius ellazult fellépése és Perselus nem mindennapi magatartása közepette valahogy a fiatalok képesek voltak megnyugodni és felengedni. Egyre növekvő jókedvvel figyelték Perselus talárgombolásra tett sietős próbálkozásait.

Harry vihogott apja feszengésén. Ő közel sem volt annyira zavarban, mint amennyire talán kellett volna. Ugyanakkor az sem okozott neki gondot, hogy elélvezzen a barátai szeme láttára.

 – Tehát, Apám – kezdte társalkodó hangnemben –, minden Malfoynak megvan a maga sajátos íze?

Perselus tehetetlenül hápogott, Harry pedig különösen nagy élvezetet lelt benne, hogy apja nem talált szavakat, s hiányzott belőle megszokott önkontrollja.

Draco nem volt sokkal jobb állapotban Perselusnál, s arra gondolt, fiúja milyen szörnyen bátor, idióta griffendélesként viselkedik éppen.

Lucius önelégülten vigyorgott; szemöldöke kérdőn felemelkedett, és nyilvánvalóan legalább annyira szórakoztatta a helyzet, mint amennyire Harryt.

 – Csak kíváncsi vagyok – fűzte hozzá hányaveti vállrándítással. – Csak mert tudom magamról, mennyire szeretem felfedezni és kiélvezni az összes ízt, amit Draco nyújtani tud. Sokkal ízletesebb és ezerszer választékosabb, mint egy doboz Bogoly Berti-féle Mindenízű Drazsé – fejezte be ártatlanul.

 

Harry szavai egyáltalán nem segítettek Perselusnak visszanyerni összeszedettségét, és még mindig szótlanul bámult rá. És az az ő tulajdon fia volt!

Draco fuldoklott, és hitetlenül meredt Harryre – képtelen volt elhinni, hogy ki mert ilyesmit ejteni a száján az apáik előtt.

Ugyanakkor Lucius roppant elégedetten vigyorgott.

 – Természetesen, Harry – szögezte le vontatottan. – A Malfoyok íz tekintetében is elsőrangúbbak a legtöbbeknél.

Harry elgondolkodott, majd egyetértőn bólintott.

 – Ez mindent megmagyaráz.

Perselus és Draco most már mindkettejükre némán tátogtak, mint a halak – nem voltak képesek elhinni, hogy erre a nevetséges társalgásra sor került.

 – Remélem tisztában vagy vele, hogy a Pitonoknak is kimagaslóan jó ízük van másokhoz képest? – tudakolta Lucius társalkodó hangnemben.

Harry oldalra hajtotta a fejét, mintha tényleg fontolgatná a választ.

 – Igazán? Bevallom, nem vizsgáltam a problémát Draco szemszögéből. – Szeme sarkából az érintettre nézett.

 – Angyal, én nem beszélem meg az ízed az apámmal – sziszegte a fiú rózsaszín árnyalatot felöltő orcákkal.

Lucius és Harry halkan kacarásztak Draco szavain és növekvő szégyenkezésén. Harry szívből jövőn mulatott a helyzeten. Valóban nagyon ritkán került sor arra, hogy apjába fojtsa a szót és egyben szerelmét is zavarba hozza. Kétségkívül furcsa egy eszmecsere volt, de hálát adott azért, hogy Lucius hajlandó volt játszani a szerepét.

 – Harry, mit keresel egyáltalán itt? – nyögte ki végre Perselus. – Úgy értesültem, hogy a délutánt a Szükség Szobájában fogjátok tölteni.

 – Ó – kapta fel a fejét az emlékeztetőre. – Oda indultunk, csak meg akartam kérdezni, hogy azt az új átkot, amit tegnap tanítottál a Minisztérium legálisnak vagy illegálisnak kategorizálta be? Mindenképp átadom a DS csapatomnak, de jobban örülnék, ha előbb figyelmeztetni tudnám őket, bajba kerülhetnek-e a használatáért vagy sem.

 – Általánosságban véve fekete mágiának minősül, és messze nem legális – jelentette be Perselus vészjóslóan.

 – Okés, köszi – mondta Harry finoman rángatózó ajkakkal, ahogy kétségbeesetten próbálta elfojtani derültségét. – Gondolom, akkor megyünk is.

 – Kifelé! – ordított Perselus, láthatóan visszanyerve lelki egyensúlyát.

Harry megragadta Draco kezét és futásnak eredt, de nem anélkül, hogy előbb küldött volna egy arrogáns vigyort Lucius irányába. Még hallotta a férfi nevetését, mielőtt becsapta maguk után az ajtót. Hangosan nevetve omlott az ágyára.

 – Az istenekre, Angyal, akkora bajban vagy – állapította meg Draco a fejét csóválva, és leült az ágy végébe.

 – Ugyan, majd az apád lecsillapítja – bökte ki Harry két nevetés között; hihetetlenül viccesnek tartotta az egészet.

 – Meg fog ölni – ragaszkodott az elképzeléséhez a szőke.

 – Tartsa csak visszajárónak a sok évnyi megaláztatásért, aminek alávetett bájitaltan órákon – vágta rá Harry még mindig kuncogva egyet-egyet. – És igen, azt tervezem, hogy ezt neki is a képébe mondom – majd amikor újra lenyugszik – sokkal később – talán holnap – ha Lucius is ott van.

 – Nem tudom elhinni, hogy néztem az apámat – nyüszített fel Draco.

 – Tudom – ismerte el Harry is. – De baromi szexi volt.

Párja lassan vigyorra húzta száját.

 – Az volt, nem igaz?

 – Ez vajon azt jelenti, betegesen perverzek vagyunk? – tudakolta a fekete hajú kíváncsian; hangjában nyoma sem volt az undornak.

Draco a homlokát ráncolta.

 – Nem tudom.

Erre már Harry homloka is ráncokba szaladt.

 – Gondolom bizonyos szemszögből ez olyan, mintha magunkat látnánk húsz év múlva.

A szőke grimaszolt.

 – Ez egyszerűen – halkult el bizonytalanul a tekintetben, hogy fejezze be a mondatot.

 – Jah – értett egyet Harry.

Draco fürkészőn, egyben kissé idegesen nézett rá.

 – Angyal, húsz év múlva is együtt leszünk még?

Harry felült, s gyengéden megcsókolta.

 – Én szeretném – biztosította róla halkan.

 – Én is – vágta rá Draco kedves mosollyal viszonozva. Harry teljes mértékben odavolt azért az édes mosolyért.

 – Szeretlek, Draco – suttogta; nem akarta megtörni a hangulatot.

 – Én is téged, Harry – válaszolt hasonlóan suttogva, még mindig azzal az édes mosollyal.

Harry szeme kikerekedett csodálkozásában, Draco pedig csak vigyorgott rá.

 – Csak tudatosítani szeretném, hogy igen, emlékszem rá, ki vagy, és pontosan tisztában vagyok azzal, kibe vagyok szerelmes.

 – Köszönöm – mondta Harry partnerére mosolyogva. – Hallanom kellett ezt ma.

 – Leesett – vágta rá Draco vontatottan.

Harry búsan ingatta a fejét.

 – Mihez kezdenék nélküled, Draco?

 – Magányos és nyomorúságos életed lenne telve szexuális frusztráltsággal és unalommal? – javasolta a szőke.

Harry nevetésben tört ki, miközben feltápászkodott.

 – Az istenekre esküszöm, soha sem unatkozom melletted – ismerte el.

 – Hé! Ugyanakkor nem érzel némi szexuális frusztráltságot jelen pillanat? – kérdezte Draco, s megpróbálta megkaparintani Harry karját, mielőtt  elmenekülhetne.

A fiú könnyedén hárított; nevetve hátrált el tőle.

 – De, viszont most akkor is mennünk kell. Biztos már mindenki azt találgatja, hol lehetünk.

Draco a szemét forgatta.

 – Nem valószínű. Tudják, mit csinálunk – jegyezte meg szárazon.

Harry szemében érdeklődés csillant.

 – Mit gondolsz, milyen gyors tudsz lenni? – kérdezte tűnődve.

* * * * *

Még fél órába telt, mire besétáltak a Szükség Szobájába, ahol a csoportjuk nélkülük is nekilátott a gyakorlásnak.

 – Épp ideje, hogy ti ketten megjelenjetek – szúrt oda Ron rosszindulatúan. – Te akartad ezt az összejövetelt, Dustin.

 – És nem mintha nem tudnánk, mivel foglaltátok el magatokat – tette hozzá Blaise; ő sem tűnt valami boldognak.

Harry és Draco összenéztek, és a jelenlévők legnagyobb döbbenetére mindkettejük arca rózsaszínbe váltott.

 – Szentséges Merlin – lehelte Blaise. – Tulajdonképpen mit is csináltatok ti ketten?

 – Nem vagyok benne biztos, hogy láttam akár egyikőjüket is valaha elpirulni – suttogott Pansy.

 – Nem hittem volna, hogy bármi zavarba tudja ejteni Dustint – kommentálta Ron a helyzetet érdeklődve.

 – Ugye nem bonyolódtatok bele valami extrém perverz dologba itt nekünk? – provokálta őket Blaise.

Harry önelégülten elvigyorodott.

 – Öm, végül nem, de beszéltünk róla – vallotta be, élvezve a látványt, ahogy Draco még inkább elvörösödik, és dühösen mered rá.

 – Valójában mi tartott vissza, hogy időben ideérjetek? – faggatózott Hermione figyelmen kívül hagyva a szexuális innuendót. – Normál esetben mind a ketten korán itt vagytok.

 – Tényleg korán lerángatott – rukkolt elő Draco az igazsággal.

 – Hát, akkor meg miért késtetek? – értetlenkedett Blaise mohón.

A páros váltott még egy sokatmondó pillantást. Az ki volt zárva, hogy bárkinek is elmondják, minek voltak a tanúi. Eléggé biztosak voltak benne, hogy az életük függött ezen.

 – Mondjuk úgy, hogy rossz helyen kötöttünk ki a lehető legrosszabb időben, valami ilyesmi – zárta le a témát Harry.

 – Ez nem mond nekünk semmit – duzzogott Blaise.

Harry és Draco vállat vontak, majdnem egyszerre.

 – Milyen kár – jegyezte meg Draco vontatott stílusban. – Ez minden, amit belőlünk kihúztok.

Harry végigjáratta tekintetét a csoporton. Ők személyesen Harry alakulatához tartoztak, a legerősebb részét alkotva az egész DS-nek. Mostanra tagja volt az összes hatodéves griffendéles és mardekáros fiú, Pansy, Hermione, Ginny (az egyetlen ötödéves) és Luna (az egyedüli hollóhátas) – összesen tizennégy ember.

Ron, Hermione, Blaise és Pansy könnyű választás volt Harry és Draco legjobb barátaiként. Úgyszintén rendelkeztek a képességekkel és az elhatározással, hogy jól teljesítsenek. Négyesük nagyon is tisztában volt vele, hogy olyan barátokkal mint a Kiválasztott és az ifjú Malfoy könnyűszerrel a frontvonalra kerülhetnek, így hát előre megedzették magukat rá.

Neville, Ginny és Luna részesei voltak a Rejtélyügyi Főosztály fiaskónak, és – amennyiben Harryt kérdezte valaki –, bizonyították képességeiket, mikor sikeresen segítettek visszaverni a halálfalókat. Figyelembe véve, hogy senki nem volt beavatva a kilétébe, Ronra és Hermionére kellett támaszkodnia a kezdetekkor, hogy szavazzanak a három érdekében, hogy bekerüljenek a csapatba.

Draco vitatkozott vele a választásairól a csoportot illetően, de most már, hogy tudta Harryről az igazat jobban megértette őket. Ez nem azt jelentette, hogy nem hisztizett néha miatta, de megértette.

Ron és Neville azért lobbiztak, hogy vegyék be Seamust és Deant. Harry mindkettőt alaposan ismerte, s mindkét griffendéles fiún látszott, hogy újfajta határozottságtól duzzadva tértek vissza a Roxfortba ebben az évben. Már az előző tanév tavaszán kibékült Seamusszel, s most régi barátja úgy tűnt, ténylegesen felkészült az edzésre s a harcra. Semmi sem volt fogható Voldemort hirtelen felbukkanásához a Minisztériumban, hogy ellása őket egy kis extra motivációval.

Draco és Blaise azért küzdöttek, hogy Crack, Monstro és Nott is körükbe tartozzanak. Ha a griffendéles fiúk tagságot nyertek, akkor az a mardekárosoknak is kijár. Harry sokkal óvatosabb volt őket illetően, noha nem mutatta. Hiába telt el több hónap az iskolaévből, nem ismerte olyan behatóan a három fiút, ahogy a többieket.

Általános derültséget keltett, mikor Draco az év elején lényegében ejtette két csatlósát. Nem mintha ne lettek volna változatlanul barátok, de nyilvánvalóan inkább Dustinnal az oldalán szeretett járkálni. Dustin és Draco voltaképp mindenhová együtt mentek – és ezt mindenki tudta az iskolában.

Az erőviszonyok elmozdultak Dustin megjelenésével; Crack, Monstro és Nott pedig megalkották a saját kis egységüket. Harry picit meglepődött, mikor úgy találta – annak ellenére, hogy a srácok még mindig nem voltak épp a legéleseszűbbnek nevezhetők –, elég jól állták a sarat. Halálfaló apáiknak, valamint a sok otthoni tanulásnak köszönhetően jó eredményeket mutattak fel a csoportban is.

Harry hihetetlenül hálás volt, hogy rá tudta őket beszélni; harcoljanak az ő oldalukon az apáiké helyett. Mindemellett soha nem lesznek a legjobb haverok, viszont eléggé megkedvelte őket. Kétségtelenül nem kívánt nekik olyan kegyetlen életet, ami akkor várt volna rájuk, ha beállnak a halálfalók közé.

Tizennégy ember a csapatban. Hat mardekáros, hat griffendéles, egy hollóhátas és Harry. Gyakorlatilag ő számított a hetedik mardekárosnak, legalábbis a csoporttagok legjobb tudomása szerint, de Harrynek piszoknagy nehézséget nyújtott emlékezni erre a tényre, mikor velük dolgozott. Egyaránt tartotta magát a zöld-ezüst és a piros-arany ház képviselőjének.

Nem mintha úgy nagy általánosságban számított volna többé, melyik házba tartoznak. Nemes egyszerűséggel tizennégy diák voltak, akik magasan előrébbre és magasabbra helyezték a képzésük fontosságát a többieknél, még a DS további tagjait is beleértve. Mindannyiuk számára kemény próba volt megszokni az együttműködés gondolatát, de mostanra igazi csapattá váltak.

Seamus és Dean kivételével vagy mindnyájuk apja halálfaló volt – mindazzal a tapasztalattal, amit e tény magában hordozott –, vagy személyesen harcoltak már halálfalók ellen. Az is nyílt titok volt, hogy Harry és Draco további edzésben részesülnek Perselustól.

Ahogy a dolgok álltak, érdekes dinamika alakult ki. Minden mardekáros tudta Piton professzorról, hogy halálfaló, de csak Draco tudta a kém státuszát. Ron, Hermione és Ginny ugyanakkor tisztában voltak vele, hogy a professzor kém volt a halálfalók sorában. Mindenki tudta, hogy Piton Dustin apja, azt viszont csakis Draco, hogy Dustin egyben Harry.

Mindez elég volt Harry agyának a teljes üzemzavarhoz, mikor megengedte magának, hogy elgondolkodjon rajta. Kimondhatatlanul hálás lesz azért a napért, amelyiken mindenki számára feltárul az igazság róla és az apjáról.

Igazából épp annyira voltak támadó-, mint védekező jellegű osztag. Ahogy Harry körbenézett, megint elkapta a büszkeség felemelő érzése. A mardekárosok a legjobbat nyújtották; elfordulva egy életnyi szolgaságtól mind saját akaratukból dolgoztak együtt, s mindegyiküket átjárta a mélyen gyökeredző elhatározás, hogy sikert arassanak. Tömérdek indoka volt a büszkeségre.

 – Dustin? Dustin!

Harry pislogott, s azon kapta magát, hogy mindenki várakozón néz rá.

 – Örülök, hogy újra csatlakozni tudtál hozzánk, Angyal – érkezett Draco vontatott, fanyar szórakozottságról árulkodó megjegyzése.

 – Bocsi – szabadkozott Harry feszélyezetten. – Csak elmerengtem.

 – Nos, én azt mondom, mind abba kéne hagyjuk a szájtátást és munkához látni, különösen mivel elvileg ez az utolsó alkalmunk a gyakorlásra a szünidő végéig – jelentette ki Hermione élénken.

 – Miért is nem fogunk edzeni, mikor tulajdonképp mind itt leszünk? – érdeklődött Blaise. Harry és Draco nem szalasztották el, ahogy Neville irányába pillogott.

 – Igen, Angyal, miért nem edzünk a szünidőben, hisz oly sok elintéznivalónk akad? – tudakolta Draco Harrytől végig felsőbbrendű vigyorral fixírozva Blaise-t.

 – Draco – emelte fel hangját figyelmeztetően.

 – Mi az? – kérdezett vissza a szőke ártatlanul. – Csak arra utaltam, hogy tanórák nélkül igazából több időnk van fejleszteni némely dolgokon.

 – Azt hittem, mindenki örülne egy valódi szünetnek – védekezett Harry le nem véve szúrós tekintetét partneréről.

Hermione mind a kettőjüket – Blaise-zel egyetemben – gyanúsan méregette, de mikor megszólalt, azt a témát pendítette meg, amit épp kitárgyaltak:

 – Szerintem jó ötlet a teljes DS-nek pihenőt adni, de nekünk attól még folytatnunk kéne.

 – Hermione – nyafogott Ron. – És mi nem érdemlünk meg egy kis szabadidőt? Mindig csak gürizünk.

 – Ez most fontos, Ron – csattant fel a lány. – Te is tudod.

 – Persze – vágta rá Ron puffogva. – De keményen hajtottunk, és úgy vélem, egy kis szünet csábítóan hangzik.

 – Én azon a véleményen vagyok, hogy az ünnepek alatt is eddzünk – szólalt fel halkan Neville.

Mindenki felé fordult, sokan meghökkenten, hogy Neville kifejtette a véleményét.

 – De miért? – nyavalygott Ron, aki persze nem lepődött meg.

 – Hallottál bármit Harry felől? – kérdezte a fiú halkan, nyilvánvalóan előre tudva a választ.

Ron megsebzetten hőkölt hátra Neville csendesen kiejtett szavaitól. A félénk griffendéles nyelt egyet, s aggodalmasan pillantott a mardekárosokra a szeme sarkából, mégis folytatta:

 – Dumbledore nem mond többet, csak hogy Harry jól van és keményen edz, bárhol is legyen. Ha Harry hajlandó mindent beleadva fejleszteni magát Tudjukki ellen, azt hiszem nekünk is ugyanazt kellene tennünk.

 – Pontosan – értett egyet Hermione, csúnyán nézve Ront, aki már így is megfelelően leforrázottnak tűnt. – Harrynek mindent fel kellett adnia ebben az évben, és nem hinném, hogy túl nagy kérés lenne tőlünk, hogy áldozzunk egy keveset a szünidőnkből.

Harry gyomrát összeszorította a bűntudat, s hálás volt, mikor Draco gyengéden megfogta a kezét, megnyugtatásképpen megszorítva azt. Igen, feladott néhány dolgot idén, de nem igazán volt magára hagyatva, ahogy azt a barátai hitték. Valójában eleddig sokkal többet nyert, mint amit elveszített.

 – De tényleg csak azért kéne edzenünk az ünnepek alatt, mert Potter is azt teszi? – kérdezte Nott idiótán beleszólva a társalgásba. – Nem mintha biztosra tudnánk, hogy azt csinálja.

Nott enyhe sokkot kapott, mikor megannyi mérges tekintet szegeződött rá, mind a griffendélesek, mind a mardekárosok részéről. Harry és Draco voltak az egyedüliek, akik közömbösek maradtak, kimaradva a szóváltásból, ameddig csak lehet, amilyen irányt vett.

A griffendéleseken volt a hüledezés sora, mikor Blaise támadt elsőként Nottra:

 – Te is éppolyan jól tudod, mint én, Dustin az egyetlen, aki esélyt adott nekünk; viszont az mindenki előtt tiszta sor, hogy Potter az, akinek elvileg meg kell küzdenie Tudjukkivel. A tény, hogy nincs itt ebben az évben csak bizonyítani látszik ezt. Na most, nem tudom, te hogy vagy vele, Nott, de én Potter jó oldalára akarok kerülni, mikor visszajön – fakadt ki a fiú mérgesen.

 – Jól van, felfogtam – visszakozott Nott védekezőn felemelt kezekkel.

 – Ja, nos, úgy tűnt, elkéne neked az emlékeztető – morrant rá Blaise.

 – Ha segíteni tudunk Potternek, akkor talán ad nekünk egy esélyt – szólt bele a vitába Pansy is halk hangon. – Amondó vagyok, dolgozzuk végig a szünidőt.

Harry rá akart kiáltani a mardekárosokra, hogy hát persze, hogy ad nekik egy esélyt, és még csak végig sem kell edzeniük az ünnepeket, hogy higgyen nekik. Mindazonáltal néma maradt, arca semmit sem tükrözött, ahogy hallgatta őket.

 – Szerintem Harry felszólal az érdeketekben, és ott segít, ahol csak tud – szögezte le Hermione halkan, igyekezve megnyugtatni a mardekárosokat.

 – Biztos vagy benne, Mione? – kérdezte fojtott hangon Ron a másik ház tagjaira pillantva; különösen Dracóra. – Még csak nem is tudott semmit a fejleményekről.

 – Dumbledore viszont igen, és biztos vagyok benne, hogy elmesélte Harrynek – dörrent rá Hermione. – És még ha nem is, tudod, hogy Harry támogatni fogja a mardekárosokat, amint beavatjuk őt az eseményekbe.

 – De mi van Malfoyjal? – faggatózott tovább Ron irritáltan. – Te is tudod, mindig ő volt Harry egyik legmegátalkodottabb ellensége, legalábbis a Roxfortban.

Harry bátorítóan megszorította Draco kezét, amit a szőke viszonzott. Úgy kellett visszafognia magát, hogy ne nézzen a másikra, tudva, hogy legalább olyan jól szórakozik a beszélgetésben beállt fordulaton, mint ő. Ha Ron tudná, hogyan érez mostanra a mardekáros iránt...

Hermione egy pillanatra elbizonytalanodva pislogott a vita tárgyára, majd arca felvette ugyanazt a határozott kifejezést, mely oly jellemző rá.

 – Nem, Harry nem olyan – jelentette ki. – Ha elgondolkozol rajta egy kicsit, majdnem mindig Malfoy kezdte a balhézást. Szerintem Harry boldogan feladná a gyerekes rivalizálást, s a mardekárosokat inkább látná a saját oldalán, mintsem végignézze, ahogy Voldemorthoz fordulnak.

Érdekesnek találta, hogy a lány öntudatlanul is elismételte az érveit az éretlen versengésről, melyeket ő hozott fel Dracónak az év elején. Hálásan konstatálta, hogy a mardekárosok is megnyugodni látszottak tőlük egy kissé.

 – Valószínű igazad van – ismerte el Ron csendesen. – Harry nem akarja, hogy még többen haljanak meg ebben a háborúban, még akkor sem, ha mardekárosokról van szó.

 – Jesszus, kösz a bizalmat, Weasley – szólt közbe Draco szarkasztikusan, a szemét forgatva. – Jó tudni, hogy Potter nem akarná, hogy „még mardekárosok is” az életükkel fizessenek ezért a nyavalyás háborúért.

 – Tudod, miről beszélek – csattant fel Ron. – Harrynek fingja sincs arról, hogy már nem vagy az ellensége. Mikor utoljára látott, épp gyilkossággal fenyegetted.

 – Az már a múlt – legyintett Draco félvállról. – Különböző okaink vannak Potter támogatására, de úgy vélem egyöntetűen arra szavazunk, hogy eddzük végig a szünidőt.

 – Akkor talán végre munkához láthatnánk? – puhatolózott Harry, magában egyetértve párjával, hogy igazán ideje lenne továbblendülniük. – Ennek a délutánnak már mindegy, de talán még mindig behozhatunk némi lemaradást.

Mindenki bólogatott, úgyhogy Harry végre nekiláthatott megtanítani nekik a varázslatot, melyet az apja mutatott neki pár nappal azelőtt. Mindentudó vigyort váltottak Dracóval, mikor felfedte a csoport előtt az átok illegális voltát. Csak harcbéli használatra adta át nekik.

Végül nem keveset haladtak a fennmaradó időkeretben, s megtették az előkészületeket a következő alkalomhoz.

Harry félrevonta Neville-t az óra után, Dracót pedig Blaise-zel együtt kihessegette az ajtón. Draco a beavatottak önelégültségével somolygott, de engedte magát kirángatni a szobából. Szerelme mélabúsan ingatta a fejét. Nagyon jól tudta, hogy a szőke fiú mostantól kegyetlenül cikizni fogja barátját.

 – Dustin – érkezett Neville ideges hangja, visszaterelve a figyelmét a problémához.

Melegen elmosolyodott.

 – Nem csináltál semmi rosszat, ha ez aggaszt.

Neville egy cseppet megkönnyebbültnek látszott.

 – Filóztam rajta, vajon rosszul csináltam-e azt az átkot, vagy valami és arról akartál velem beszélni – vallotta be halkan.

 – Nem, fantasztikus munkát végzel a DS-ben – biztosította Harry kedvesen. – Amiről szót akartam veled váltani, annak voltaképp semmi köze sincs a DS-hez.

Neville idegességéhez most már kíváncsiság is társult.

 – Akkor hát, mi lenne az?

Enyhe bűntudattal nézett a griffendélesre.

 – Öm, igazából azt akartam megtudni, hogy érzel Blaise-zel kapcsolatban? – ismerte be.

Neville értetlenül pislogott.

 – Blaise-zel? – ismételte meg.

Harryt elégedettség öntötte el a fiú kipirult arca láttán, s úgy érezte, máris megvan a válasza.

 – Azon tűnődtem, bejön-e neked?

Neville arca még vörösebbre váltott.

 – É-én nem tudom, mire célzol – dadogta.

 – Hát, hogy járnál-e vele – tisztázta Harry, s sikerült nem forgatni a szemét fásultságában. – De még csak abban se voltam biztos, hogy a fiúkat kedveled, vagy sem.

 – A-a fiúk tetszenek – nyögte ki vallomását Neville még az előzőeknél is idegesebben.

 – A barátaid be vannak avatva? – kíváncsiskodott. Tavaly tavasszal még biztosan egyiküknek sem volt tudomása róla, no de az is igaz, hogy Harryről sem. Akkoriban gyakorlatilag még ő sem tudta magáról.

 – Igen – válaszolt a félénk fiú halkan, láthatólag visszanyerve egy keveset az önbizalmából. – Eléggé megkönnyítettétek a dolgot.

 – Örülök, hogy segíthettem – mondta Harry vigyorogva. Soha nem elmélkedett rajta, hogy ők voltak Dracóval a Roxfort példaértékű meleg párja. Sőt, valójában ők jelentették A Roxfort Álompárosát.

Egy dolog, ami megtanult a varázsvilágról az volt, hogy ez általában nem számított akkora hírnek, mint a muglik között. Harry tisztában volt a saját személyiségjegyeivel; például, hogy nem kifejezetten diszkriminálja embertársait, sem szexuális beállítottságuk miatt, de éppenséggel azért sem, ha a szüleik halálfalók.

Elégedettség töltötte el, hogy öntudatlanul ugyan, de legalább Neville-nek segített szexualitása nyílt felvállalásában. Nos, talán a nyílt nem volt a legmegfelelőbb jelző rá, mivel rengeteg embernek fogalma sem volt arról, hogy a fiúkhoz vonzódik, viszont a barátaival már nem ez volt a helyzet.

Neville félénken rámosolygott.

 – Könnyebb volt elmondanom a barátaimnak, mikor senki sem reagált rosszul titeket látva.

 – És ha nem reagáltak rosszul két mardekáros látványára, akkor valószínűleg arra sem fognak, hogy a saját nemed részesíted előnyben – fűzte hozzá Harry magabiztosan.

 – Így van – értett egyet Neville halvány vigyorral. – És ez még azelőtt volt, hogy elnyerted volna a DS tagok bizalmát.

Harry a szemét forgatta.

 – Fárasztó csatározások véget nem érő sorozata mardekárosok és griffendélesek közt.

 – Ugyanakkor mostanra jobb lett minden – mondta Neville őszintén.

 – Igaz – húzta ki magát büszkén Harry. Volt háztársára vigyorgott. – Szóval, lehetséges lenne, hogy Blaise-zel járj?

Neville elsápadt.

 – É-én nem hiszem – hebegett. – Ö, mennem kell.

Harry zavartan nézett utána, figyelemmel kísérve Neville gyors szökését az ajtón át. Tényleg úgy vélte, hogy a fiú érdeklődik Blaise iránt, már ha az a pirulás jelentett bármit is. Fáradtan sóhajtott, mikor végül kilyukadt a következtetésre; a fiúnak valószínűleg azzal a ténnyel van baja, hogy a másik a Mardekárba tartozik.

Lassú ütemben épült fel a bizalom a DS tagjai közt, és az iskola összes házát tekintve a tanulók közti kapcsolat sokat javult a múlthoz viszonyítva, ugyanakkor ez nem jelentette, hogy máris mindent elsöprő lett volna.

Amennyiben össze akarta hozni Neville-t és Blaise-t, még egyszer beszélnie kellett hozzá az előbbivel, hogy meggyőzze, az utóbbi rendes srác. Harry meglehetősen népszerű volt Dustinként, s összességében az emberek megbízni látszottak benne, tisztelték. Remélhetőleg el tudja érni, hogy ugyanezekről meggyőzze Neville-t Blaise-zel kapcsolatban is.