laraF's nest

Tudom, hogy talán a kismillió fordításommal illene elfoglalnom magam, de hirtelen elkapott az átalakíthatnék (megint), és most végre feltöltöm azokat a fejezeteket is, amikkel eddig elmaradtam.
Rengeteg új ficötletem is van, lehet, hogy majd csinálok is egy szavazást Merin... Idk. 

III.

 – A Griffendél csapata újabb tíz pontot szerez! Harryék 90-30-ra vezetnek! – Luna álmatag hangja el-elmosódott, ahogy felzúgott a lelátókon a tömeg. Ködös őszi nap volt, a csapat fent az égben, és végre én is élvezhettem valamit, ha nem is maradéktalanul. Ugyan az órákon nem bámulhattam nyáladzva Dracót, legalább ez a meccs a Mardekár ellen adott egy lehetőséget, hogy különösebb indok nélkül rajta felejthessem a szemem.
Kicsípte az arcát a hideg, ezért enyhe pír költözött rá; mindig elegáns, tökéletesen álló haját pedig szanaszét fújta a szél. Fantasztikus látványt nyújtott.
Valahogy ezen a meccsen többre tudtam értékelni egy-egy megvillanó ezüstszőke tincset, mint holmi aranyló cikeszt. Azért igyekeztem néha a figyelmemet a csapat felé is fordítani, ha már én vagyok a kapitány, de fölöslegesen aggódtam értük. Rakásra dobták a pontokat, Ron jól védett – kifejezetten formában volt; ellenben a mardekárosokkal, akik tényleg nagyon maguk alatt voltak. A harci szellemüknek befellegzett. Kedvetlenül repkedtek, meg se próbálták igazán megszerezni a kvaffot, vagy szétverni az őrzőnket (és minden mozdulni képes csapattagot), ahogy azt a régi „szép” időkben. Igazából tök fölösleges volt megrendezni idén a kviddicsmeccseket. A csapatok tagjai mind felsőbb évfolyamosok, akikben még élénken élnek a csata emlékei – ahogy a föld remeg a harcolók zajától, óriások és akromantulák lepik el a parkot, halálfalók és vérfarkasok küzdenek diákokkal és rendtagokkal, megvadult kentaurcsorda kezd őrült nyilazásba, majd visítozó házimanók szabadulnak ki a konyhából, bárdokat lóbálva. Valahogy már semmi nem volt ugyanaz a háborút követően, s még ha a Griffendél egyfolytában ünnepelt is – a Hollóháttal és a Hugrabuggal karöltve –, azért még ők sem felejtették el teljesen a félelmet és fájdalmat. Soha nem fogják.

Én mégis élveztem a repülés szabadságát, az arcomba csapó csípős szelet, és Draco közelségét. Épp megint egy futó pillantást engedélyeztem magamnak felé, mikor Draco – aki láthatóan szintén felszabadultabb többi csapattársánál, akárcsak én –, lebukott, és szélsebesen üldözni kezdett valamit. Nem tétováztam, villámgyorsan felé fordítottam a seprűt, hogy utána iramodjak.
 – Draco Malfoy vajon meglátta a cikeszt? De az is lehet, hogy csak Harry elől menekül – tűnődött hangosan Luna. – Bár szerintem ők ketten igazán illenek egymáshoz. Okosak, gazdagok, tehetségesek és jóképűek. Én nagyon kedvelem Harryt, aranyos fiú, mindig úgy viselkedik, mintha jó barátok lennénk. Úgy gondolom, Draco is mindig kedvelte őt, csak eltitkolta, mert úgy könnyebb volt neki. Én sajnálom Dracót, és nem akarom, hogy Azkabanba kerüljön, akármit is tett. Tudom, hogy megbánta, pedig még a pincéjében is raboskodtam egy ideig.
A tömegből változatos hangeffektusokat váltott ki Luna okfejtése – persze mindenki hangot akart adni véleményének. Pont akkor érkeztem meg Draco mellé, mikor a zaj a tetőfokára hágott. Egy vonalban repültünk, fej-fej mellett, kinyújtott karunk szorosan összeért, a testünk egymásnak préselődött. Lunának arra a mondatára, miszerint Draco mindig is kedvelt engem, muszáj volt rápillantanom. A baj csak az volt, hogy ő viszonozta a gesztust. Egyetlen pillantás volt – a tekintete kifürkészhetetlen –, s máris visszafordult a labdához. Ez elég is volt ahhoz, hogy majdnem lemaradjak a cikeszről. Csak egy másodperc töredékéig hezitáltam, majd reflexeimnek hála hirtelen mozdultam, ezáltal elérve, hogy a kezünk pontosan egyszerre kulcsolódjon rá a fürge kis labdára.
 – Hát nem megmondtam? Harry Potter és Draco Malfoy egyszerre kapják el a cikeszt! Győz a Griffendél! És úgy látom, Harry nem akarja elengedni Draco kezét. Hajrá Harry! – Hogy Luna nyomatékosítsa szavait, megbömböltette az oroszlánfejdíszt, amit mindig viselt a mérkőzéseken.
Valóban, olyan jó érzés volt megérinteni a mardekárost, hogy nem engedhettem el egykönnyen. Talán fél percig fogtuk így egymás kezét, míg le nem értek az első gratulálók, s mi magunk is a pályára. Onnantól nem láttam többé Dracót; mintha a föld nyelte volna el, de nagyon mélyre. Csak a kezem ürességét éreztem, melyet maga után hagyott. A cikeszt is elvitte.

A háztársaim lapogatták a hátam, énekeltek valami győzelmi indulót, Dean és Seamus pedig óriási, kastélyrengető buliról ordibáltak a fülembe. Egy kis időre Ginny felbukkant a látókörömben, akit épp egy hollóhátas fiú segített le a seprűjéről, heves öleléssel gratulálva neki. Ron büszke volt magára, Hermione mosolygott, bár némi aggodalmat tükrözött az arca, ahogy rám nézett. Erre már észbe kaptam. Moderáld magad, Harry Potter! Nincs semmi okod arra, hogy aggodalmat ébressz a barátaidban, főleg egy griffendéles győzelem után. Menj, érezd jól magad velük, és hagyd szépen békén Dracót egy darabig. Még nem jött el a te időd.

Az elhatározásom egészen este tizenegyig kitartott. Néhány diák még renegát módon ünnepelt, még ha sokan már el is mentek lefeküdni. Én fáradtságra hivatkozva visszavonultam a hálótermünkbe. Ott aztán elővettem a Tekergők Térképét, s lázasan, mintha nem pár órával azelőtt fogdostam volna, kutatni kezdtem utána.
Háromszor is átnéztem az egész nyavalyás térképet, átpásztázva minden nyomorult négyzetcentiméterét a birtoknak, de nem találtam az áhított nevet. Idegességemben levágtam az értékes papírt a párnámra, s akkor végre eszembe jutott. A Szükség Szobája! De... Az nem lehet... Túlélte volna azt a pusztító táltostüzet? Az a része a kastélynak viszonylag épen maradt, a Szükség Szobájához pedig senki nem nyúlt a nyáron. (Hogy is tehettük volna?) Vajon képes volt regenerálódni magától? Egy próbát azért megér. Biztos, hogy McGalagony nem engedte meg Dracónak, hogy távozzon a kandallóján át, márpedig az volt az egyetlen kivezető út, ami által még eltűnhetett a térképről. Fogtam a köpenyt, és körútra indultam az éjjeli kastélyban, erősen szuggerálva a térképet, hogy Draco pöttye ne tűnjön fel rajta még egy darabig, aminek köszönhetően majdnem nekigyalogoltam egy sor lovagi páncélnak figyelmetlenségemben.
Felérve az üres kőfal elé elbizonytalanodtam. Ez már lejátszódott hatodikban, amikor bezárkózott megszerelni a volt-nincs szekrényt. Akkor nem voltam képes bejutni a Szobába, akárhogy is kértem. Talán a kéréseimmel volt baj, de az sem kizárt, hogy Draco kívánsága az elsőbbsége folyamán jobban érvényesülhetett. Márpedig ő azt akarta, hogy senki se találjon rá. Vajon ez most is így van?

A fal felé fordultam. Olyan könnyen és természetesen ötlött fel agyamban a megfelelő kívánság, mint a levegővétel. Szükségem van Draco Malfoyra. Szükségem van Draco Malfoyra. Szükségem van Draco Malfoyra. Miközben ezt skandáltam, elsétáltam párszor a fal előtt, szorosan lehunyt szemmel. Kétségem sem volt afelől, hogy már elsőre sikerrel járok, és valóban! Ahogy kinyitottam a szemem, egy egyszerű, tömör faajtó rajzolódott ki előttem a falból, az alján és tetején széles, dísztelen fémpántokkal. Nem volt rajta kilincs, de az ösztönöm azt súgta, nem fog kelleni. Anélkül is be fogok jutni.
Amint elenyészett bennem az érzés, magától kitárult az ajtó. Beléptem, ugyanazzal a mozdulattal még kint levetve magamról a köpenyt, amit begyömöszöltem a talárom alá. Az ajtó tompán, alig hallhatóan bezárult mögöttem.
 – Harry.

 – Tudtam, hogy eljössz. – Ott állt velem szemben. Az egyenruháját viselte – egyszerű fekete nadrágot, fehér inggel, fölötte hosszú, vékony fekete talárt. Ahogy én is. Az egyetlen különbség a nyakkendőnk színében volt. Magamban elmosolyodtam a gondolatra. Ha nem akadok össze Ronnal a vonaton, háztársak lehettünk volna. Sőt, szobatársak.
 – Csak nem... ezt kérted a Szobától? – Soha nem vártam még olyan izgatottan választ egy kérdésemre, mint akkor. Draco nemes egyszerűséggel bólintott. – Én is. Én is... azt mondtam, rád van szükségem. És megjelent az ajtó.
Szótlanul bámultunk egymásra egy ideig. A szemei... Azon a hihetetlen ezüstös fényen túl falba ütköztem. Okklumencia. Méghozzá kiválóan alkalmazott okklumencia. Sebtében ellenőriztem, hogy az én falaim milyenek az elmém körül, de úgy vettem észre, rendkívül stabilak.
Öhm, igen. Lehet, hogy útközben megtanultam az okklumenciát. Magam sem tudom, hogy történhetett ez meg. Egyszer csak képes voltam tökéletesen elrejteni a belsőmet, méghozzá pont akkor, mikor a legnagyobb szükségét éreztem. Pont úgy, ahogy Piton tanította. Bárcsak már akkoriban sikerült volna... Azóta sokat használtam; tulajdonképp az a kérdés, hogy mikor nem használom? Mindig kifogástalanul működik, számomra érthetetlen módon. Pedig Pitonnál igazi antitalentum voltam ezen a téren (nem csak ezen). Talán ez nálam az ösztönös védekezés. Az elzárkózás egy formája a nagyrészt érdektelenné, vagy épp fárasztóvá vált külvilágtól. Na meg aztán, változatlanul sok titkom van.

Megmozdult, lassan elfordult tőlem, és csak akkor néztem körül a helyiségben – kicsi volt, feleakkora sem lehetett, mint a toronybeli hálótermünk. Draco egy fekete bőrkanapéra telepedett, felhúzott lábakkal. Úgy tűnt, mintha ezt csinálta volna az érkezésem előtt is. A kanapéval szemben óriási, majdnem az egész falat elfoglaló, csiszolatlan, éles peremű kandalló volt, mely hidegen ásított, csupán néhány fatuskó hevert benne érintetlenül. Nem úgy tűnt, hogy Draco be akarja gyújtani. Ez volt az egyedüli bútorzat; a falak és a padló érdes, durva, hideg kövei zorddá tették a helyet. Kékesszürke félhomály uralkodott, s a sötétbe burkolózó kandalló előtt Draco szőke haja szinte világított.
Nem vártam felszólításra, csak követtem, elhelyezkedve a kanapé másik felén. Amint ránéztem a már-már félelmetes kandallóra, fellobbant benne a tűz, s egy szemvillanásnyi idő múlva már aranyló fénnyel töltött be mindent az éltető meleg, s a hasábok barátságosan harsogó zaja.

 – Te már csak ilyen vagy, igaz, Harry? A fény, mindenki reménysége, aki győzedelmeskedett a Sötét Nagyúr fölött. – Visszafogottan, halkan beszélt, hiányzott szavai mögül a fennhéjázó gúny, a lenézés. Csendes volt, tűnődő.
 – Te ellenben a sötétség? Hideg és kietlen, mint ez a szoba nélkülem? – Jóformán azt sem tudtam, miket beszélek itt összevissza. Jócskán megzavart az is, hogy a keresztnevemen hívott, amitől alig észrevehetően összerezzentem. Viszont legalább én is felvettem ugyanazt a halk, gondolkodó tónust beszéd közben.
 – Valami olyasmi – fordult felém, végigmért, majd újra a kandalló tanulmányozásába mélyedt.
Csak ültünk ott tovább, bámulva az emésztő lángokat.
 – A labda... esetleg megkaphatnám? – Hogy miért ilyen baromságot kérdeztem? Nem tudom. Ez tűnt helyénvalónak. Mi mást mondhatnék? Mit kérdezhetnék?
Annyi mindent tudni véltünk a másikról, de az rendkívül felszínes, már-már megszállottsággal határos elutasítás volt. Mindkettőnk részéről. Megismerkedésünk pillanatától fogva a gyűlölet eltéphetetlen köteléke fonódott körénk. De miért?

Megrezzentem, ahogy valami jéghideg a karomhoz ért. Reflexből odanyúltam, hogy ujjaim körbeölelhessék a felém nyújtott cikeszt. Óvatosan elvettem, de mikor én is hozzáértem, hirtelen feléledt, s élénken repkedni kezdett, hol az egyikünket, hol a másikunkat szálldosva körül.
 – Testemlék-őrzők... – motyogtam magam elé, szememmel követve a kis aranylabda röptét.
 – A fény... a melegedből. Akartam. Egész addigi életemben csak a tiédre vágytam. Te elutasítottál. Akkor nem tudtam, miért.
Ránéztem, de ő kerülte a tekintetemet. A szemem egy pillanatra sem vettem le róla, úgy válaszoltam:
 – Megbántottad az első barátomat. A második korombéli fiút, aki szóba állt velem, és nem megverni akart. A második korombéli varázslót, akit ismertem. – Kis szünetet tartottam. – Az első te voltál, tudtad? Csupa olyasmiről beszéltél, amit nem értettem. Talán akaratlanul, talán nem, de csak bántottál. Addigra már eleget bántottak ahhoz, hogy rendkívül fájjon. – Még egy szünet, mely alatt Draco áthatóan vizsgálgatta a mennyezetet. – És lenézted Hagridot, aki elhozott arról a helyről, ahol kitaszított, eldobott, nincstelen mugliként éltem; anélkül, hogy tudomásom lett volna róla, ki vagyok. Szeretet, vagy legalább csak egy emberibb megnyilvánulás nélkül, megalázva, egy szekrényben lakó magányos kisgyerek. A legkellemesebb társaságom a lépcső alatt velem lakó pókok voltak. Hagrid adott nekem igazi életet. – Szenvtelenül, minden érzelmet nélkülözve soroltam a tényeket. Draco arca megrándult, szája kesernyés mosolyra húzódott.
 – Ne aggódj, már tudom. Nem voltam méltó a barátságodra. Akkor és ott nem. Na, nem mintha most... – Bal alkarjához kapott, s szórakozottan simogatni kezdte. – Te emelkedtél, míg én minden pillanatban mélyebbre süllyedve éreztem magam. Mindenem megvolt, egészen addig, míg nem találkoztunk. Onnantól... semmim. Minden, amit akartam, te voltál. A te életed, a sikered, a barátaid, az őszinteséged. Senki voltam melletted. És tisztában voltam vele.
Meg sem mertem szólalni. A tűz halványulni kezdett, a szobát újra be akarta kebelezni a sötétség.
 – Először csak irigy voltam. Aztán már gyűlöltelek. Először a helyedben akartam lenni. Később már téged akartalak. Mindent elkövettem, hogy kimutassam, mennyire utáltalak. Azért, aki vagy. Azért, aki én nem lehetek. Azért, aki soha nem fog engem elfogadni. Soha nem érdemeltem meg.
A tűz belefulladt a jeges sötétségbe. Lehajtotta a fejét, tincsei előre hulltak. Kezei összekulcsolva feküdtek a combján. Hangtalanul emelkedtem fel, s elé álltam.
 – Köszönöm, de magam is el tudom dönteni, ki érdemli meg.
Kinyújtottam a jobb kezem. Úgy, ahogy akkor régen egy rendkívül ellenszenves fiú felém nyújtotta a sajátját a Roxfort Expresszen; aki a külsejét kivéve mindenben Dudleyra emlékeztetett.

~~~

Meredt szemekkel bámultam a plafont. Egyre csak az a jéghideg érintés járt a fejemben. A jobb tenyeremből hűvös zsibbadás araszolt fel a karomba, majd a vállamba, hogy aztán az egész testemet behálózza, elérve a szívemet, ami dermesztően zakatolt. Borzongtam a vékony takaró alatt, de ennek semmi köze nem volt a kora hajnali hűvös, őszi levegőhöz.
Mint szanaszét töredezett ezüstdarabkák rémlettek fel Draco apró, halvány érzelemfoszlányai, melyek az íriszeiben tükröződtek, a védelme mögül. Lassan felegyenesedett, félénken, törötten, bocsánatkérően nyújtotta a kezét, s mikor az végre az enyémhez ért... minden addiginál erősebb meleg fény árasztotta el a kis helyiséget, s egy pillanatra a Szoba mintha egy rég ismert hellyé alakult volna. Egy apró benyomás – újra Madam Malkinnál voltunk, két túl korán felnőtt gyerek.
Vajon őt ugyanígy árasztja el a melegség, ahogy engem az ő jéghideg érintése kísért?

 – Harry!
 – Mm... mi? Mi az?
 – Mostanában még annyira sem vagy önmagad, mint eddig. Aggódom érted. Szoktál te egyáltalán csinálni valamit?
 – Ezt hogy érted, Hermione? Elmegyek órákra, eszem, leckét írok, beszélgetek veled és Ronnal, alszom. Csakúgy, mint eddig.
Hermione erre csak összeráncolta a szemöldökét.
 – És rajtunk kívül beszélsz valakivel?
 – Persze, én... én... – Gyorsan körülnéztem valami mentő ötletért. – Szoktam dumálni Seamusszel, meg Deannel. Neville-lel.
 – Aha, azon kívül, hogy jó reggelt vagy jó éjszakát...? Ugyan, Harry. Fontos vagy nekünk, ugye, Ron? Ron! – Hát, Ron nem a legmeggyőzőbb szerepét alakította. Hermione hozzávágta a nála lévő bájitaltan könyvet, merthogy épp horpasztott a klubhelyiség legkényelmesebb foteljában, amiből tíz perccel azelőtt üldözte el az elsősöket.
 – Miva'? Persze, naná. Mindig igazad van, Hermione... nélküled má' nem is... – Azt végül is nem tudtuk meg, hogy mi nem lenne Hermione nélkül, mert Ron dobhártyarepesztő horkolással  visszaaludt.
 – Öh, bocs, de most el kell mennem a könyvtárba, szükségem van még egy könyvre a leckéhez – szabadkoztam, s már ki is slisszoltam Hermione rosszalló tekintete elől, aki közben hiába rugdalta barátja bokáját.
Természetesen nem a könyvtárba indultam. Inkább előhalásztam a Tekergők Térképét, amit a köpennyel együtt szokásommá vált mindig magamnál tartani. Vágyakozva néztem a hetedik emeleti félfolyosó előtti falszakaszt. Már öt napja, hogy Dracóval kezet fogtunk. Azóta nem láttam őt, csak néha ebédnél a Nagyteremben. Nem nézett felém, és én sem felé. De valahogy tudtam, hogy nemsokára eljön a következő alkalom. Engem fog kérni a Szobától, és bennem ugyanabban a pillanatban megjelenik az a bizonyosság, hogy ha most odamegyek, bent találom őt.
Várakozásom siker koronázta, s fültől fülig érő vigyorral gyűrtem vissza talárom zsebébe a térképet. Rohantam felé.

 – A te pálcáddal öltem meg Voldemortot.
 – Tudom.
A Szoba nem változott, egy aprócska dolgot kivéve. A roppant elegáns, de hozzám sehogy se illő koromfekete bőrkanapé elé került egy nagy, bolyhos, vörös szőnyeg. Én arra telepedtem, átkulcsolt térdekkel, s miközben a lángok játékát néztem, minden porcikámmal érzékeltem magam mögött Dracót. Közel voltunk egymáshoz. Éreztem az illatát. Ilyennek képzeltem a jeges tengerekét északon, vagy épp a nagy hegyek közt fújó szél zamatát. Hideg, elhagyott, megbabonázó. Ha egyszer megérzed, mindig kívánni fogod. Mindig visszavágysz hozzá. A legszomorúbb érzés, ami valaha elfogott. És ez az én számból nagy szó.
A tűz ropogása megnyugtató volt. Draco gondolatai sem lehettek túl borúsak; a narancssárga fény kellemesen világította meg mindkettőnk arcát. A maszkot, amit a hétköznapokban viseltünk, kint hagytuk, a durva faajtón kívül.
Nem kellett feleslegesen locsognunk egymásnak, vagy hülye kérdéseket feltenni, amikre tudjuk a választ. Csak egymás megnyugtató társasága kellett, a tudat, hogyha elnyelne a semmi, lenne valaki, aki velünk tartana. Magam sem vártam, hogy húzzon ki belőle: azt akartam, hogy jöjjön velem. Mert úgy éreztem, számunkra hamarosan már egyáltalán semmi nem marad, ha egyáltalán most van még valamink. Miért ne társulhatna hát két nincstelen?
 – Ismered – kérdőn felvitt hangsúlyomra éreztem, hogy bennreked a levegő a tüdejében –, a Három Testvér meséjét?
 – Persze. A Peverell-fivérek legendája – fújta ki lassan.
Mindketten a tűzbe bámultunk beszéd közben.
 – Mikor párbajoztam Denemmel, nem érthette senki teljesen tisztán, miről is beszéltem vele.
 – Úgy használod a nevét, mintha a bátyád lenne, vagy ilyesmi. Akkor is olyan voltál. Kioktattad őt. Félelmetes.
Csúnya mosolyt váltottam a parázsló fatönkökkel. Nem-nem, Draco, azt később mondom el neked, mi is volt az igazi kapcsolat kettőnk között.

 – A Halál ereklyéi. Nálam volt mind a három. – Csend borult ránk. Hangtalanul izzott a parázs, a nagy lángok már kitombolták magukat.
 – Győzedelmeskedtél a Halál felett – suttogta, s mintha a hangja közelebbről érkezett volna. Bólintottam.
 – A Feltámadás Kövével visszahoztam a szüleimet, Siriust és Remust. És utána elmentem meghalni az erdőbe, Voldemorthoz. Jártam... odaát. Azon a helyen, amitől Denem a legjobban félt.
 – Visszajöttél értünk. – Mintha lágy szellő cirógatta volna az arcomat. Nem voltam benne biztos, hogy mi volt az a leheletfinom érintés, de lehunytam a szemem, hangtalan sóhajtással kísérve.
 – Megfordult a fejemben, hogy nem teszem. Olyan egyszerűnek és békésnek tűnt. Nem fájt többé semmi. – Halk, örömtelen nevetésem pattogott vissza az egyenetlen kőfalakról.
 – Ne alázz meg még jobban. Felettem mindig is könnyű volt uralkodni; ugyanúgy féltem a halált, mint a Nagyúr. – A hangjából nem hallatszódott ki sértődöttség, vagy megbántottság. Sem harag. Csak valami mély fájdalom.
 – Csak félted? – Azt hittem, nem fog érkezni válasz, de egy alig hallható suhogás mégiscsak jött:
 – Nem tudom, miért kéne élnem. – Mindketten hallgattunk egy sort. Nem volt érdemi válaszom. Mit mondhatnék? Azt, hogy egyetértek, átérzem, egy csónakban evezünk? Mint valami buta mugli tv-műsorban? Pontosan tudja, hogy ugyanez jár a fejemben, és mélyen a szívemben.

 – A Végzet Pálcáját Dumbledore nyerte el Grindelwaldtól, régi barátjától. Milyen elkeseredetten kutatott érte Denem.... – Féloldalasan mosolyogtam. Nem mondtam meg, honnan tudok róla. – A többire te is emlékszel. – Határozott, fájdalmas szorítást kaptam a vállamba ezért a mondatomért. Nem engedett el; mint a sólyom a karmaival, úgy kapaszkodott belém.
 – A láthatatlanná tévő köpenyt apámtól örököltem. Peverell és Potter. Érdekes hasonlóság, nemde? – kacagtam fel örömtelenül. – Én és Voldemort nagyapja, Rowle Gomold az aranyvérű Peverell család leszármazottai vagyunk. Gomold és a lánya, Merope, meg a féleszű öccse, Morfin. – Elhúztam a szám az emlékre. – Merope volt Voldemort anyja. Láttam őket. Mardekár Malazár utolsó örököseit. Szánalmasak voltak. – Szinte tapintható volt az undor a hangomban. – Szánalmasak és undorítóak.
 – Kértelek, hogy ne alázz meg még ennél is jobban. Tudod, hogy mire büszke a családom. Hogy mire voltam olyan büszke magam is. – Összehúzta magát, s láthatóan enyhén megrémült a tudattól, mennyire ismerem Voldemort múltját.
 – Aranyvér – jelentettem ki gunyorosan. – Voldemort önmaga árulója. Félvér volt, ahogy én is.

Sötét gondolataimból feleszmélve oldalra fordítottam a fejem, és kissé meghökkentem. Draco ott ült mellettem, ugyanolyan pózban, ahogy én magam. Karja és lába az enyémhez simult és nagyra nyílt szemekkel nézte az arcom, amin képzelem, milyen keserű érzelmek futhattak át. Mélyen a szemébe néztem.
 – Hunyd le a szemed. – Bizalmatlanul, meglepve pislantott egyet, majd lassan, nagyon lassan lehunyta a szemét. Hangtalan benyúltam a talárom alá, s magamra terítettem apám köpenyét, majd újra megszólaltam:
 – Nyisd ki!
Először értetlenség ült ki az arcára, majd botladozva, zsibbadtan felállt, s inkább félelem és rémület keveréke vette át az értetlenség helyét.
 – Harry! – Nem válaszoltam, tettem egy kört, zaj nélkül, hogy a háta mögé kerülhessek. – Harry! Harry, hagyd abba! Harry!
 – Nem akarod, hogy itt hagyjalak? – kérdeztem lágy hangon. Egyből sarkon fordult, s egyenesen az arcomra szegezte riadt tekintetét, bár nem láthatott. Lehúztam a fejemről a köpenyt, s félig kihívóan, félig megnyugtatóan mosolyogtam rá. Ugyan, semmi pénzért nem hagynám most itt. Álmélkodóvá vált az arckifejezése, s mindketten közelebb léptünk a másikhoz. Óvatosan felemelte a kezét, hogy elegáns ujjai között végigfuttassa a vízszerű anyagot. Imádta.
 – Nincs még egy ehhez fogható köpeny a varázsvilágban – suttogtam, nem akarva megtörni a „varázst”. – Ez az egyetlen, amelyik nem kopik meg az idő múlásával, s ellenáll majdnem minden varázslatnak. Gondolom, most már sok minden világossá vált számodra; miért is volt olyan könnyű áthágnom a szabályokat. Elsőben kaptam Dumbledore-tól, aki megőrizte nekem. Ez volt az első karácsonyi ajándékom egész addigi életemben.
Azok a karcsú, porcelánfehér ujjak finoman siklottak végig a köpeny lenge anyagán, s mintha ő maga sem lett volna tudatában annak, amit csinál, Draco nem hagyta abba. A szemei csodálattal voltak tele; olyan volt, mint egy kisgyerek, aki élete legszebb ajándékát kapta.
 – Nézd – fogtam meg óvatosan a csuklóját, s a mellkasomra simítottam. Gyengéden irányítva lerajzoltattam vele szívem fölé a jelet, amit Mr Lovegood nyakláncán, a mesekönyvben és Ignotus sírján is láttunk. A furcsa szimbólum még inkább elbűvölte.
 – A köpeny – vezette végig mutatóujjával a háromszög széleit. – A kő – folytatta cirógatva, mire kéjesen lejjebb eresztettem a szemhéjamat –, és a pálca. – Fel-le jártatta mellkasomon finom ujját. – Ami az enyém is volt – tette még hozzá alig hallhatóan.
Így maradtunk legalább tíz percig.

~~~

Nagyon korai volt az első hó ebben az évben. November elején jártunk, s a roxforti birtok körül a hegyeket már fél méteres hótakaró fedte. A tél mindig is a kedvenc évszakom volt, főleg, mióta a varázsvilágban élek.
Hideg, tiszta, gyönyörű, őszinte. Halott.
A griffendéles klubhelyiségre persze ezen jellemzők nem igazán illenek. Minden vöröses-narancssárga fényben úszik; kellemes, fűszeres illatú, zajos és meleg. Seamus megint lelógott Deannel a konyhába, a házimanók meg úgy felpakolták őket süteménnyel, friss gyümölccsel (a jó ég tudja, honnan a büdös fenéből kerítik ilyenkor), vajsörrel és töklével, hogy alig bírták felcipelni. Útközben ráadásul ki kellett cselezniük Mrs Norrist, aki tuti a sütiszagot követve talált rájuk.
Hermione a könyvtárba menekült tanulni, Ron és én sakkoztunk, de a harmadik csúfos vereségem után Ron megkönyörült rajtam. Kimentett nekünk két vajsört, s míg iszogattuk, sanda oldalpillantásokkal méregetett.
 – Mi fáj, Ron? – kérdeztem végül, megelégelve a dolgot.
 – Semmi. – Felhúzott szemöldökkel néztem rá. – Jó, jó. Csak... te egyáltalán nem szakadtál meg az erőlködésben, hogy letagadd.
 – Tudnom kéne, miről van szó?
 – Hogy, öh, a fiúkat kedveled? – húzta kérdőre a mondat végét.
 – Ja, hogy az. Miért kéne tagadnom, ha igaz? – Ron köhögött egy sort, de én csak unottan ráztam a fejem.
 – Basszus, Harry, ez felment az orromba...
 – Te bajod.
 – Kösz.
Ittunk tovább, de Ron nem sokáig bírta tartani a csendet.
 – És pont Malfoy...? – Ezt a kérdést nem méltattam válaszra, s szerencsére Ron vette a lapot. – Mindegy is, nem erről akartam beszélni...
 – Hát miről?
Izgett-mozgott, babrálgatta az immár kiürült vajsörös üvegét, de csak nem akart megszólalni.
 – Ha most azt mondod, te is meleg vagy, és tulajdonképp bejövök neked, akkor én...
 – Nem, nem, nem, nem! Fúj, Harry, hogy gondolhatsz ilyet?!
 – Szóval taszító vagyok? Annyira undorítalak, hogy hozzám sem érnél? – vontam fel a szemöldököm újfent. Kezd szokásommá válni.
 – Dehogy! Nem úgy értettem, vagyis... szóval, én... – Még egy darabig érdeklődve néztem, vajon hogyan húzza ki magát ebből, aztán megszántam, és elnevettem magam. Nagy szemeket meresztett rám, majd összeszaladt a szemöldöke, és mérgesen a vállamba bokszolt.
 – Annyira utállak!
 – Heh, rég röhögtem már ilyen jót – törölgettem az útközben kicsordult könnyeimet.
 – Kac-kac, jól mulatsz? Csak azt akartam mondani, hogy el akarom jegyezni Hermionét.
 – Mi? – Megdöbbentem, aztán körbevigyorogva a fejem megveregettem legjobb barátom vállát. – Ez a beszéd, pajtás! Végre ezt is megértük!
 – Harry, te igazából nagyon bunkó tudsz lenni.
 – Kösz. És, hogy tervezed?
Hosszas ecsetelésbe kezdett, de szégyen vagy sem, pillanatok alatt elkalandozott a figyelmem. Nem is olyan régen még az volt minden vágyam, hogy hatékony auror legyek, legyen egy csodás feleségem Ginny személyében, legalább négy gyerekünk, nagy házunk, kutyánk, sok barátunk – röviden szólva: átlagos életünk. Hová tűnt mindez? És a legfontosabb kérdés: mikor tűntek el ezek a vágyak? Mikor változtam meg ennyire?
A szívemben ugyanolyan tél van, mint odakint. Mint Dracóéban.

~~~

 – Draco, Draco – ingattam a fejem. Kérdőn nézett rám a kanapéjáról. Percek óta, de talán már egy órája is ott ülhettünk, bámulva a tüzet szótlanul, én a szőnyegen kuporogva. – Te nem vagy gyilkos. – Váltottam egy félmosolyt a kandallóval. Éreztem, hogy hátrahőköl, megfeszül az indulattól, a félelemtől, a meglepettségtől.
 – Ott voltál. – Bólintottam. – A köpeny alatt. – Elszörnyedt fintorral hunyta le a szemét, ahogy a felismerés végigborzongatta az idegeit. – Veled beszélt... Dumbledore.
 – Kivel mással? – kérdeztem sztoikus nyugalommal, mire még inkább elborzadt, ahogy lassan rám emelte a tekintetét.
 – Miért...
 – … nem avatkoztam közbe?
Csend. Lusta lánglobogássá szelídült a harsogó tűz.
 – Bábu voltam, Draco, mindvégig. A játékmester pedig sóbálvány-átkot szórt rám.
 – Dumbledore...
 – Igen, a jó öreg igazgató – gúnyolódtam, mire egész testében megrándult. Hirtelen mozdulattal álltam föl, s kezdtem róni a köröket a másik előtt. Elcsendesedett parázs haldokló fénye burkolta árnyékba a testem felét. Mindig azt a felét, mely Dracóhoz esett közelebb.
 – Mindig is gyáva féreg voltál, Draco – húztam fintorba az arcom. – Valóban elég erősnek érzed magad ahhoz, hogy megtudd, mi történt aznap este?
 – Tudom, mi történt – mondta suttogva, a legkevésbé sem győzve meg önmagát. Engem pláne nem.
 – Dumbledore haldoklott. Mérget itattam vele, ami előidézte benne a legszörnyűbb emlékeit – keményen kongott a hangom, az egyre tompuló fényben egyre sötétebb indulat lángolt a szívemben. Direkt fogalmaztam ilyen nyersen és félreérthetően. – A végén már ő maga könyörgött azért, hogy öljem meg. – Megálltam, hátat fordítva a mardekárosnak. Kezeimet összekulcsoltam a hátam mögött, de remegését nem tudtam megfékezni.
 – Rám parancsolt aznap este – folytattam, halkan címezve a kandallónak a szavakat. – Mindent zokszó nélkül el kellett végeznem, amit csak parancsolt. Ez volt a feladatom. Akkor még nem tudtam, de tulajdonképp egész életemben ezt csináltam. Minden bizalmamat belé helyezve követtem a parancsait. Megitattam tehát vele Voldemort mérgét, az utolsó cseppig. Legyengült... Csak a tóból tudtam vizet szerezni neki. Kis híján lerángattak az inferusok a víz alá. Ő pedig félig élve akkora tűzorkánt idézett, amivel több száz, ha nem több ezer inferust üldözött vissza a mélybe. – Tudtam, hogy töredezett, zavaros előadásban részesítettem Malfoyt. Tudtam, hogy meg fog tőle rémülni. Biztos vagyok benne, hogy tisztában van azzal, mik is azok az inferusok.

 – Voldemort majdnem elérte a halhatatlanságot, Draco – fordultam felé hirtelen, s a maradék kis parázs azzal a lendülettel kihunyt. A mardekáros teljesen belelapult a kanapé háttámlájába. Újrakezdtem a járkálást. – Hat darabra hasította a lelkét, s mindegyik darabkát egy számára fontos tárgy mélyére rejtette el, míg az utolsó, a csonka hetedik a testében maradt.
Mély csend vett körül minket. Egy pillanatra megtorpantam, s hangom gúnyolódó árnyalatot vett fel.
 – Ez a fekete mágia magasiskolája, Draco. – Öles léptekkel haladtam tovább. – Voldemort egy szentimentális bolond volt. A naplója, Gomold gyűrűje, Mardekár medálja, Hugrabug pohara, Hollóháti diadémja, Nagini. Mindet rendkívüli mágia védte, mind olyan helyen volt elrejtve, ami számított Tomnak. Önteltségében úgy hitte, senki nem jöhet rá a titkára. Persze Dumbledore-nak ez nem volt nagy feladat. Valószínűleg nagyban hozzájárult mondjuk a kis közjátékom is a dologhoz másodikban, mikor a Titkok Kamrájában kinyírtam a baziliszkuszt, aztán a naplót, ami horcrux volt.
Draco élesen szívta be a levegőt. Maró gúnnyal fűztem hozzá:
 – Apád rendesen kikapott ezért, mi? Odaadta Ginnynek Voldemort lelkének egy darabját, amit meg kellett volna őriznie... Bolond szőke. Nem csoda, hogy Tom senkiben se bízott igazán – jegyeztem meg tárgyilagosan. – Igazi idióták vették körül. Az egyetlen Pitont kivéve... de az úgyse számít – vigyorogtam el magam kissé.
Megálltam és megmasszíroztam a halántékom.
 – Hol is tartottam? Ja, igen. Szépen sorban kiirtottam Ronnal és Hermionéval a satnya lelkének még satnyább darabkáit. Persze Dumbledore anélkül nyíratta ki magát, hogy közölte volna velem azt az aprócska információt, hogy hogy is lehet megölni egy horcruxot. Mellékes. Ahogy arról sem tájékoztatott, hogy Piton bele volt esve anyámba, ezért a halála óta hozzá volt lojális Voldemort helyett. Mindig is tudtam, hogy egy kétszínű aljadék – jegyeztem meg rosszmájú, kísérteties vigyorral. – Ráadásul ezek ketten előre megbeszélték, hogy annak a rémdenevérnek kell elvégeznie a te munkádat. Az alkalom tökéletes volt; az időzítésed is. Dumbledore azért rimánkodott Pitonnak aznap este, hogy mindenképp végezzen vele, ahogy azt előre megbeszélték.
Idegesen fújtam egyet. Fojtott hangon, teljes nyugalommal meséltem neki, és éreztem, ahogy minden egyes szóval a feszültség apró hullámai távoznak a testemből s a lelkemből. Hogy nekem mekkora szükségem volt már arra, hogy megosszam mindezt vele – és csak vele! (Semmiképp sem Ginnyvel – Merlin golyóira, a hideg kiráz a gondolattól, hogy Ginnynek beszámoljak az emlékeimről, az érzéseimről; egyáltalán a háborúval, Voldemorttal, vagy magammal kapcsolatos bármiről.)

Draco felszökkent a helyéről, szembe fordulva velem. Sziluettje sötéten rajzolódott ki a durva háttérből. Szeme csillogása ezüstös fényt vetett rám.
 – Harry. Fejezd be. – A hangjában páni rémület bujkált. Széles mosolyra húztam a szám.
 – Nem vagy kíváncsi a poénra, Draco? – Megindultam felé, lassú, határozott léptekkel szorítva a fal irányába. – Nem vagy kíváncsi Tom óriási baklövésére, amivel duplán-triplán fűzte össze a sorsomat a sajátjával? – Minden szónál előre léptem egyet, s ő hátrafelé tette ugyanezt. Tompa puffanással érte el a falat.
 – Olyan vagy most, mint ő. A Nagyúr. – Eddigre két karommal nekiszegeztem Dracót az érdes falnak. Egészen az arcába hajoltam, halkan felnevetve. Figyelmen kívül hagytam a kérését.
 – Mindamellett, hogy Tom egy balfék volt, akit a legközönségesebb félelem ejtett foglyul, súlyos egocentrizmusban szenvedett, és még sorolhatnám a hibáit... Nos, akaratán kívül csinált még egy horcruxot. – Végigsimítottam Draco arcélén, aki, mint kígyó a kígyóbűvölő előtt, csapdába ejtve bámult rám. – Engem.

Draco elakadó lélegzeténél kedvesebb hang mostanra nincs a fülem számára. Bénultan lógtak a kezei, s én megcirógattam az egyiket, ahogy lassan ejtve a szavakat tovább meséltem.
 – Legyengülve anyám szeretetének ősi mágiájától, amit ő soha nem ismert el, sérülékeny, megtépázott lelke akaratlanul foszlott még egyszer ketté. Rám akaszkodott – az egyetlen parányi élő dologra, ami túlélte az átkát.
Draco nyelt egyet, ahogy kezem visszafelé tartott, leheletfinoman érintve hasát, mellkasát, nyakát, majd megállapodott jeges ajkain.

– Tudtam párszaszóul, mert ő is tudott. Megfájdult a sebhelyem a közelében, éreztem az érzelmeit, láttam a félelmeit, az álmait, a vágyait, az emlékeit; átjárt a haragja, a gyűlölete, az ereje. – Hidegen suttogtam közvetlenül a fülébe a szavakat, leheletemmel simogatva. Egyre erősebben remegett, de szorosan nekinyomtam testemmel a falnak, megtagadva tőle a menekülés könnyed útját. – Az elméje és az enyém közvetlen összeköttetésben állt egymással. Így mondta nekem Dumbledore. De ez csak az igazság apró szeletkéje volt. Voldemort lelkének egy darabja bennem élt. Én voltam Voldemort lelkének nyolcadik darabja. Egy horcrux, amit Dumbledore azért óvott, hogy majd az nyiszálja el a szálakat, melyek Voldemortot az életéhez kötik. Voldemortot és engem.
Utolsó szavaimmal apró csókot leheltem Draco libabőrös nyakára. Hangtalanul csúszott le a fal mellett, s karjai védelmezően fonódtak felhúzott térdei köré. Fejét szorosan lehajtotta. Egész testét rázta, reszkettette a félelem. Élcelődő hangon nevettem rá, elfordulva tőle. A kandallóban kicsiny láng lobbant.

 – Dumbledore mindent aprólékosan kitervelt. – Mosolyogva, vidám hangon magyaráztam. – Nekem, csakis nekem szabadott elvégeznem a feladatot, hogy aztán utolsóként szálljak szembe Voldemorttal, s hagyjam magam megöletni általa. Ez nagyon fontos. Csakis ő ölhetett meg. Voldemort – mint általában – most is Dumbledore kezére dolgozott a vágyával: hányszor is hangsúlyozta, hogy csak ő végezhet velem? – kérdeztem nevetősen – és költőien; zokogásszerű csuklás jött a jobb híján Dracónak nevezhető kupac felől. Vidámságomat ezzel nem tudta elűzni.
 – De Voldemort szokása szerint megint elcseszte a dolgot. Negyedikben, a temetőben felhasználta a véremet, ami újjászületett testében csörgedezett azóta is. Ha engem kérdezel, ez undorító. Ezáltal megint majdnem végzett magával. Hiába, mindig is rossz ómen voltam én neki. Na, mindegy, anyám bűbája miatt, ami immár Voldemort testében is ott volt, olyan erősen kötve voltam az életemhez, mint ő a horcruxai által. Szívás.
Megint Draco fölött tornyosultam – lassan emelte fel a fejét, hogy riadt szemeivel szakadozott pillantásokat vessen rám. A hangom és az arcom elvesztette vidám színezetét, jéghidegen fejeztem be:
 – Ugyanazt tettem, amit az én „sárvérű” anyám. Voldemort azért nem tudott senkit megölni, miután újra kezdődött a harc, mert mindenkiért áldoztam fel magam. Visszajöttem a halálból, hogy megvédjem az egész világot tőle. Hatalmasabb voltam nála. A Pálcák Ura is engem szolgált. – Lélegzetvételnyi szünetet tartottam, majd szeretetteljes, zsivány mosollyal zártam találkánkat:
 – Hogy ennek a vénembernek mindig minden összejöjjön, amit eltervez...

Dracónál ekkor borult ki a bili. Remegve állt fel és botorkált el az ajtóig, végig rémült képpel meredve az arcomba. Tenyerét már az ajtóra fektette, mikor még egy utolsó mondatot intéztem hozzá – egyszerűen nem bírtam ki, hogy ne tegyem.
 – Fuss, Draco.
Megfogadta a tanácsom.

~~~

 – Határozottan körüllengi valami sötét aura.
 – Ugye? Én is ezt mondom.
 – Bár, nála szerintem ez a természetes.
 – Gondolod?
 – Ez logikusan hangzik. Végül is, ő Harry Potter.
 – Szerintem szexi.
 – Ahh, igen! Mindenképp.
 – Na, de hé! Én is itt vagyok ám!
 – És? Attól, hogy a barátnőd vagyok, még nem vagyok fából.
 – Akkor nem is lennél a barátnőm...
 – Mi?!
 – Annyira kár, hogy meleg, nem?
 – Soha nem hittem volna róla...
 – Ja, én se.
 – Én örülök!
 – Naná hogy, mindenki tudja, mennyire oda vagy érte. Melegebb vagy, mint egy Piroinitio!
 – Ezért most meghalsz...!!
 – Ömm, Harry?
 – Mi van? – Olyan pillantást küldtem Hermione felé, amitől a gyengébb idegzetűek hanyatt-homlok eliszkolnának.
 – Semmi, csak... valahogy tényleg furcsább vagy, mint máskor. Azt hiszem, ismételgetem egy ideje ezt a mondatot – ráncolta össze a homlokát.
 – Ne kezdd már te is, jó? – emeltem fel enyhén a hangom. – Szerinted most mégis miért?
Minden okom megvan az elégedetlenségre. Ugyan ki mást kérhetett volna fel McGalagony, hogy segítsen ideiglenesen be az SVK órák tartásában (mert a tanárunk – valami hóbortos öreg rendtag – véletlenül bevarázsolta magát egy kockacukor méretű elátkozott dobozba, amiből jelenleg senki nem tudja kibányászni), mint az Idióta Csakazértis Túlélem Harry Pottert? És nem, nem volt választási lehetőségem. Volt olyanom valaha is? Trelawneynak igaza van. Üldöz a rossz karma.
Most nem elég, hogy egy rakat más óráról lemaradok a tanítás miatt, ráadásul minden – szó szerint – minden diákkal minimális szinten érintkeznem kell. Ha annyi autogramot osztogatnék, amennyit ténylegesen kérnek tőlem, már nem bírnám mozgatni a karom az izomláztól.
És a tetejébe még, hogy a jószagú Merlinbe ne lenne körülöttem sötét aura, ha egyszer Draco nem keresett vagy egy hete?
Nem mondom, eléggé rázúdítottam a problémáimat, ráadásul totál kiakasztottam, viszont reméltem, hogy ennél azért hamarabb felépül a sokkból. Tiszta hülye vagyok. Egyrészt: hogy lehettem vele olyan? Másrészt: miért nem jutott ez már előbb eszembe? Talán megfélemlítettem, de én csak magamat adtam. Végre úgy éreztem, nem játszom meg magam, nem adom a jófiút, egyszerűen csak kiöntöm a szívem, őszintén, méghozzá olyasvalakinek, aki fontos számomra – akinél van esély arra, hogy megért.

Az első órámon – hihetetlen, pedig már megfogadtam, hogy meghagyom a sötét mágiát saját magának –, másodikosoknak tanítottam néhány alapszintű bűbájt.
Maga a tanítás alapvetően nem rossz, végül is már a DS-ben is élveztem a dolgot, de az igencsak nehezíti a munkámat, ha a tanítványok egytől egyig velem akarnak párban lenni. Mindenki nagyon lelkesen jelentkezett, amikor kérdést intéztem hozzájuk, csupán azt felejtették el, hogy tanórán vannak, nem pedig interjún. Én persze naivan felszólítgattam őket egy darabig, aztán hagytam az egészet a francba, és a végén pánikszerűen távoztam a teremből.
McGalagony az SVK teremhez tartozó lakosztályt is felajánlotta, s eleinte ugyan vonakodtam elfogadni, utóbb beláttam: jobb nekem kicsit elszeparálva a többiektől. Legalább néhány nyugodtabb pillanatom is lehet ebben az évben.
Érdekes volt abban a szobában lakni, amelyben egykor Remus élt. Meg persze Mógus, az a félnótás Lockhart, az ál-Rémszem, Umbridge... juj.
Remus. Nagyon hiányzott, majdnem annyira, mint Sirius.
Hát, végül senki nem maradt azokból az időkből.
A Tekergők halottak, Piton és anyám szintén.
Az én féltve őrzött emlékeimmé váltak.

A következő órákra már felkészültebben érkeztem; kaptam tanterveket, minden évfolyamhoz. Majd kidolgoztam néhány – az eredetiektől teljesen eltérő – tantervet, ami szerintem hasznosabb, és egész jól haladtam velük. A diákok kezdtek hozzám szokni, én pedig a szerepemhez. Bár jókedvem az nem volt, betegesen sokat járkáltam a könyvtárba, hogy utánanézzek dolgoknak, és emiatt hanyagoltam kissé a barátaimat.
A sötét aura tehát ott lengedezett körülöttem, ahogy a sötét karikák is a szemeim alatt. Hermione összegyűjtötte nekem a jegyzeteit azokról az órákról, amiken nem tudtam részt venni. Tanítottam, órákra jártam, leckéket írtam, bemagoltam az elmaradt anyagokat, könyvtáraztam, mint akinek az élete függ tőle, kviddicsedzéseket tartottam a csapatnak, és ezekkel a tevékenységekkel arányosan kevesebbet aludtam, mint valaha.
Akaratlanul is még inkább elszakadtam Rontól és Hermionétól, kialakítva egy saját életstílust.

Mikor először jött a saját évfolyamom az órámra, kissé megkönnyebbültem, ugyanakkor összeszorult a gyomrom, mert Draco is ott ült a padok egyikében. A hugrabugosok hálásak voltak, hogy nem szekálom őket túlzottan. A mardekárosok szótlanul, enyhén bizalmatlanul, de mindenféleképp visszafogottan viselték a helyzetet. Átvettem velük összesítve az anyagot, amit majd a RAVASZ-on kérnek tőlünk, de nem nyúztam halálra őket. Biztos voltam benne, hogy még a hugrabugosok is képesek lesznek átmenni a vizsgán egy ilyen csata után, melyben egytől egyig részt vettek.
A Griffendéllel és a Hollóháttal egyszerűbb volt a munka. Dean és Seamus nem bírták ki, hogy ne humorizáljanak, Ron idétlenkedése és Hermione megszokott feddő hangneme pedig teljesen oldottá varázsolták a hangulatot. Ráadásképp ők nagyrészt DS tagok voltak anno, így már tisztában voltak a tanítási stílusommal.

~~~

A Mardekár és a Hugrabug hetedévesei csendben hallgatták előadásomat a főbenjáró átkokról. Legtöbbjük számára nem szorult magyarázatra a téma. Néhányuk használta is őket. Végig, már-már kétségbeesetten agyaltam azon, vajon hogyan adhatnék át Dracónak egy üzenetet a legkisebb feltűnés nélkül.
Ahogy elragadtak a gondolataim a gyilkos átok elméletéről szőtt fejtegetéseim után, s hirtelen borult csend a teremre, egy hugrabugos diák – a nevére nem emlékeztem –, megszólalt:
 – Használtad valaha? – Üres tekintettel néztem vissza rá, s hallgattam kissé, mielőtt válaszra méltattam volna:
 – Soha. – Erre sustorgás zaja töltötte be az egész termet. Draco most először nézett rám, s én féltem, mit fogok látni majd a tekintetében, de az kiolvashatatlan volt.
 – Úgy is beszélsz, mint a Nagyúr. – Azon nyomban síri csend támadt. Fájón dobolt a vérem a dobhártyámban. Általuk is érzékelhetően egy korábban Draco és közöttem megkezdett beszélgetés folytatásának lehettek tanúi a jelenlévők. – Finomabban, de valahogy... – félrebillentette a fejét –, ugyanolyan tisztelettel, már-már áhítattal. A hatalom leng körül, tudtad, Harry? A mágus, aki a gyilkos átok nélkül végzett a Sötét Nagyúrral. – Enyhe mosoly játszott a szája szegletében. Legszívesebben repesve borultam volna a nyakába. Tehát tovaszállt a rémülete. Megértett, bár eleinte rémült volt. Hála Merlinnek!
 – Tom sok mindenre megtanított – villantottam rá egy hálás mosolyt.
A többi diák dülledt szemekkel figyelt minket. Nem tehetek róla, nem tudtam visszafogni magam: azt hiszem, épp felfaltam a szőkét a tekintetemmel. Róla ellenben semmilyen érzelmet nem lehetett leolvasni.
Óra után pepecselt a holmijaival. Míg a többiek távoztak, én is hasonlóképp húztam az időt. Az utolsó tanuló után még be sem csukódott teljesen az ajtó, mikor már felé indultam.
 – Tudod, hol van a félszemű banya szobra?
 – Persze. – Nem kérdezett semmit, de érdeklődve húzta fel a szemöldökét.
 – Szombat reggel tízkor várlak mögötte. A köpenyt is hozom.
 – De aznap van Roxmorts... – nem tudta befejezni, mert egy meggondolatlan ösztönnek engedelmeskedve gyors csókkal támadtam hívogató ajkaira.

Ronék ugyan megkérdezték, velük tartok-e, de én bokros teendőimre hivatkozva azt hazudtam, nem megyek a faluba. Még hagytam, hogy Hermione megígérje, minden kedvenc édességemet beszerzi, aztán néztem, ahogy elindultak a sűrű havazásban. Még csak november utolsó előtti hétvégéje volt.
Amint eltűntek a szemem elől, lélekszakadva rohantam a banya szobra felé. Csúszva lefékeztem, s azonnal megpillantottam Dracót, akit azzal a lendülettel be is rántottam mögé. Fergetegesen nézett ki fekete zakójában, fehér selyemingében, ezüstszín nyakkendőjében, mardekár-zöld sáljában. Izgatottan nyitotta volna a száját, hogy megkérdezze, mit fogunk művelni, de ajkaira tapasztottam a tenyerem, majd megkocogtattam pálcámmal a banya púpját. Egy néma Dissendium után a púp megnyílt; bemásztam a lyukon, s Draco habozás nélkül követett.
 – Ronéknak azt mondtam, hogy nem megyek – néztem rá jelentőségteljesen, s előhúztam a köpenyem. – Van nálad pénz?
 – Egy Malfoynál mindig van pénz – húzta fel az orrát gőgösen, amire mindketten elnevettük magunkat. A nevetése olyan őszinte volt, olyan lehengerlő; szőke tincsek lebbentek arca körül, én meg azon vettem észre magam, hogy nem tudok uralkodni a vágyaimon. A falnak szorítottam, s őrületes szenvedéllyel csókoltam meg. Elakadt a lélegzete, de a meglepetés elmúltával viszonozta a csókot; szorosan átölelte a hátam, míg én a derekába kapaszkodtam. Levegő után kapkodva szakadtunk el egymástól. Draco tüzes tekintetétől el kellett fordulnom, mielőtt még inkább levett volna a lábamról.
 – Mi van, Potter? Beijedtél?
 – Dugulj be, Malfoy. – Valahogy most, hogy hiányzott a bántó él a hangunkból, az egész olyan jóleső volt. Egy jól ismert, ezerszer is lejátszott játék kettőnk között, a múltunk egy kellemetlen darabkája átváltozva mostani életünk legkellemesebb élményévé. Most tanultuk újra ízlelgetni a másikat és magunkat.
 – Az alagút a Mézesfalás pincéjébe vezet – mutattam előre, s megindultam.

Szótlanul tettük meg az utat a csapóajtóig. Óvatosan kémleltem ki alóla, s megbizonyosodván egyedüllétünkről, kimásztam. Draco követett, és csodálkozó szemmel nézett körbe a túloldalon. Fejemmel intve indultam kifelé a poros helyiségből, miután magamra terítettem a köpenyemet. Mielőtt kiléptünk volna a raktárból, ismertettem a tervet.
 – Én a köpeny alatt próbálok meg mögötted maradni, te pedig vásárolj be – nyomtam a kezébe néhány galleont. – Kint majd mindketten eltűnünk.
 – Ez elég... hiányosan hangzik, de benne vagyok.
A Mézesfalásban a szokásos tömeg uralkodott. Izgatott, jókedvű diáksereg fosztogatta az édességhalmokat. Draco igyekezett elkerülni a fizikai kontaktust a többi emberrel, ami szinte lehetetlen volt a zsúfolásig megtelt boltban. Szinte teljesen a hátához simultam; minél közelebb kellett húzódnom, nehogy feltűnést keltsünk. Kimondhatatlanul élvezetes volt.
Szerencsére senki nem törődött a mardekárossal, aki végül kiverekedte magát egy polcig, melyen plafonig érő csokoládéoszlopok tornyosultak. Kiválasztott három meglehetősen drága és nagy táblát, aztán továbboldalazott a karamelltömbök felé. Négy karamellával, egy csomag színváltó nugáttal és két extra méretű cukorpennával, valamint egy nagy adag Bűvös Bizserével később fizetett, menekülésre fogva a figurát. Amint magunk mögött hagytuk az üzletet, beirányítottam egy szűk és elhagyatottabbnak tűnő mellékutcába, s megosztottam vele a köpenyt.
 – Mindig is tudtam, hogy édesszájú vagy, Malfoy, de nem túlzás ez egy kissé? – nevettem, miközben átvettem a csomagok közül néhányat, könnyítve Draco terhén. Rózsaszínes foltok jelentek meg az arcán, ami még inkább szélesítette a mosolyomat.
 – Mintha te nem lennél az – motyogta, pillekönnyű ajkaival játékos csókot lehelve az enyéimre.
 – Te aztán tudod, hogy tegyél fegyverképtelenné – bukott ki belőlem elhaló hangon. Gonosz kis mosoly jelent meg a szája szegletében.
 – Hát igen, Potter, sokat gyakoroltam, nem emlékszel?
 – Dehogynem. Egy igazi gennyláda voltál, Malfoy. Sikerült mindig keresztbe tenned nekem.
 – Örülök, hogy fáradozásaim nem voltak hiábavalók. Tehát, hova tovább? – igyekezte elterelni a témát, nehogy kellemetlenné váljon a hangulat. Tényleg egy bunkó állat volt, aki megkeserítette az életem. Mániákus gyűlöletünk emlékét kirázva a fejemből feleltem.
 – A Szellemszállásra.
 – Hmph. Nem tudtál volna ennél romantikusabbat kitalálni, mi, Potter? Mit is várhatnánk egy ilyen ragyásfejű gyökértől? – kérdezte tettetett sértődöttséggel.
 – Csak ismerd be, hogy félsz attól a helytől, Malfoy – vetettem oda gúnyosan, aztán leesett, mit is mondott az előbb. – Szóval, valami romantikusabb helyre vágynál velem? – Kajánul vigyorogva néztem, ahogy még jobban elpirul, s igazgatni kezdi a kezében tartott nyalánkságokat. – Ha gondolod, megjelenhetünk kéz a kézben Madam Puddifoot kávézójában, hátha halálra sikerül rémisztenünk az embereket.
 – Hogy én mennyire utállak, Potter.

A köpeny rejtekében jutottunk el a Szellemszállásig, s Draco ügyes bűbájának köszönhetően nem hagytunk magunk után árulkodó lábnyomokat sem. Sajnos a környéken sok roxforti diák lézengett. Szidtam is az eszem helyét, hogy azt gondoltam, senki nem lesz errefelé, és Dracóval kéz a kézben andaloghatunk végre – köpeny nélkül.
Elgondolkodva szemléltem a lepukkadt épületet, azon morfondírozva, mihez is kezdhetnénk most. Egyszerre csak azt vettem észre, hogy közelebb húzódik hozzám. Igazán kellemes volt, de nem állhattam meg szó nélkül.
 – Félsz, Malfoy? – Szipogott kettőt, aztán mérgesen válaszolt:
 – Nem, Potter, csak hideg van.
 – Peersze... – Azért nem löktem el magamtól a lassacskán szorosan hozzám simuló testét. Elégedettségemet próbálva álcázni tovább húztam az agyát. – Én tudok egy helyet, ahol felmelegíthetnélek – rántottam a fejem a szállás irányába, mire Draco megborzongott.
 – Potter, nem tudom, feltűnt-e, de nem véletlenül hívják a helyet Szellemszállásnak.
 – Nem akarsz menni? Kár, mert így nem tudlak eszméletlenre csókolni. Túl sok a néző, s bár itt a köpeny, de az alatt mégse az igazi... – Vigyorogva néztem, ahogy elakadt a lélegzete, s már rángatott is magával.
A hátsó bejáratot célozta meg, nehogy feltűnjön valami a kint tisztes távolból figyelő diákoknak. Amint biztonságban voltunk a figyelő tekintetek elől, ledobtam a köpenyt, s fáradtan ültem le egy nyekergő kanapéra, lehajítva magam mellé az édességeket. Draco borzongva toporgott egy helyben, látszólag megbánva hirtelenségét. Még örömmel elnéztem egy darabig, ahogy az ijedtség cikázik a vénáiban. Alapos figyelemben részesítette a bedeszkázott ablakokat, a tépett, törött bútorokat, a karmolásnyomokat mindenfelé.
 – Dumbledore Lupinnak tartotta fenn a helyet. Ő volt a szellem, meg apám, Sirius, és Pettigrew – kezdtem bele a történetbe, lerántva az idegeskedő Dracót magam mellé. – Apám és a barátai rájöttek Lupin titkára, és animágusokká váltak, hogy segíthessenek neki. A vérfarkasok átalakult alakjukban kevésbé akarják széttépni az állatokat – tettem hozzá szarkasztikusan. – Dumbledore aztán segytett terjeszteni a pletykát, hogy szellemek lakják a házat, ezáltal távol tartva a legkíváncsibb varázslókat és boszorkákat is. Mivel holdtöltekor Remus itt tombolt apámékkal, senki nem kérdőjelezte meg a híreszteléseket.
 – Azta. Te tényleg rengeteg olyasmit tudsz, amit senki más, nem igaz? – Vállat vontam.
 – Ja, hát soha nem unatkoztam igazán. – Egy kicsit csendben volt, öntudatlan mozdulatokkal belekezdve az egyik tábla csokoládé bontogatásába. Letört egy keveset, és felém nyújtotta. A számmal vettem el, közben hanyag mozdulattal átölelve a derekát.
 – Fúj, Potter, ez annyira griffendélesen érzelgős. – A szavai ellenére azért kényelmesen hozzám dörgölőzött, befészkelve magát az ölembe, tovább tördelve a csokoládét, s dobálva felváltva a szájába és az enyémbe a darabokat. Álszent majom.
 – A második ajánlatom is él még. – Kérdőn fordította felém az arcát. A száján maradt egy apró csokoládészilánk. – A felmelegítés, gondolom, megvolt. Most jön az eszméletlenre csókolni rész – suttogtam, közelebb és közelebb hajolva hozzá.

Legalább... nem is tudom, hány percnyi édes elfoglaltság után, amely idő alatt mindkettőnk szája túlzottan el volt foglalva ahhoz, hogy beszélgessen (vagy épp egyen), pihegve dőltem hátra. Draco homlokát a mellkasomnak támasztotta.
Nem tudom, mikor történhetett, de a mérhetetlen béke, a biztonságos meleg, amely a másik testéből áradt, és a közös múltunk csúnya árnyai okozta fásultság lassan mindkettőnket álomba ringatott.
Arra ébredtem, hogy Draco azzal a bájos stílusával próbál felkelteni.
 – Potter, kelj már fel végre, vagy szétátkozom azt a csinos kis seggedet!
 – Tetszik a seggem, Malfoy?
 – Látom, a lényeget meghallod, kretén. Gondolom, a zseniális tervem ecseteléséről lemaradtál. Pedig úgy tűnt, ébren vagy, de csak nyitogattad a szemeid, bárminemű értelem nélkül. Jellemző.
 – Miféle terv? – kérdeztem nagyot nyújtózva, s nem kerülte el a figyelmem, ahogy Draco elkapta a tekintetét a számról. Vigyorogtam egy nagyot.
 – Állj fel, és nézz ki a résen – mutatott az egyik ablak felé, amin diónyi lyuk tátongott. Követtem az utasításait. Szürkeség volt odakint, s sűrűn hullott a hó.
 – Nne – nyögtem lelombozódva. – Még több ember. – Ha délelőtt jó pár diák lézengett erre, akkor mostanra mondhatni pofás kis tömeg gyűlt össze.
 – Pontosan.
 – Mi van, Malfoy? Ennyire vágysz a közönségre?
 – Te nem kapcsolsz túl gyorsan, ha nem vagy közvetlen életveszélyben, Potter.
 – Ahogy most nézel rám, nem vagyok biztos abban, hogy nem gyilkolsz le két másodpercen belül.
 – Nem akarsz nekik egy kis bemutatót tartani? – vonta fel a szemöldökét, s fejével körbeintett a homályos szobában. Kezdett derengeni, mire célozhat.
 – Azt mondod, lépjünk apám nyomdokába?
 – Hát, megköszönném, ha nem hoznál ide egy vérfarkast, de...
Halálos vigyor terült szét mindkettőnk arcán, ahogy hajszálpontosan egyező mozdulattal emeltük pálcáinkat, s kezdtünk bele az éktelen ricsajozásba.

 – Rég szórakoztam ilyen jól – törölgette a könnyeit a röhögéstől szőke társam, ahogy egymás vállain támaszkodva, vidáman dülöngéltünk vissza Roxmorts felé. Este volt már, közel s távol egy lelket sem láttunk, ezért a köpeny a kabátom belső zsebében pihent.
 – Úgy sikongattak, mint akik mumust láttak – értettem egyet kacagva, s visszaemlékeztem a látványra, ahogy fiúk-lányok egymást taszigálva rohantak hanyatt-homlok a falu irányába.
 – Nem gondoltam volna, hogy te szórakozni is tudsz, Potter.
 – Hmm... Emlékeztettek engem egy bizonyos rosszindulatú mardekárosra, aki teljesen betojt ugyanitt, harmadikban – húztam össze gonoszan a szemem. Draco elengedte a vállam, és szembefordult velem. – Nem emlékszel? Mikor a semmiből egy csúúnya szellem sárral dobál... áucs!
 – Ezt megérdemelted, Potter! – Míg én kiköpködtem a havat a számból, Draco máris új golyót gyúrt, ismételten támadásba lendülve. Beindultak a reflexeim, s megtorlásképp én nem hógolyót gyúrtam, hanem gyáva társam után iramodtam, aki épp kinyújtotta rám a nyelvét, s eliszkolt egy újabb sikeres találat után – ami megjegyezném, igen érzékeny részt érintett.
 – Malfoy! Most véged! – Begyorsítottam, s Roxmorts szélén utol is értem a fürge szökevényt. Már felgyúltak az utcai lámpák fényei, de oda, ahol mi álltunk, nem sok jutott belőlük. – Mindig is csak tisztelni tudtam, mennyire jó vagy menekülésben. Ez valami mardekáros életösztön? – kérdeztem gúnyosan, ahogy figyeltem a térdeire támaszkodó, lihegő fiút.
 – Kapd be, Potter.
 – Szeretnéd, Malfoy? – léptem közelebb.
 – Hülye. – Ezt mondta ugyan, de még a gyér fényben is láttam, ahogy elpirult.
 – Még a füled is vörös, Malfoy. Nem járhatok messze az igazságtól.
 – Ha elismerem, hogy igazad van, békén hagysz végre?
 – Draco Malfoy igazat ad nekem – csóváltam a fejem. – Hova fajul ez a világ? Egyébként – pillantottam rá sunyin –, ha az a hógolyó azt a célt szolgálta, hogy lehűtsd vele a... hmm, indulatokat, hát nem sikerült. – Beletúrtam a hajamba, majd zsebre dugtam a kezem. Zavarba akartam hozni, de miért érzem mégis úgy, hogy ez fordítva sült el? – Főleg, hogy ilyen szexin nézel ki kifulladtan... – motyogtam.

Draco csak nézett egy ideig, majd hozzám hajolt. Sajnos nem várhattam be a csókot. Abban a minutumban rossz érzés fogott el, a vészjelzőim bekapcsoltak a testemben és az elmémben is. Villámgyorsan kaptam kezembe a pálcám, Dracót egy enyhe reptető bűbájjal az általam ismert átkok hatósugarán kívülre küldtem, de mire megidéztem a pajzsbűbájt magam körül, veszettül keresve a baj forrását, addigra tudtam, hogy elkéstem.