laraF's nest

32. fejezet

Harry ugyan nem láthatta, s nem is hallhatta Dracót, de kezének megnyugtató súlyát érezte a hátán pihenni. Eleddig minden rendben lezajlott. Harry beszélt Poppyval és Blaise-zel, s együtt megrendezték Draco kviddicsbalesetét. Míg a legtöbben abban a hitben lettek hagyva, hogy a fiú a gyengélkedőn van, valójában épp őt kísérte egy halálfalógyűlés kellős közepére.

Poppy aggodalmasan nézett rájuk, ugyanakkor egy szót sem szólt. Blaise-nek fogalma sem volt, miben mesterkednek, de a fontosságát leszűrte. Csak egy kérdést tett fel, ám Draco hideg válasza biztosította arról, hogy semmit nem tud kihúzni belőlük, s ez elvette a kedvét a további kérdezősködéstől. Magától hajlandó volt követni a tervet, s engedte, hogy Százfűlé-főzet hatása alatt betuszkolják a gyengélkedőbe.

Egy függönyökkel elkülönített sarkot kapott, és Poppy gondoskodott a látogatók távoltartásáról azzal az ürüggyel, hogy Dracónak szüksége volt a pihenésre a megfelelő gyógyuláshoz. Csak Dustint engedte be, ami egycsapásra megmagyarázta Harry távollétét az iskolából. Ő pedig kényelmesen kijárta, hogy Blaise is jelen lehessen, ami a háztársuk alibijeként szolgált.

Harry hálás volt, bár némileg meglepte Dumbledore hozzáállása – a férfi nem kereste fel kikérdezni. Akármi volt is az indoka, az öreg varázsló nem ütötte bele az orrát az ügybe, ezzel felhatalmazva Harryt, hogy saját belátása szerint járjon el.

Sajnálatos, hogy ez jelentette a terv könnyű részét. Most jött el az idő, hogy kiállja Voldemort „tesztjét”, márpedig ez nem hozta meg a kedvét az esti elfoglaltsághoz.

Ahogy közeledni kezdtek a halálfalók egyre népesedő táborához, érezte Draco kezét felvándorolni a hátán; megszorította a vállát, mielőtt eltűnt. Harry behunyta a szemét egy pillanatra, egy aprócska bólintással jelezve, hogy tartja a frontot.

Az előre megbeszéltek szerint – és a lebukás elkerülése végett –, partnere az összegyűltek körül kezdett őrjáratozni, míg ő Perselusszal az első sorban foglalt helyet Lucius mellett. Hát újra itt volt, a két férfi között állva, habár Draco most nem lehetett az oldalán. Nem mintha bármilyen formában helyeselte volna a jelenlétét.

Harry kihúzta magát, s annyira büszke testtartást vett fel halálfaló talárjában, amennyire csak képes volt. Felemelt csuklyája árnyékba borította arcát, de az álarc, amit a többiek mind viseltek róla hiányzott. Mereven és némán állva várta a többiekkel a később érkezőket. Noha erős volt a csábítás, tekintetét Voldemort talárjának szegélyére szögezte, feltételezett behódolását jelezve annak a teremtménynek.

Mikor Voldemort végre megszólalt, elkezdve ezzel a gyűlést Harryben erősen feléledt a vágy, hogy ráfintorogjon, de sikerült megzaboláznia és hűvös, semmitmondó kifejezésbe rántania arcizmait.

Függönyt fel.

 – Látom, egy kivételével mind megjelentünk ezen az estén – sziszegte Voldemort a tömegbe. – Dustin – szólalt meg parancsolóan, s intett Harrynek, hogy menjen közelebb.

A szokás szerint előrelépett; minden mozdulata eleganciát sugárzott, ahogy kecsesen letérdelt Voldemort elé. Megcsókolta talárja szélét, majd hátradőlt; a sarkára ült lehajtott fejjel, kezét lazán az ölében pihentetve.

 – Vedd le a csuklyát, hadd lássalak – utasította a varázsló.

Harry gondolatban megrándult, de hidegvérrel cselekedett, s nyugodtan ejtette vissza kezét a combjára. Okklumencia tanulmányainak minden cseppjét latba vetette, ahogy a meditációs gyakorlatokat is, melyekkel sikerült ellazultan kontrollálnia magát Voldemort közelségében. És minden jel szerint bejött a technika, tekintetbe véve a nagyúr következő szavait, ahogy ráérősen cirkált Harry körül:

 – Feltűnően gyönyörű fiú vagy, Dustin, és micsoda összeszedettség egy ilyen fiatal embertől. Elégedett vagyok. – Szembe kerülve Harryvel megállt. – Ma este meglátjuk, mennyire hajolsz az akaratomhoz – sziszegett. – De előtte még meg kell kérdezzem; merre van az ifjú Draco? Veled együtt kellett volna részt vennie a mai kis… ünnepségen.

 – A bocsánatodat kérem, Nagyuram. A Roxfort gyengélkedőjében hagytam. Ma délután kviddicsbalesetet szenvedett, s túl gyenge volt a megjelenéshez a gyógyulófélben levő csontok miatt. – Árnyalatnyival lejjebb hajtotta fejét. – Örömmel elfogadom a neki járó büntetést, hisz én ragaszkodtam a maradásához, míg ő másra sem vágyott, mint itt lenni ma veled.

Harry magában megremegett. Perselus és Lucius tisztában voltak vele, hogy erre sor kerül, ellentétben Dracóval. Tudta – ha a mai napot túléli, szerelme kétségtelenül meg fogja leckéztetni, amiért a saját vállára vette ezt a terhet. Viszont azt is tudta, Voldemortot elégedetté teszi a társáért vállalt felelősség. Igaza is lett.

 – Hmmm. Elfogadod, hogy meg kell büntesselek, amiért visszatartottad a részvételtől. Jó, nagyon jó. Korántsem hajlandó mindenki elviselni jogos jussát – jelentette ki a mágus hűvösen. – Crucio!

Ó, hogy Harry hogyan gyűlölte ezt az átkot teljes szívéből. Viszont a Luciusszal töltött edzéseik alatt megtanulta fegyelmezni az átok hatása alatt álló reakcióit. Hihetetlen volt a fájdalom. Egész testét forró tűszúrások égették. Az összes sejtje kis lángnyelvvé változva kínozta minden egyes idegvégződését. Messze nem volt kellemes.

De Harry elutasította a megadást. Agyát erőltetve a fájdalomra fókuszált és olyan energiává formálta, mellyel képes megbirkózni. Azon ügyködött, hogy az átok mögött álló varázserőt a testébe húzva a saját mágiájának gócpontját erősítse. Ugyan a fájdalom teljességének elnyelését meg sem közelítette, mégis úgy fókuszálta, hogy hasznosítsa; hogy bírjon vele.

A külszínen változatlanul ugyanabban a pózban térdelt, leszegett fejjel, viszont az ellazultság a múlté volt. Arcát nyilvánvaló szenvedés rántotta görcsbe. Szemeit szorosan lehunyta, fogai magukat őrölték, úgy összeszorította állkapcsát. Ajkai vékony vonalba préselődtek, megtagadva minden sikolyt, minden jelét az őt átjáró fájdalomnak. A kéz, mely előtte lazán a combján nyugodott most mintha karmokat formált volna; ujjai mélyen a húsba vájtak.

Voldemort és hívei lenyűgözve figyelték a fiút. Hogyhogy még mindig egyenesen tartotta magát? Szokatlan volt, hogy valaki ne sikoltozzon, arra pedig határozottan alig akadt példa, hogy ne rogyjon egyből a földre. Az épületben, melynek falai között oly mindennaposan vert visszhangot zokogás most teljes csend uralkodott.

Egy perc elteltével Voldemort pálcája intésével feloldotta az átkot. Harry gyakorlatilag nem mozdult meg, de a teljes merevségből engedtek valamicskét izmai. Lihegve próbált levegőhöz kapni, s már a szeme sem volt szorosan összezárva. Pár másodperc múlva lassan kinyújtóztatta ujjait, és felvette ugyanazt a tartást, amit először.

 – Meglepsz, ifjú Dustin – mondta Voldemort. Hanghordozása arra engedett következtetni, hogy a kis előadás nyilvánvalóan elbűvölte.

Még ha hangosan nem is lett kimondva, Harry akkor is válaszolt a rejtett kérdésre:

 – Keményen edzettem magam, hogy vágyam szerint szolgálhassalak, Nagyuram – sikerült kinyögnie szilárdan, még ha halkan is a kínzás után, amit el kellett szenvednie.

Tulajdonképp az járt a fejében, hogy ezek után Draco jött neki egy forró fürdővel és egy egész testes masszázzsal. Ez fájt, a francba is! A teste mindenütt sajgott. Még mindig meg kellett feszítenie a fel-le cikázó rángások ellen.

 – Gyere, állj mellém ma este – sziszegte Voldemort. – Te leszel a végrehajtóm. Látni kívánom, helyt tudsz-e állni a pálca másik végén, s azután nem sokkal egy meglepetés is vár rád.

 – Igenis, Nagyuram – mondta Harry szenvtelenül. Az átokra fittyet hányva egyetlen lendülettel felállt, s daliás mozdulatokkal sétált Voldemort oldalára; kihúzott vállakkal, fejét a tisztelet jeleként kissé leszegve.

Vigyázott arra, hogy Voldemort vágyát teljesítve elég közel álljon hozzá, de még érintő-távolságon kívül. A Cruciatus egy dolog, a sötét mágus érintése már teljesen más.

 – Most pedig térjünk rá egyéb kötelességeinkre, ha megengeditek? – hangzott Voldemort költői kérdése. – Dolohov, Rookwood, McNair – szólította híveit ellentmondást nem tűrően.

Dolohov és társai előléptek, s átestek a rituálén; megcsókolták mesterük talárjának szegélyét, majd letérdepeltek. Harry boldogan konstatálta, mennyivel ügyetlenebbül tették mindezt, mint ő. Átfutott a fején a bizarr gondolat, hogy ő, Harry Potter mennyivel jobb halálfaló, mint ezek az idióták. Azonban a helyzet iróniája túlságosan is hihetetlen volt, hogy jobban elidőzzön rajta.

Sokkal helyénvalóbb volt a seggfejek megkínzásának lehetőségével lefoglalnia elméjét. Tavaly tavasszal mind a hárman ott voltak a Misztériumügyi Főosztály rajtaütésén. Ahogy Voldemort az utolsó razziájukról faggatta Dolohovot, Rookwoodot és Macnairt, Harry arra az eseménydús éjszakára gondolt oly sok hónappal azelőttről.

Akkor még nem volt sikeres a Cruciatus átok kiszórásában, mostanra viszont felkészültebb nem is lehetett volna. Hisz többé nem fókusz nélküli vak gyűlölet hajtotta. Nem, már kiismerte az átok természetét, és nagyon is készen állt rá, hogy megbüntesse ezeket a semmirekellőket, amiért bántani merészelték a barátait.

Alig telt el valamicske idő, Voldemort újra Harryhez szólt:

 – Ezek a bolondok elfuseráltak egy újabb megbízást. Mutasd meg nekik, mit érdemelnek – legyintett kényelmesen.

Harry arcára gonosz vigyor ült ki.

 – Örömömre szolgál, Nagyuram – mondta csöpögő gúnnyal nézve a három varázslót.

Biztos kézzel emelte pálcáját, és Dolohovra mutatott.

 – Crucio!

A férfi azonnal összeesett Harry átkának ereje alatt. A fiú rosszindulatú elégedettséggel szemlélte az eseményeket; Dolohov sikolyai megtöltötték a termet.

Ezt érdemled, amiért bántottad Hermionét és Neville-t!

Valamikor Harryt még aggodalom fogta volna el a könnyedségtől, amivel ily módon sanyargatott valakit, de mostanra nem maradtak ellenérzései; meg akarta sebezni ezt a könyörtelen halálfalót. Az is rásegített, hogy személyes ellenszenv fűtötte.

Pálcáját megpöccintve egy perc után felemelte az átkot Dolohovról, s pálcás kezét alig mozdítva tért rá a következő halálfalóra. Rookwood összeesett, kínját kiordítva a világba, s egy perc, valamint pár pálcamozdulat múlva Mcnair is követhette a példáját.

Mire végzett mindhárom varázslón kiütköztek az utóhatások; erősen lihegtek és rángatóztak. Harryt bűnös derű kerítette hatalmába átkai nyomán. Saját, mérföldekkel jobb reakciója is újra megerősítette könnyed magabiztosságában. Persze még mindig pokolian sínylődött, de nem mutatta Voldemort vagy a halálfalók előtt.

A sötét varázsló undorodó intéssel jelezte a három szolgának, hogy menjenek vissza a helyükre. Azután Harryhez fordult:

 – Igazán szép munkát végeztél, ifjú Dustin – susogta. – Ez örömömre szolgál; egyértelmű helyed vár a jövőben a belső körömben.

 – Köszönöm, Nagyuram – felelt Harry hálásan.

 – Lucius – parancsolt Voldemort.

Harry akkor kezdett pánikolni, mikor Lucius lépett előre, s elismételte szerencsétlenül járt társait követve a behódolás rituáléját. Véletlenszerű halálfalókat minden további nélkül meg tudott kínozni. A fattyak kiérdemelték. Vajon túl sok lett volna arról álmodozni, hogy Voldemort nem akarja folytatni a sort Luciusszal?

 – Lucius, a fiad nem jelent meg ma este. Dustin felvállalta a büntetését, de a tiéd még hátravan, amiért kifejezett kívánságom ellenére nem tisztelt meg minket – sziszegte Voldemort.

Harry és Lucius előre tudták, hogy ez fog történni. Lucius az előző este egyszerű bólintással nyugtázta helyzetét. Harry pont erre számított; a lehetőségre, hogy ő rója ki a büntetést.

A Sötét Nagyúr ránézett.

 – Luciust családodnak tekinted, hisz együtt vagy a fiával, nemde? – tudakolta.

Bassza meg! Nyilvánvalóan igen, túl sok. Harry egy pillantásnyi időre becsukta szemét. Hogy a pokolba felelhetne erre?

 – Vágyom rá, hogy így legyen, Nagyuram.

 – Á, tehát ez igazi próbatétel lesz – jelentette ki Voldemort, s hangjában szinte tapintani lehetett az izgalmat. – Büntesd meg, s bizonyítsd hozzám fűző hűségedet – rendelkezett.

Harry lassan nézett szembe Luciusszal. Ördögi vigyorát mintha letörölték volna arcáról. Szeme összeszűkült, ajkai szorosan egymásnak feszültek.

Az agya eszeveszetten pörgött, de nem volt más választása; meg kellett tennie. Mostanra teljes mértékben a férfira koncentrált, s látta az alig észlelhető bólintást.

A kurva anyját a köcsögnek, hogy erre kényszeríti!

Mélyet lélegzett. Lassan emelve pálcáját megbocsátásért fohászkodott. Neki nem számított, hogy Lucius előre tudta, mi fog történni vele, sőt, elfogadta azt. Arra nem fogadhatott, hogy Harry lesz a szerencsés kiválasztott. Még az is mellékessé fakult, hogy a férfi számtalanszor kimondta rá ugyanazt az átkot. Az ő kérésére. Valahogy ez hatalmas szakadékot képzett a kettő szituáció között az ő véleménye szerint, úgyhogy egyáltalán nem tetszett neki a felállás.

 – Crucio!

Lucius nagyrészt úgy reagált, ahogy ő. Harry összeszűkült szemmel fürkészte. Valahogy sikerült minden egyéb érzelmet száműznie arcáról, s pontosan a hatvanadik másodperckor felemelte a pálcát.

Figyelemmel kísérte a férfi lassú ellazulását. Ugyan szaporán szedte a levegőt a fájdalomtól, kitűnően tudta irányítani reflexeit – nemhiába volt ő Harry mestere. Nem úgy, mint a három idióta, akikre köztük került sor.

Lucius elbocsátása után Voldemort teljesen Harryre fókuszált.

 – Szépen bizonyítottad hűséged irántam, ifjú Dustin. És nyilvánvalóan kiválóan felkészültél. – Kezét Harry felé nyújtotta, s egyik csontos ujjával végigsimított az arcán, ahogy azt már korábban is tette.

A fiúnak be kellett hunynia a szemét a fellobbanó fájdalomtól, s csak remélhette, hogy Voldemort ezt az élvezet vagy a félelem jeleként fogja fel. Próbálta a nyugodtság maszkját fenntartani a fejét kettéhasítani igyekvő kín ellenére is. Talárja takarásában ökölbe szorította kezét.

O-ó, ez nem alakul valami jól.

Szerencsére Voldemort visszahúzódott az egyetlen rövidke érintés után, de – ahogy azt Harry már megszokhatta –, többre volt szüksége két lábnyi távolságnál köztük, hogy a gyötrelemnek vége szakadjon.

Hirtelen egy derekának simuló kezet érzett. Hála az égnek, hogy Draco mellette volt.

Koncentrálj Dracóra.

A szőke határozott, körkörös mozdulatokkal igyekezett enyhíteni a fájdalmán. Harry megpróbálta összeszedni magát, s néhány másodpercig csak annak az isteni kéznek a nyomására fókuszált. Kálváriája enyhült egy hajszálnyit.

Harry lehajtott fejjel tett kísérletet a környezete érzékelésére. Voldemortnak ránézésre nem tűnt fel a mellette álló iszonyatos fájdalma, s szokásához hűen épp valamilyen grandiózus beszédet tartott. Halványan hallani vélte, ahogy örömét fejezi ki Dustin teljesítményével kapcsolatosan, és azt magyarázza a halálfalóknak, milyen példamutató is ez a magatartás. Valami olyasmiről volt szó, hogy bizonyítani is tudja, képes megtenni, ami szükséges. Hogy mennyire hűségesen szolgálja. Bla, bla, bla.

Harry ködös tekintettel felnézett.

Merlinre, csak engedj már el. Kérlek! Mindenki megkapta az üzenetet, hűséges vagyok hozzád, te beteg állat!

De Voldemort még nem végzett a tesztelésével.

 – Most pedig van számodra egy különlegességem, Dustin. Bebizonyítottad, hogy tudsz kínozni. Most bizonyítod, hogy képes vagy gyilkolni – jelentette ki.

Harry egész addig el is feledkezett a ’meglepetéséről’. Tudott ölni, de hacsak nem egy rohadt halálfalóról volt szó, aznap nem akarta villogtatni ezen tehetségét. Csak azt szerette volna már igazán kideríteni, hogy a mellette lévő szemétládát hogyan tudná végre kinyírni. Ha valaki az ölébe pottyantotta volna a módszert Voldemortnak a lelkével együttes száműzésére ebből a világból, ott helyben örömmel beteljesítette volna a próféciát.

 – Féregfark!

Nos, ez legalább elterelheti a figyelmét a szenvedésről. Féregfarktól megszabadulni igazán nem esik nehezére.

Még az egész teste sajgott a korábbi Cruciótól. A feje hasogatott Voldemort friss érintésétől, s tudta azt is, hogy tekintetét elködösíti gyomrának folytonos háborgása, fejével mégis követte Féregfark bevonulását a Sötét Nagyúr mögötti árnyékból. Harry észre sem vette eddig.

 – Add a karod, Féregfark – követelte Voldemort. A Sötét Jegy baljósan feketéllett előtte. Kétségtelenül hívni készült valakit.

Milyen sajnálatos, hogy Harry mégsem végezhetett Féregfarkkal.

 – Egy percen belül meg is kell érkezniük. Biztos vagyok benne, hogy sikeresen végrehajtották a feladatukat – mormolta Voldemort várakozás közben.

A következő hangokat varázslók hoppanálásának félreismerhetetlen pukkanásai szolgáltatták a teremben. Három maszkos alak tört előre; a többi halálfaló engedelmesen utat engedett nekik.

Basszus, basszus, basszus, basszus, basszus!

Harryt most kapta el az igazi félelem. Dühösen nyomta le magában az érzelmet, hogy a harag a helyébe emelkedhessen.

Három megkötözött embert dobtak a lábuk elé – egy férfit, egy nőt és egy gyereket. Ha találgatnia kellett volna, egy mugli családra tippel, s úgy néztek ki, mint akiket elfogásuk után azon frissében meg is kínoztak. Harry nem akarta látni, ahogy még egy család tönkremegy Voldemort miatt.

A hátán erősödött a nyomás.

Van egy tervünk. Draco kimenekíti őket innen.

Harry nyugtalanabbá vált, s porcikái is jobban megfeszültek, mint az este bármely eddigi pontján.

 – Á, Bella, szép munka – suttogott Voldemort. Harry csak most vette észre, hogy a középen álló halálfaló Bellatrix Lestrange maga, amitől haragja csak fokozódott. A másik kettőnek pusztán a mérete és kiterjedése is elég volt, hogy Crackként és Monstróként azonosítsa őket.

Sajnos arra még nem volt lehetőség, hogy Draco hozzáférjen a mugli családhoz. Ugyan a földre lökték őket, de változatlanul a halálfalók karmaiban voltak. Akkor lennének csak igazán bajban, ha velük együtt zsupszkulcsolnák ki őket.

Harry rosszulléte teljes erőből újra támadt, s erősen vissza kellett nyelnie gyomrának felfelé igyekvő tartalmát. Draco egy utolsót cirógatott a hátán, mielőtt keze eltűnt partneréről.

Voldemort szárazon kuncogott a foglyokra, akik félelemtől terhes szemmel néztek rá.

 – Dustint remek diáknak ismerhettük meg, aki fogadni és osztani egyaránt képes a tortúrát. Egyikőtöket ugyan Dracónak szántam, de tekintve, hogy ő nincs itt ma este – mosolyodott el gúnyosan –, Dustiné az örömteljes feladat, hogy megöljön titeket.

A szoba visszhangzott a halálfalók nevetésétől, míg a muglik még jobban reszkettek a kegyetlen szavak hallatán. Még mindig meg voltak kötözve, de láthatóan nem sújtották őket sóbálvány átokkal, mert küszködtek kötelékeik ellen.

Harrynek sikerült az egész testét fenyegető remegéshullámot apró reszketéssé csitítani. Voldemort változatlanul kacarászott, szemét le sem véve foglyairól.

 – Értéktelen muglik vagytok csupán. A halálotok semmit nem jelent. De talán Harry Potternek számítani fog. Lehet, hogy a halálotok előcsalogatja a rejtekhelyéről – mondta hidegen. – A barátait kívántuk elkapni, noha az sajnálatosan meglehetős nehéz feladatnak bizonyult.

Harry figyelte, ahogy a mugli család megmerevedik félelmében. Semmit nem értettek a hallottakból, kivéve saját haláluk küszöbön álló tényét. Ezen a ponton a fiút már majd’ szétvetette a düh. Érezte a haragot minden egyes pillanattal erősebbé duzzadni. Hogy merészelte Voldemort ezt a mugli családot vagy akár a barátait felhasználni ellene?! Kísérletet tett önmaga megnyugtatására. Nem engedhette a mágiáját véletlenszerűen kitörni. Dracónak előbb ki kellett jutnia, ahogy a családnak is.

A sötét varázsló vörös kígyótekintetét visszafordította Harryre.

 – Szeretnél a kivégzésük örömében részesülni, ifjú Dustin?

Harry egy árnyalatnyival lejjebb hajtotta a fejét, elrejtve indulatát Voldemort elől. Kimagasló erőfeszítésébe telt megzabolázni a hangját:

 – Igen, Nagyuram.

 – Hátrébb – érkezett a parancs és az elbocsátást jelző királyi kézmozdulat a három halálfalónak.

Draco juttasd ki őket innen a fenébe!

A halálfalók tettek két lépést a megadott irányba…

A foglyok pedig eltűntek.

Káosz lett úrrá a teremben. Vad kiáltások hangzottak mindenünnen, fejek fordultak ebbe s abba az irányba, keresve a rabokat, akik az orruk előtt váltak kámforrá.

Harrynek sikerült kikerekítenie a szemét, s a teljes döbbenet kifejezését öltenie magára. Belül diadalittasan éljenezte Dracót. Most pedig már csak saját magát kellett kijuttatnia innen. Eleddig egyikük álcája sem került megkérdőjelezhető helyzetbe, de a gyűlésnek még nem volt vége. Abban korántsem volt biztos, hogy tudni szeretné, mi jöhet még ezek után.

Ugyanis Voldemort mostanra határozottan tombolt. Dühöngve dőltek belőle a szavak a hiányzó szökevényekről. Harry számtalan hasonló háborgást hallgatott már végig, úgyhogy ennek a nagy részét egyszerűen kikapcsolta. Természetesen Voldemort egyetlen szavának sem volt semmi értelme.

Csak állt ott, és akarattal kényszerítette a testét együttműködésre. A fejfájása nem akart múlni, a teremben eluralkodó zajongás pedig nem segített rajta. A teste is emlékezett még a Cruciatusra. A gyomra háborgott, hullámokban fenyegetve veszedelmes hányingerrel.

Félelem. Le akarta nyomni olyan mélyre, amilyen mélyre csak tudta, az utolsó foszlányig. Most nem volt ideje a félelemre. Draco és a névtelen család kikerülésével a képből pedig lényegesen csökkenteni tudta. Most már csak magát kellett féltenie.

Méreg. Rendkívül mérges volt az este történéseitől. Szüksége is volt rá, hisz valahogyan túl kellett élnie az este maradékát, de egyensúlyban kellett tartania az érzelmeit; azonnal nem élhetett a mérgével, bármennyire volt erős benne a vágy. Ha attól vezérelve cselekszik, garantáltan megöleti magát.

Tehát várt, testét és elméjét megfékezve és összefogva, hogy végre haza térhessen a Roxfortba.

Végül Voldemort egy cseppet nyugodtabban soraikba rendezte halálfalóit.

 – Ifjú Dustin – sziszegte bosszúsan. – Elszórakoztattál minket egész este, tehát folytatni is fogod. Valakinek meg kell bűnhődnie a felszívódott foglyaink helyett.

Baszki, baszki, baszki, baszki, baszki!

 – Crack, Monstro! – intett újfent hanyagul. – Elő a szokásos eljárásotokkal. Meglátjuk, az előcsalja-e belőle a sikolyt.

Baszki, baszki, baszki, baszki, baszki!

Harrynek alig maradt ideje azon töprengeni, használja-e a zsupszkulcsot a távozásra vagy sem. Úgy tűnt, az agya felmondta a szolgálatot. Az még felötlött zavaros gondolatai között, hogyha hirtelen távozik, az csak azt jelentené, helyette az apját kínozzák meg.

Legalább Voldemort nem arra utasít, hogy öljek meg valakit.

Ezzel az enyhén hisztérikus utolsó gondolattal egy húsos halálfaló-kéz ragadta meg és rántott rajta egy nagyot. Crack vagy Monstro? Harry nem hitte, hogy számít bármi is, melyikük az. Különösképpen mivel a következő másodpercben egy másik nagydarab halálfaló-kéz az arcában landolt. Felüvöltött, mikor törött orrából ömleni kezdett a vér.

Az öklök csak ekkor kezdték istenigazából püfölni. A gyomrát nem hagyták megpihenni, s arcába is kapott még pár ütést. Az egyik nagydarab halálfaló egy helyben tartotta, míg a másik bokszzsáknak használta.

Harry elég biztos volt benne, hogy az egyik ütés eltörte az állkapcsát. De legalábbis meglazította néhány fogát. A húson tompán puffanú hús hangját fájdalomsikolyok törték meg. Akár Crack, akár Monstro volt az, pokolian jó munkát végeztek, ami a fiú pépesítését illeti.

Rohadt, kibaszott élet! Apám és Lucius még mindig itt vannak, és végig kell nézniük, ahogy félholtra vernek. Merlinnek hála Draco elment.

A másik is ki akarta venni a részét a buliból, mivel a földre taszította Harryt, hogy jól belerúghasson. Ki akart szakadni belőle egy újabb üvöltés a fájdalomtól, amit a bordatörés émelyítő hangja okozott. A kiabálás viszont nem akar olyan jól működni, mikor az ember mellkasa bezuhan. Megpróbált apró labdává zsugorodni, de erőfeszítése csak egy törött csuklót nyert neki.

Az egész teste megkapta a részét a kegyetlen bánásmódból, s egy utolsó, a fejének irányzott rúgással végre könyörültek rajta az égiek; minden elsötétült.