laraF's nest

Fájdalom, bosszúszomj és megannyi eltemetett sérelem kavarogtak émelyítő táncot járva az ereklyékben. Elegendők lettek volna hozzá, hogy lelkileg megnyomorítsanak egy egész hadsereget, nemhogy egy szem kisfiút, legyen az mégoly kivételes képességekkel is megáldva, mint Tom Rowle Denem.

Természetellenesen letört darabok egy hajdanán oly fogékony lélekből. Olyan volt, mintha durva szilánkokkal tűzdelt éleiket valaki végighúzta volna a szívén. Mindegyik más tulajdonságtól és az azt reprezentáló múlttól szabadította meg Voldemortot. És Harrynek mindegyik darabért vérzett a szíve.

A napló eltüntette belőle a kényszeredett bizonyítási vágyat – egy Sötét Nagyúr nem tartozik senkinek. Senki sem kérheti számon tőle, hogy nem jól cselekszik céljai elérésének érdekében, vagy nem tesz eleget értük. Pedig milyen mély volt ez a félelme az akkor még csak tizenöt éves fiúnak... Ott rejlett a lapok mélyén a beilleszkedés, a valahová való tartozás iránti epekedés. De Lord Voldemort eldöntötte, hogy egyedül állja meg leginkább a helyét. Nincsen szüksége „barátokra”. Az érzelmi szálak csak hátráltatnák, s előbb-utóbb úgyis csalódnia kellene – összetörnék őt, elhagynák. Ahogyan a szülei tették.

Ó, igen. A gyűrűbe temette szégyenletes gyengédségét. Akart családot. Meg akarta tudni, ki volt az apja, kik voltak a felmenői, hogyan haltak meg. Még csak meg sem fordult a fejében, hogy önszántukból hagyták sorsára. Pont őt? Szebb volt és hatalmasabb nem csak a kortársainál – még tömérdek boszorkánynál és varázslónál is, akikkel addig találkozott, a muglikat már nem is említve. A gyűrű olyan hihetetlen bizonytalansággal volt teli önmagát illetően, hogy akaratlanul is könnyek csordultak végig Harry arcán. Érezte, mindennél élesebben átérezte, milyen az, amikor nem kell senkinek. Amikor a világ lehunyja a szemét és elfordul, mintha a puszta létezése is csak egy otromba hiba lenne. Érezte élete első tíz évének minden napján a sötét, kicsi gardróbban összekuporodva.

És Voldemort végérvényesen lemondott a családról.

A medáltól a lélegzete is elállt. Tudta, hogy vannak köztük hasonlóságok, na de egész más volt érezni, látni. Újra felidéződtek benne édesanyja utolsó percei, noha a rémképek nem társultak az engesztelhetetlen gyűlölettel és félelemmel a gyilkos szörnyetegtől. Szörnyeteg... Csak egy férfit látott, aki kifejezéstelen arccal forgatta az ékszert az ujjai között, s igyekezett elképzelni az anyját. Azt a szánalmas emberroncsot, aki inkább választotta a halált helyette. Micsoda önmarcangoló kín! A Sötét Nagyúr minden kétségét a medálba temette, minden apró, nevetséges érzelemfoszlányt, amit mindenek ellenére az édesanyja iránt érzett.

Hugrabug kelyhe, micsoda tiszta tárgy! Vibrált a kezei között a benne rejlő mindent elsöprő erőtől. A Hugrabug ház értékei felett mindenki kész volt elsiklani, és ő mennyire megvetette őket ezért! Hát nem látták be, hogy a hűség micsoda kincs? Milyen óriási jelentőséggel bír, mekkora kárt tud okozni, ha megszegik? Hát nem látták, hogy az együttérzés háborúkat előzhet meg? Hogy a szorgalom az egyetlen, mely kiemelheti még a legsilányabb senkiházit is a tömegből? Hogy aki megveti a kemény munkát, soha nem éri el a céljait? Tom nem akart arra gondolni, hányan árulták el, hányan csalták meg. Követők, partnerek. Mind félték őt, kívánták a közelségét, vonzotta őket; de egyikük sem tudott magától kitartani mellette. Nem voltak képesek a végsőkig lojálisak lenni. Nem akarta többé érezni a fájdalmat. Nem akarta tudomásul venni, hogy minden eredménye, minden sármja, minden manipulatív trükkje, de még őszinte taktikája ellenére sem elég senkinek. Hugrabug kelyhénél nem is találhatott volna megfelelőbb tárgyat ezeknek a szánalmas érzelemcsökevényeknek a száműzésére.

A diadémmal haltak az álmai az egyetlen helyről, mely valaha otthona volt. Az egyetlen helyről, ahová szeretett visszatérni. Az egyetlen jövőképről, amit el tudott képzelni magának. Őszintén, a szíve legmélyéről. Addigra már nem maradt túl sok érzelme, amik közül válogathatott, de a tanítás iránti szeretete még ott küzdött benne. Elbízta magát, rosszul számított. Megmutatta egy megmaradt gyengeségét az ellenségének, és kegyetlenül meg is fizetett érte. Őszinte volt, de a történelem megismételni látszott önmagát. Nem hittek neki. A vénember túlságosan vak volt a hibáira, s éppoly bizalmatlan és rosszindulatú vele szemben, mint a kezdetekkor. Csakis vele.

Hála. Ezt áldozta fel Nagini érkezésekor. A hála, a köszönet érzésének utolsó cseppjeit, csakhogy semmi ne maradjon benne, csak a vérszomj, az őrület, a rideg cinizmus, mely mások szenvedésében leli örömét. A gyilkolás mámorában. Elvette az életeket, csak mert megtehette. Maradéktalanul eltűntek a magasztos álmok, az ifjú naiv, világmegváltó ideái.

És Harry csak könnyezett.

~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~

Nem hitte volna, hogy ilyen könnyű lesz a biztos halálba sétálni. Mintha több mérföldes magasságból tekintett volna le a barátaira. És Ginny... Nem tudta felidézni a lány illatát, ez pedig valamiért mindennél jobban zavarta.

Már félúton járt, mikor eszébe jutott a cikesz. Olyan magától értetődőnek tűnt, hogy a gyűrű benne van. A Feltámadás Köve... Szárazon kuncogott. Innen nézve egy rakás bagolyköpetnek tűnt az egész. A Halál Ereklyéi – micsoda jelentéktelen, céltalan maszlag ahhoz képest, ami Voldemortot hajtotta. Mikor Dumbledore-ral emlékekben kutakodtak még borzalmasnak találta a Sötét Nagyúr választott módszerét, s az öreg igazgatóval elkönyvelték egyszerű gonoszságnak, amire csak egy ilyen förtelmes ember képes. Hogy kerülhették el a nyilvánvaló jelek a figyelmét? Tom Denem nem volt más, csak egy magára hagyott, bántalmazott fiú, akit felfaltak a démonai.

A horcruxok megalkotása sokkal többről szólt egyszerű halhatatlanságnál. Megváltás volt. Képzelt sebezhetetlenség. Hiszen ha már elkövettek ellened minden bűnt, többé már nem nyújtasz felületet, amin megsebezhetnek.

Rálehelt a cikeszre, kivette a gyűrűt. Nem használta a követ. Inkább felvette az elpusztított horcruxot, és azzal a mutatóujján sétált be a tisztásra.

Mikor a vörös íriszekbe nézett, halványan elmosolyodott. Az utolsó gondolata az volt; imádja ezt a színt.

t o m

A fiú maga volt a lehetetlen megtestesítője. Az egyik pillanatban még mindketten álltak. A fiú azzal az idegesítően lágy mosollyal nézett szembe vele, ő pedig már-már hisztérikusan rikoltotta az átkot.

És most itt voltak egymással szemben. A fiú, könnytől maszatos arccal térdepelve, és ő a lehető legszánalmasabb látványt nyújtva; négykézláb, centikre a Tiltott Rengeteg sarába mélyedve. Fejét a vállai közé hajtva; lihegve a minden porcikáját átjáró kíntól. Szaggatottan kapkodta a levegőt. A vére hangosan dobolt a fülében. Mintha az orrából is csöpögött volna. Távolról érzékelte követői meglepett kiáltozását; a döbbenet hangjait. Lassan tudott csak feltápászkodni. Szégyenszemre reszketett, mint a nyárfalevél. Néhány nonverbális igével később a ráragadt sárnak és vérnek nyoma veszett. A csuklóit erőtlennek érezte. Fáradtan beletúrt a hajába. A... Hajába. Pillanatnyi döbbenetében észre sem vette Bella áhítatos arcát tőle alig egy lépésnyire. Türelmetlenül legyintett a pálcájával, mire a nő ijedten sikkantva félreugrott a hirtelen materializálódó egész alakos tükör elől.

Feszült csend telepedett a tisztásra. Lassan, bizonytalanul futtatta végig többé már nem természetellenesen halottsápadt, hosszú ujjait azokon az arcvonásokon, amiket már majdnem el is felejtett. Egyenes orr, íves, telt ajkak, magas arccsontok, határozott vonalú, kissé hegyes áll, magas, elegáns homlok. Vastag, selymes, ébenfekete fürtök. Kecses, hosszú nyak. Türelmetlenül letépte a talárját, mire a halálfalók elhaló nyögésekkel reagáltak. Így nézhetett volna ki negyven évesen. Egy aranykorában járó férfi, márványfehér bőrrel, szépen kimunkált izmokkal, magas, vékony, karcsú testalkattal. És persze kedvenc sebhelyeivel, amikről már meg is feledkezett. A hátát térképként osztották fel a fehér hegek. A mellkasát ronda nagy szúrásnyom, míg lapos hasát egy haragosvörös égésnyom csúfította el. Abból a bal tenyerére is jutott.

De senkinek nem lehetett kétsége a kiléte felől. Azok az egyedülálló vörös íriszek egyszerre mintha több száz érzelmet akartak volna a világ elé tárni. A lelke... Az nem lehet. Tenyere a homlokához vándorolt, hátravetette a fejét és nevetett. Mély, érzéki baritonja bezengte az egész tisztást.

A halálfalók tanácstalanul pislogtak egymásra. Ez a földöntúli jelenés nem lehetett az ő Uruk. A Sötét Nagyúr külseje rettenetes volt, félelmetes. Magas, szélsüvítéshez hasonlító hangja megfagyasztotta az emberekben a vért. Nem vágyat ébresztett bennük azzal a gazdag, elégedett, rekedtes tónusával és azzal az alakkal, amit mintha az istenek faragtak volna!

A Nagyúr meztelenségére abszolút ügyet sem vetve fordult feléjük. A halálfalók zavartan térdre ereszkedtek. Lesütötték a szemüket.

– Harry Potter – szólalt meg a Nagyúr, hátborzongatóan megbabonázó hangon. – A fiú, akit nem tudok megölni. – A kényelmetlen feszengést szinte tapintani lehetett a levegőben. – Egyezséget ajánlok neked. Neked – fordult meg nemtörődöm módon díszes smaragdzöld talárt bűvölve magára –, és a varázsvilágnak. – Ugyanazzal a mozdulattal Harry ruháit egy vörös talár váltotta fel. Pont olyan árnyalatú, mint a Sötét Nagyúr írisze.

h a r r y

Tíz éve honolt béke a varázsvilágban. Egyesek talán megkérdőjelezték volna ezt a kifejezést – mint például a régi barátai. Elismerte, hogy szigorú szabályokkal érték el a békét, de jobb világot teremtettek. Ebben senki sem cáfolhatott rájuk.

Nem gondolkodott, mikor elfogadta az ajánlatot. A Sötét Nagyúr a kezét kérte. Egyesíteni akarta házaikat; a történelemben elsőként megtestesíteni a fehér és fekete mágia tökéletes egyensúlyát. Uralkodni, egy gondosan kiválasztott testület mellett, mely fele-fele arányban vonultatta fel a két mágiaág képviselőit. Mindkettejük oldalán elfogulatlan, tisztességes, megválasztott varázslók és boszorkányok foglaltak helyet. A tanács volt felelős a varázsvilág igazgatásáért, de a végső döntés joga az ő kezükben volt. Az övében és a Sötét Nagyúréban.

Felszámolták a korrupciót, átszervezték a Minisztériumot, nívósabbá tették az oktatást. Szigorúbban elhatárolták világukat a mugliktól, de egyben alaposabb hangsúlyt fektettek a megismerésükre. Jogokat adtak az elnyomott varázslényeknek, éjt-nappallá téve ügyködtek az előítéletek és a negatív stigmák eltörlésén. Új védett mágikus közterületeket hoztak létre. Britannia virágzott.

Az első pár évben még személyesen is muszáj volt jelen lenniük a munkálatoknál. Azóta viszont a Sötét Nagyúr az év legnagyobb részében utazgatott. Felfedezett, kutatott, tanult, élt a szenvedélyének, s összekötötte a kellemest a hasznossal. A nemzetközi máguskapcsolatok kiterjedtebbnek és gyümölcsözőbbnek bizonyultak közbenjárásával, mint előtte bármikor. A belföldi munka nagyrészt Harryre lett bízva. Ő egyedül hátra maradt az óriási, kényelmes kúriában. Az otthonukban.

Ő volt Britannia második legbefolyásosabb varázslója. A legtöbben szerették és tisztelték. Elégedettek voltak a vezetésével, s neki tulajdonították, hogy a Sötét Nagyúr észhez tért, s azóta is töretlenül fennmaradt briliáns elméje épsége.

Harry tökéletes álarcot fabrikált magának. Valahogy túl kellett élnie a politika kemény, rideg világában, nem kisebb személyként ráadásul, mint világuk prominens vezetőjeként a valaha élt legnagyobb mágus oldalán. Fásultságát csak a tükre láthatta. Ugyanakkor egykor csillogó zöld szemei üres tompaságát gondosan álcázta még az elől is.

Hogy is szólt a mondás? Amint megismered az ellenséged, képtelen leszel gyűlölni őt. Amint képes vagy látni az ő szemével, eggyé válsz vele. Megszereted. Önkéntelenül. Hogy akkor történt-e, mikor a horcruxokra vadásztak és ő átélte a másik legrettenetesebb érzelmeit, vagy amikor Voldemort másodszor is megölte, és csodával határos módon mégis túlélte a dolgot; netán az első együtt töltött éjszakájukon...?

Máig sem tudta kitörölni az emlékezetéből. Meztelen bőre lángolt, ahol a másik hozzáért. Forró csókok borították be minden porcikáját. Végigsimított a hegeken, a megfeszülő izmokon, beletúrt a puha, fekete fürtökbe. Élvezetének hangjait mohón felitták duzzadt ajkairól. Fülébe édes hazugságokat suttogtak. A Nagyúr dédelgette, finoman, óvatos körültekintéssel kényeztette, de vágyának heve így is elsöprő volt és fájdalmas. A leggyönyörűbb élmény, amiben valaha része volt. Vörös rubintok fúródtak az ő smaragdjaiba – őrületes szenvedély tükröződött bennük; mindent felülíró odaadás, s ő akkoriban úgy érezte a lehetetlen is; a majdhogynem kétségbeesett szerelem.

Tévedett.

Az emberek nem mertek volna nyíltan tiszteletlenül nyilatkozni róluk, félve a megtorlástól. De nem tudta nem észrevenni a szemek sarkából felé küldött sajnálkozó pillantásokat. Egy-egy elkapott szánakozó mondatfoszlány sokszor többet mondott egy egész szónoklatnál. Eleinte úgy gondolta, az egész nem fontos. Akkor bizonyosan beképzelte Tom érzelmeit. Egyszerűen csak elragadta őket a hév. És különben is, miért akarja ennyire, hogy a másiknak számítson? Teljesen értelmetlen. Mégiscsak a szülei gyilkosáról van szó!

Aki azóta mindennel elhalmozza kárpótlásképp. Aki ezüst tálcán ajánlotta neki a békét. Aki olyan őrült hévvel szorította magához, miközben elmerült benne...

– „Szeretlek. Merlinre, te vagy mindenem. Visszaadtad az életem. A családom. Legyél velem örökké. Örökké mellettem. Édes, drága, egyetlen horcruxom.”

Másnap természetesen hideg udvariassággal üdvözölte. Felöltözve, az ajtóból. Soha többé nem tette be a lábát a hálótermébe. Még együtt voltak párszor – egész pontosan négyszer –, mindig máshol, de azok semminek tűntek az elsőhöz képest és biztosan tudta róluk; hazugok voltak. Harry azt hitte, idővel elmúlik a közönyösség határát súroló távolságtartás. Mikor Tom képes lesz megbirkózni a ténnyel, hogy szerelmes lett. De ez soha nem történt meg. Ő viszont az lett. És lassan, de biztosan felőrölte ez az érzelem.

Kötelességtudóan tette a dolgát. Mikor először bizonyítékot talált rá, hogy a társa megcsalja hősiesen tartotta magát. Egy értekezlet közepén volt. Nem mutathatott gyengeséget, de a lelke üvöltött, toporzékolt. Majd elcsendesült. Másodszorra már csak halkan sírt magában. A harmadik alkalommal puszta megkínzott nyöszörgésre futotta. Negyedszerre merte csak szembesíteni Tomot. Hideg pillantást kapott, még hidegebb szavakkal. Félvállról elbocsátották. Azóta nem hozta fel a dolgot. Némán tűrt, mosolygott, mikor Tom eljátszotta a szeretetteli férj szerepét. Mosolygott, mikor lelkendezve mesélt az útjairól, mikor idegesen várakozva Harry nem létező boldogságára átnyújtotta ajándékait, mikor nyilvános rendezvényeken feltűnően udvarolt neki – kezet csókolt, felkérte táncolni, kihúzta számára a széket, a legfinomabb falatokat a tányérjára pakolta. Nevetséges színjáték volt. Mindenki tudott a hódításairól, mi több, a legtöbben vágytak rá, hogy ők legyenek a kiválasztott szerencsések, akiket megtisztel a figyelmével.

Mindig remélte, hogy vége szakad.

Találkozott már számtalan „titkos szeretővel”, akik méregették, mikor azt hitték, nem figyel rájuk. Mások önelégült vigyorokat küldtek felé, megint mások pirulva, hebegve kikerültek az útjából. Egy dolog közös volt bennük – mind gyönyörűek voltak. Harry tudta magáról, hogy nem nyújt valami felemelő látványt. Egészségtelenül vékony volt; Dursley-ék gondoskodtak róla, hogy a csontjai mindig kilátsszanak. Alacsonyabbra nőtt a még elfogadhatónál, a haja kész katasztrófa volt, az arcát elcsúfította a szemüveg és a sebhely. A térde leginkább egy ragyás karfiollal kelhetett versenyre. Soha nem áldozott túl sok időt a külsejére, és annak hogy Tom ilyen feltűnően szép „szeretőket” választott égbekiáltó üzenete volt.

Egy idő után már nem bánkódott – nemes egyszerűséggel belefásult a rutinba. Úgyhogy már nem is kellett tettetnie az érdektelenségét. Elzárta önkínzó szerelmét, és kiváló színészi alakítással részt vett a paródiában, amivé az életük vált. Még el is csevegett néhány „szeretővel” alkalomadtán. Szemrebbenés nélkül.

Dolgozott alvás, evés és pihenés helyett. De lassan nem maradt mit tennie.

A barátai, akikre azt hitte, mindig számíthat elárulva érezték magukat. Még a békekötés után két évvel sem voltak hajlandók belátni, hogy a változások csakis jót hoznak a világukra. Csak az árulót látták benne, az elnyomót. Szánalmas kis lázadó csoportjukat felszámolták, az ő engedélye nélkül. Tom adta a parancsot. Az már puszta véletlen volt, hogy a legjobb barátai életüket vesztették a rajtaütésben. Tom aznap este újra a karjában tartotta, újra a világot ígérte neki, újra olyasmiket suttogott a fülébe, amiktől bármit képes volt neki megbocsátani. Gyenge volt a férfival szemben, és gyűlölte ezt. Nem vigasztalta a tudat, hogy mindenki más is gyengébb nála.

Mostanra senki, aki egykor közel állt hozzá nem élt vagy többé nem akarta látni. Gyerekei, igazi családja nem volt. Hogy lett volna? Tulajdonképp ultimátumot kapott ott és akkor az erdőben. A munkáját derekasan elvégezte. Bármivel is tartozott a varázsvilágnak, lerótta.

Épp ezért az utolsó nap a kedvencét kérte a házimanóktól. A kúria a tengerparton állt, Harry kérésére. Szerette hallgatni a hullámokat, nézni a vízfelszínen megtörő fénysugarak pompázatos játékát. Kényelmesen elhelyezkedett a hálóterméből kinyúló erkélyen. Meleg júliusi este volt. A születésnapja. Ironikus. Tomot másnapra várta. Épp Indiában csatangolt valahol. Harry – bár nem járt még külföldön –, sosem szerette Indiát, és szánalmas elégtétellel töltötte el a tudat, hogy a holnapi egzotikus ajándékot már nem kell megcsodálnia. Még ha utálja is Indiát, mindent kincsként őrzött, amit Tomtól kapott. Tényleg szánalmas.

Olyan étvággyal evett, amivel utoljára a Roxfortban. Minden ízt külön kiélvezett. Még egyszer átvette fejben az utasításokat, amiket a tanácsnak, az üzlettársainak, a kollégáinak hagyott. Az nem érdekelte különösebben, mit fognak összehordani róla, miután meghalt. Életében sem érdekelte. A sajtó hol ajnározta, hol első számú ellenségként kezelte. Érdekes módon az utolsó tíz évben még a Sötét Nagyúr arcpirítóan nyilvánvaló hűtlensége ellenére sem hurcolták meg a lapokban. Kivívta a varázsvilág tiszteletét. Habozás nélkül feláldozta volna Tom szerelméért, de próbált realista maradni. Legalább van némi méltóság abban, ahogy távozik. Egy egyszerű altatóbájital-túladagolás. Csak a hülyéknek nem fog feltűnni a szándékosság. Draco Malfoy betegre fogja röhögni magát, mikor holnap az újságban olvassa. Tom pedig... élheti az életet, amit szeretne. Nem félt attól, hogy ez bármiben befolyásolná majd meggyógyult lelkét.

A nap utolsó sugarai vakító narancsvörös fénybe borították a tenger tükrét. Harry kiitta a kis üvegfiola tartalmát. Óvatosan lerakta a mellette álló kis asztalkára; szeme megakadt az azóta is a mutatóujján viselt gyűrűn. Szelíden elmosolyodott. Mikor újból a tenger felé fordult, vérvörösben úszott a látóhatár.

Harry tényleg szerette ezt a színt.