laraF's nest

IV.

Most nehéz vagyok, bizonytalan. Ezelőtt is kellett lennem valahol, ha most itt vagyok. Mert létezem, nem? Gondolkodni tudok, ha mást nem is. Rémlik a hűvös érzés a bőrömön, és a... Furcsa. Itt nincs hőmérséklet. Talán testem sincs. Semmi sincs.
Ez a rádöbbenés megijeszt. Semmi? Nem akarok egyedül a semmibe veszni, valaki! Valakivel akartam ide jönni, de ki lehetett az? Csak ne egyedül! Kérlek!
Amint pánikolva elutasítom a magányt, mintha tompán ugyan, de hangok kezdenének eljutni hozzám. Duruzsolás, mely egyre erősödik. Ezek szerint van fülem. Ha van fülem, testemnek is lennie kell. Ha testem van, szám is van! Ráadásul bizsergek, és érzek valami finom, bódító illatot, mely mintha a szívemben zsongító érzések sorozatát indítaná be. Ez csak azt jelentheti, hogy itt van...
 – Draco? – akartam mondani, de semmi nem történt. Ahogy felidéztem a nevet, mintha hirtelen teljes erővel rákapcsolták volna a hangerőt a világra.

Veszekedés? Nem, de mindenképp emelt hangú szóváltás. Csak tudnám, kik között.
 – Miért kell neki mindig a gyengélkedőn kikötnie? – kérdezi egy aggodalmas női hang. Határozottan nem Draco.
 – Nem ez a fontos, ez már nem újdonság – felel egy szórakozott, némileg lemondónak tűnő férfihang. Semmi dracós vonás.
 – A legjobb barátod kiütve fekszik egy hete, és te csak ennyit tudsz mondani? – Csattanás, aztán fájdalmas nyögés.
 – Áu! Most miért ütlegelsz? Mintha én tehetnék róla!
 – Vedd tudomásul, hogy igenis tehetsz róla. Mindketten. Ha nem lennénk annyit kettesben... – Úgy tűnik, csak ketten vannak, pedig biztos voltam benne, hogy Draco mellettem van. Kezdem elveszteni az érdeklődésem.
 – Ne már! Én úgy láttam, ez nem akkora baj neki.
 – Lelketlen fráter. – Felháborodott méltatlankodás női részről.
 – Úgy értem, felnőttek vagyunk. Megérti. – A férfihang mintha csak elutasítóan legyintene.
 – Te felnőtt? Mindegy – teszi hozzá sietve a női hang. – De magányos, nem vetted észre?
 – Szerintem olyan, mint mindig. Furi.
 – Te még mindig egy teáskanál érzelmi szintjén állsz – jelenti ki lemondóan a női hang. – Pedig azt hittem, képes leszek verni beléd némi érzelmi intelligenciát.

Sértődött horkantás, majd minden visszahalkul. Mivel hangot kiadni nem tudok, s a szemem kinyitása is lehetetlen vállalkozásnak tűnik, tovább szaglászok. Tiszta ágynemű és valami fanyar gyógyszerszag – tehát tényleg a gyengélkedőn vagyok.
Mozdítani próbálom a testem, merthogy ha már ennyire magamhoz tértem, valamiféle jelzést kéne adnom a környezetemnek.
 – Draco! – ezúttal már fojtott nyöszörgést hallatok. A jobb oldalamon suhogás, bal oldalamon hangok.
 – Harry! Harry! – Hiába kiabál megkönnyebbülten a női hang, nem tudom viszonozni.
Ez az egyetlen nyamvadt nyöszörgés elég volt hozzá, hogy borzalmas fájdalom szakadjon minden egyes porcikámra. Mintha aprólékosan alkotóelemeimre bontottak volna, hogy aztán mindegyiket külön-külön elkalapálják valami naggyal és keménnyel. Szóval, voltam már jobban is.
 – Lehet, hogy csak álmodik. – Hatásszünet. – Egyébként, egy mázlista a srác.
 – Mázlista? Meg is halhatott volna! – kiáltja a női hang hitetlenkedve.
 – És ez nála a kulcsszó: volna. Te elhitted, hogy kinyuvad? Pont most, miután már legyőzte Tudjukkit? Mekkora kicseszés lenne már az élettől?
Közelebbről éreztem Draco finom illatát – fejemmel milliméternyit arra mozdultam, és a hangok megint befogták, mintha elvágták volna őket. Keserédes keveredett a frissességével, talán... étcsokoládé. Hűvös, pihekönnyű érintés a kézfejemen.

 – Draco – krákogtam ki végre hangosan, s azzal a lendülettel sikerült hunyorgatva kinyitnom a szemem.
 – Hello, Harry – lehelte. Malfoy-maszkja nem volt rajta, nagy valószínűséggel ennek tudhattam be Ron és Hermione megilletődött hallgatását. Aggodalmasan nézett le rám, a szeme alatt sötét karikák húzódtak. Valóban nem viselkedett amolyan jó ősellenség módjára. Ahogy én sem.
 – Jól vagy? – nyöszörögtem újra, mire frusztráltan elnevette magát.
 – Draco?! Hallod ezt, Hermione? Itt aggódunk érte, ennek meg mi az első szava? Az ősellensége neve! – hallottam a háttérből a sopánkodást. Ron elképedésében csak mostanra jutott szóhoz.
 – Én? Jól vagyok-e én?! Te hőskomplexusos, idióta, önfeláldozó kretén... – A szőke a számhoz emelt egy poharat, s kezébe szorosan kapaszkodva hálásan kortyoltam a hűsítő vízből, hogy visszanyerjem némileg a hangom. – Félrelöktél, nem emlékszel? Plusz annyira messzire repítettél, hogy nem tudtam feléd pajzsbűbájt se szórni, vagy akármi mást – tette még hozzá enyhe gúnnyal.
 – Mi történt? – ültem fel, de a mozdulatsor nagyon fájdalmas volt, és Draco segítsége nélkül nem is tudtam volna kivitelezni.
 – Hát ez nagyon jó kérdés, haver. Én például azzal se vagyok tisztában, hogy most mi történik, de nem is biztos, hogy akarom tudni...
Draco, aki eligazgatta mögöttem a párnákat, hogy kitámasszon, ekkor vette észre magát. A művelettel végezvén egy árnyalatnyival hűvösebb arckifejezéssel dőlt hátra, s úgy látszott, visszavonult a saját világába.
 – Hé, Malfoy! Ne álmodozz itt nekem! Mondjuk, hogy nem te átkoztad meg Harryt... talán el is hiszem, de...
 – Nem én voltam! – kiáltott fel fojtott hangon Draco, s felpattant a székéből. A barátaim meglepődtek a kifakadásán, majd Hermione békítő szándékkal gyorsan közbevágott:
 – Ron, gondolkozz már. Akkor nem hozta volna fel a kastélyba, és nem virrasztott volna mellette egész héten.
Kérdőn-elismerőn Dracóra néztem, aki kerülte a tekintetem.
 – Weasley, már elmondtam a Madamnak – úgy körülbelül hatvanszor –, hogy épp meg akartam... – itt elhallgatott, s halvány pír jelent meg az arcán. Elvigyorodtam. Ó, igen... le akartál smárolni, te kis frivol. Megrázta a fejét, de a pír csak lassacskán halványult. – Beszélgettünk, aztán Harry átka kiterített. Mire feltápászkodtam, nem volt a közelben senki, csak Harry, aki...
 – Egyáltalán, mi volt az az átok? Milyenek voltak a friss sérülések? Hogy lehet, hogy... – Ron hangereje csak fokozódott a kérdésekkel, s nem segített lecsendesíteni Hermione kíváncsisága sem, ami megállította a lányt abban, hogy rászóljon. Köhintettem, ahogy tudtam.
 – Ron, enyhén szólva is úgy érzem magam, mint akin áttrappolt egy vérengző kentaurcsorda; lehetne, hogy halkítasz magadon?
 – Oh, persze – szeppent meg egy kissé Ron.

Ismételt hallgatás után Hermione Ron karjára simította a kezét.
 – Felesleges Malf... Dracót gyanúsítani. – Ron meghökkent, Draco arca kifürkészhetetlen volt.
 – Granger, te mindig is tudtad használni az eszed. – Erre már mindkét barátom álla leesett, Hermione pedig halványan elpirult a bóktól.
Dracóval egyszerre vigyorodtunk el, hogy aztán egyetértően összenézhessünk.
 – Már ezért érdemes volt megmentenem a segged.
 – Neked az enyémet, persze... Mert nincs vele semmi hátsó szándékod, ugye, Potter? – Csúfondáros hangjára hasonlóképp válaszoltam:
 – Nem is tudom, hogy a Szellemszálláson ki gerjedt rá az én... mm... mmm... – Draco villámgyors mozdulattal tapasztotta tenyerét a számra, s felhúzott szemöldökkel, vontatottan jegyezte meg:
 – Mibe fogadunk, hogy eddig tartott a mázlid, Potter? Még egy ilyen, és én teszlek el láb alól.

~~~

 – Gondolom, tisztában vagy azzal, milyen következményekkel jár a viselkedésed? – kérdeztem Dracótól csevegő hangon. Mióta felébredtem, négy nap telt el, s az a tény, hogy Draco csak az órák erejéig tágított mellőlem, valamint hogy Madam Pomfrey rajta kívül csak Ront, Hermionét és a tanárokat engedte látogatóba hozzám, nem segített eloszlatni az általánosan kettőnkről kialakított képet: Draco és én járunk.
Bár eléggé izgatott a téma engem is, mással is foglalkoznom kellett.
Kikérdeztem Madam Pomfreyt a beérkezésem körülményeiről, mikor Draco a délelőtti óráit töltötte.
 – Kedves fiam, sajnos nem sikerült kideríteni, melyik átkot alkalmazták magán. Ha főbenjáró lett volna...
 –… az amúgy is gyengére sikerült Protegómon áthatol.
 – Pontosan. Ugyanakkor magas szintű fekete mágia lehetett. Sajnos Albus és Perselus segítsége nélkül nem tudtam többet kideríteni.
A két nagy varázslónk halála... McGalagony se semmi, de ezzel a kettővel igen kevesek érnek csak fel manapság. Sóhajtottam.
 – Kívülről is borzalmasan nézett ki, mintha mindenét felhasították volna. Ömlött a vére, a vágások meglehetősen mélyek voltak. Belül, nos, minden csontját megrepesztette az átok, és néhány belső szerve is majdnem összeroppant. Harry Potter, örüljön, hogy a maga gyenge pajzsbűbája még így is erősebb sok varázslóénál. Könnyen otthagyhatta volna a fogát. És persze, ha Mr Malfoy nem ér fel olyan hamar... – A javasasszony rosszallóan csóválta a fejét.

Madam Pomfrey még azt is megengedte Dracónak, hogy a mellettem levő ágyban aludjon.
Épp egy ilyen éjszaka kellős közepén voltunk. Fájdalmaim már alig voltak, Draco szerint annyit ettem, mint egy magyar mennydörgő, s reméltem, hogy másnap elhagyhatom a gyengélkedőt. Rajtunk kívül csak egy másodéves lány volt bent, a tőlünk legtávolabb eső ágyon. Draco amúgy is mindig behúzta a paravánt az ágyam előtt, hogy eltakarjon a kíváncsiskodók elől, szóval nem tudtam, ki az illető, de nem is érdekelt igazán.
Kezeim a fejem alá támasztva bámultam az egyhangú plafont.
 – Ugye tudod, hogy akár apám is lehetett? – jött a bal oldalamról a halk suttogás. Rögtön rávágtam:
 – Draco, előttem álltál. Lucius nem lőne átkot olyan pontra, amely a fia egy mérföldes körzetében található, ezáltal tehát megsérülhet. – A szőke nem válaszolt egy darabig, de csak-csak újra kezdte:
 – Azt hittem, az első gyanúsítottad lesz. – Alaposan megfontoltam, mit mondjak, mielőtt válaszra nyitottam volna a szám.
 – Nem zárhatnám ki... más helyzetben.
 – Milyen diplomatikusan fogalmazol.
 – Komolyan gondoltam. Ha neked bármi bajod esne az ő hibájából, sosem bocsátaná meg magának.
 – Nem tudod, mit beszélsz, Potter – sziszegett jegesen, úgy, ahogy rég. – A Sötét Nagyúr...
 – Pontosan azért. Többé nem akar veszélybe sodorni. Láttam rajta. Csak a vak nem látta.
Elhallgattam. Kicsit feszült volt a légkör; szinte láttam magam előtt, ahogy Draco kesernyésen mosolyogva elmerül a múltjában.
 – Valamit nem vettem számításba – tettem hozzá tűnődést mímelve.
 – Mégpedig?
 – Ha apád megtudta, hogy velem jársz... Talán mégse zárhatjuk ki, hogy bármi áron el akar tenni láb alól – jegyeztem meg halálosan komolyan.
 – Veled járok, Potter?
 – Járunk, együtt vagyunk, tudod.
 – Szerinted együtt vagyunk, Potter?
 – Az életemért aggódsz, és a gyengélkedőn alszol, pedig már nincs is semmi bajom – mutattam rá. – Tulajdonképp minden szabad pillanatodat velem töltöd.
 – Én csak örömömet lelem a szekírozásodban.
 – Aham, persze. Reflexből elütötted Hermione kezét, mikor le akarta ellenőrizni a lázam – Csak túl hevesen mozdult! –, és pálcát szegeztél Ronra, mikor kondéros kekszet hozott, ráparancsolva, hogy egyen belőle, nehogy mérgezett legyen. – Jól mulattam, ahogy a szőke érezhetően duzzogásba kezdett.
 – Halálfaló voltam, ha nem tudnád – vetette oda keserűen. – Megtanultam, hogy senkiben sem lehet bízni. Téged pedig valaki el akar tenni láb alól.
 – Pitonban bízhattál volna – jegyeztem meg pár perc feszült csend után, nem reagálva a merénylet-dologra. Megszoktam, hogy ki akarnak csinálni.
 – Ezt pont tőled kell hallanom? – A hangja csak úgy csöpögött a gúnytól, de ott rejlett a mélyén az emésztő fájdalom és bűntudat.
 – Tudom, mi utáltuk egymást, és a bizalmatlanságunk kölcsönös volt, de... – Kis bizonytalankodó csend után szomorkásan folytattam: – A keresztapám létezése titok volt számomra egészen harmadéves koromig, mint azt te is tudod. Mielőtt kiderült az igazság... végezni akartam vele. Utána viszont soha nem ingott meg a bizalmunk egymásban.
 – Ez más, Harry. – A hangja nagyon halk volt.
 – Tudom, én csak...
 – Az én hibám, hogy meghalt – fakadt ki hirtelen Draco indulatosan, s halkabban hozzáfűzte: – És még csak el sem köszönhettem tőle, nemhogy bocsánatot kérjek.
Dermedten feküdtem tovább. Árulkodó neszek jöttek – egy sírás szélén álló, szipogó Dracóról árulkodtak. Tudom, hogy tisztelte Pitont, sőt! Szerette őt.
 – Tudom, milyen érzés. Sirius azért halt meg, mert nem tanultam meg rendesen az okklumenciát Pitontól. Voldemort babrált a fejemmel, és én bedőltem neki.
 – …
 – Együtt akartunk élni. Mire nagy nehezen visszaszereztem a családom, újra eltűnt a semmibe. – Hallgattunk.
 – Én úgy vettem észre, tökéletes az okklumenciád.
 – Most már az – horkantottam. – Miután már legyőztük Voldemortot, miután már teljesen mindegy. Miután már elvesztettem mindenkit.
 – Weasley és Granger még itt vannak. Ahogy én is. – Nem akartam hinni az alig hallható suttogásnak.
 – Malfoy, határozottan rossz hatással vagyok rád. Kezdesz ellágyulni.
 – Tudom, Potter; szánalmas.
 – Egy szóval se mondtam, hogy bánom.
 – Ühüm... Jó éjt, Harry.
 – Jó éjt, Draco.

Másnap valóban vége volt a kényszerpihenőmnek. Csak egy kicsit kellett idegesítenem Madam Pomfreyt, hogy látni se akarjon, és már mehettem is. Draco addigra már órán volt, én pedig felcaplattam az SVK lakosztályba, hogy összeszedjem a cuccom. Kifelé menet összefutottam McGalagonnyal, aki nagyon örült a felépülésemnek: mint kiderült azért, mert így újra rendszeressé válhat az SVK oktatás. Ennyit az önzetlen aggodalomról.
Na, nem mintha csak ezért akart volna beszélni velem.
 – Mr Potter, az esetet jelentettük a Mágiaügyi Minisztériumban – nézett le rám szigorúan az igazgató asszony. – Csak azért nem hallgatták ki eddig magát, mert nem volt olyan egészségügyi állapotban. Meg kell kérdezzem...
 – Nem emlékszem senkire, tanárnő – siettem leszögezni, minél udvariasabb hangnemet megütve.
 – És az átokra sem?
 – Semmire.
Farkasszemet néztünk egy ideig. Megköszörültem a torkom, de a tanárnő közbevágott.
 – Ha szabad érdeklődnöm, mióta vannak Mr Malfoyjal ennyire... jóban?
Felnéztem a mindig szigorú arcra, melyről mintha most óvatos kíváncsiságot lehetett volna leolvasni.
 – Nos, egy ideje – feleltem. Egyáltalán nem szándékoztam több információt elárulni. – Tanárnő, most mennem kéne...
 – Jól van, menjen, Potter. Magáért küldök, ha itt lesznek az aurorok.
 – Köszönöm. – Magamban persze füstölögtem. Nekik sem tudok ennél többet mondani. Nem tudom, hogy ki lehetett az, de végül is mindegy, nem? Túléltem, Draco is túlélte. Részemről ennyi volt.
Flitwick professzornak nem okozott lelki törést, hogy késtem egy keveset az órájáról, rám meg maga az óra nem volt hatással. Annyira kiürült az agyam, hogy csak a Nagyteremben tértem magamhoz.
Draco gondoskodott róla.

Békésen eszegettem, válogatás nélkül dobálva a számba az ételt, s fél füllel hallgattam, ahogy Hermione épp Ront szidja le valami RAVASZ-dolog miatt. Ahogy a vörösödő fejű fiúra néztem, aki egyre hevesebben védte a saját igazát, eszembe jutott, hogy meg akarja kérni Hermionét, mire bárgyún elvigyorodtam. Hát, sok sikert hozzá, barátom.
 – Hermione, lazíts már egy kicsit! Pár hónapja mentettük meg a világot Tudjukkitől! Ez azért csak nyom a latban valamennyit! És különben is, senkinek nem fog fájni, ha mondjuk gyógynövénytanból csak V-t kapok!
 – De nem trehánykodhatod el, Ron! Ettől függ a jövőnk, és ha nem lesz legalább három várakozáson felüli...
 – Merlin szerelmére, Hermione! Nem mindenki olyan okos, mint te!
Már nagyjából az egész nagyterem őket nézte, kuncogva, vagy épp rosszallóan. Hermione erre látszólag már nem tudott visszavágni, s épp arra vártam, mi lesz a reakciója, mikor a figyelmemet (ahogy a diáksereg nagy részéét is) egész más kötötte le: egy vérpezsdítően hűvös száj tapadt az enyémre, majd tulajdonosa laza mozdulattal levágta magát mellém.
 – Látom, Madam Pomfrey nem bírt tovább elviselni.
 – Tudod – sóhajtottam –, nehéz volt visszafognom magam. Igazán szólhattál volna, hogy nem szükséges. Én tényleg meg akartam könnyíteni a dolgodat. – A teremben még a légy zümmögését is hallani lehetett. Draco maga elé húzott egy tányért, és vett egy kevés sült húst, hogy kedvetlenül majszolni kezdje. Szinkronban rágtunk, mindenfajta lelkesedés nélkül, tekintetünket mereven előre szegezve.
 – Csak akartad?
 – Nem tudod, mit csinálsz – ráztam a fejem. Hosszasan nézett rám, csak aztán válaszolt.
 – El fognak ítélni, Harry. Te is tudod. Pár nap múlva. Kiélvezem a maradékot. – Még vadabbul ráztam a fejem, s bosszúsan ledobtam a villát.
 – Nem, nem engedem.
Megvonta a vállát, de neki is elment az a kevés étvágya is, ami volt. Teljes testével felém fordult, és csak bámult rám, mellkasa előtt összefont karokkal. Okklumencia-falaink szinte láthatóan szikráztak a megmérettetéstől. Az én türelmem fogyott el hamarabb a szótlan és eredménytelen küzdelemben.

 – A francba, Draco, az életemmel tartozom nektek. – Lanyha mosolyra kunkorodott a szája sarka. A teremben többen felhördültek.
 – Te már nem tartozol senkinek, Harry. Mindenedet nekünk adtad. – Finoman megbillentette a fejét, mintha egy nagyon szokatlan állatfajtát vizsgálna.
 – Nem! Nem! – kiáltottam fel enyhén kétségbeesve. – Nem érted? Ha Narcissa akkor nincs ott az erdőben, vagy ha a kúriában elárulsz... A kezedben volt a háború kimenetele, és te az én javamra döntöttél.
 – Nem a tiéd a végső döntés, Harry. – Nem kerülte el a figyelmem az a lágy hangsúly, amivel kiejtette a nevem.
 – Én győztem le Voldemortot, nem a Minisztérium. A te pálcáddal. – Lendületesen felálltam, s Draco vállára helyeztem a kezem. Elakadó lélegzetek fuvallata söpört végig a diákságon. Draco is felegyenesedett; kicsivel magasabb volt nálam.
 – Miért tennéd? Miért állnál ki mellettem, vagy a szüleim mellett? – váltott gúnyolódóra a hangja. – Megkeserítettem az életed, bántottalak, szolgáltam a szüleid gyilkosát, megbélyegeztek! – rántotta fel az ingujját bal alkarjáról, amin ott vöröslött a Sötét Jegy. Furcsa módon nem tűnt el Voldemort halálakor, mintha csak örök mementó akarna lenni (ez egyébként jellemző lenne Tomra). Láttára egyként hőköltek hátra a kíváncsi arcok. – Ez olyan nyom, ami soha nem múlik el... Büszke voltam rá, Harry – suttogta kifejezéstelen arccal, félig zárt szemekkel.
Utóbb a nézőközönség tagjainak egyöntetű véleménye alapján a következő megmozdulásom vált mindebből a társalgásból a legemlékezetesebbé: erősen megszorítottam Draco csuklóját, alkarját felrántottam, s a tetoválásra szorítottam az ajkaim. Felemelve fejem a csókból, keményen a szemébe néztem.
 – Ajánlom, hogy ez a bélyeg az idők végezetéig ott maradjon. – Vállamra kapva a táskám kényelmes tempóban indultam kifelé, de pár lépést követően megálltam, s arcom is félig visszafordítottam. – Csak mi ketten, Draco. Mi ketten voltunk az egyedüliek, akiknek nem volt igazi választásuk.
Azon szerencsések, akik mindkettőnk arcát láthatták abban a pillanatban, ugyanazt a keserédes mosolyt vélték felfedezni rajtunk.

Az előcsarnokban két férfi sietett elém. Az elöl haladó alacsony, zömök, napbarnított bőrű a kezét nyújtva bemutatkozott.
 – Gawain Robards, Mr Potter...
 – Aurorparancsnok – bólintottam. – Ilyen fontos emberre van szükség a kihallgatásomhoz?
 – Nocsak. Talán nincs tisztában a saját fontosságával, Potter úr. – Érdes, tiszteletet parancsoló hangja volt. Beszéd közben egy üres terem felé terelt.
 – A helyettesem, Mr Wright – intett a társa felé, miután ellátta némító bűbájjal a termet. Mr Wright csupán biccentett, merev tekintettel elnézve a fejem mellett. Ismerős volt az arca, de nem tudtam rájönni, hol láthattam korábban.
 – Elsődleges gyanúsítottjaink természetesen a még szabadlábon lévő halálfalók.
 – Maga aztán nem teketóriázik.
 – Gondolom, ön is a végére akar járni az ügynek, tegyük hát minél hatékonyabban.
 – Igazából annyira nem izgat – vetettem oda flegmán.
 – Mi? De hát...
 – Nézze, túléltem, nem? Gondolom, nem mindenki szívlel, és igen, valószínű, hogy egy halálfaló tette. Hogy sikerült eltalálnia, az csupán annyit jelent, hogy még mindig van hova fejlődnöm.
 – Maga nem olyan, amilyennek képzeltem. – Szavai közben alaposan végigmért. Horkantottam.
 – Ja, hát az a baj, hogy engem sokan elképzelnek. – Pár pillanatig még engem pásztázott, s váratlanul lecsapott.
 – Igaz, hogy Draco Malfoy ott volt a merénylet idején?
 – Miért kérdi, ha már úgyis tudja?
 – Draco Malfoy halálfaló – jelentette ki nyugodtan.
 – És ő hozott vissza a kastélyba, valamint figyelmeztette az igazgatónőt és a javasasszonyt.
 – Egyedül volt sötétedés után Roxmortsban egy ismert és veszélyes halálfaló társaságában. Meggondolatlanság.
 – Szórakoztunk – vontam vállat.
 – Igen érdekesen válogatja meg a partnereit, Mr Potter. – Erre nem reagáltam. Farkasszemet néztünk, s máris egy újabb éles hangon feltett kérdést szegezett nekem.
 – Nem gondolja, hogy csapda volt? Az ifjabb Malfoy elaltatja a gyanakvását, közel férkőzik magához, kicsalja a biztonságos iskolából, az idősebb meg odakint várja bosszúszomjasan.
Harsogóan belenevettem a képébe, mire elégedetlenül felvonta a szemöldökét.
 – Maga szerint ez vicces?
 – Roppantul, parancsnok. Draco nem árulna el.
 – Már be is hálózta.
 – Na látja, ebben tökéletesen igaza van.
 – Nem értem magát, Potter.
 – Én viszont értem a Malfoyokat, tekintve, hogy épp elégszer volt már velük dolgom, Dracót pedig már nyolc éve van szerencsém ismerni.

 – Nem látott senkit és semmit, ugyebár.
 – Valóban.
 – De egy nagy erejű sötét átok érte, amibe majdnem belehalt. Hogyan élte akkor mégis túl?
 – Rendkívüli a szenvtelensége, parancsnok – jegyeztem meg szórakozottan, majd csak úgy mellékesen hozzátettem: – Pajzsbűbáj.
 – Megérzés?
 – Voldemortra edződtem. Éreztem, hogy meg fognak támadni.
 – Nem gondolkodott még azon, hogy auror legyen, Potter? – kérdezte hirtelen, s arcára várakozó kifejezés ült ki.
 – Tudja, először egy őrült halálfaló javasolta a dolgot, és nem mondom, hogy nem vonzott a lehetőség.
 – De már nem vonzza? – A hangjából csak úgy sütött a csalódottság. Elmosolyodtam.
 – Nem.
 – Kihallgatjuk Mr Malfoyt is – szólalt meg most először a helyettes. A hangjára összerezzentem, s merőn ránéztem.
 – Ahogy tetszik.
 – Nem is zavarja? – kérdezte. Lúdbőrzött a hátam a hangjától, de változatlanul nem tudtam rájönni, miért.
 – Draco nagy fiú. A segítségem nélkül is el tudja mondani az igazat.
 – Maga szerint igazat fog mondani? – húzta fel az orrát megvetően.
 – Miért ne tenné? – vágtam vissza. – Gondolom, a minisztérium engedélyt adott maguknak a Veritaserum használatára – tettem hozzá egy új ötlettől vezérelve.
Mr Wright arca elfelhősödött, s szinte remegni látszott az elfojtott indulattól.
 – Tehát nem – konstatáltam őszinte csodálkozással, s csak mikor egyfajta gőgös kifejezésbe merevedett az arca, akkor hasított belém a felismerés. Nem ez a fickó zsarolta meg Malfoyt?
 – Maga... – mormoltam magam elé önkéntelen.
 – Köszönjük, Mr Potter – nyújtotta a kezét a parancsnok megint.
 – Ettől okosabbak lettek? – kérdeztem, Wright arcát fixírozva.
 – Mindenképp – felelte helyette Robards, s kísérőjével az oldalán hátat fordított, hogy kikérdezzék Dracót.

Természetesen beszámoltam a találkozásról Ronnak és Hermionénak. Ron roppant elégedettnek látszott.
 – Szóval Robards helyettese, mi? Nagyon ciki. Biztos egy kis hataloméhes seggdugasz, és a csúcsra töréshez a legegyenesebb út, hogy Malfoyékat lecsukatja.
 – De hát Malfoyék ellen rengeteg a bizonyíték, és megesküdnék rá, hogy a legtöbben az Azkabanba dugnák őket – vitatkozott Hermione. – Miért lenne olyan nagy szám? Őket bárki lecsukatná.
Ron az állát vakargatva merengett a problémán. Én a Defenzív mágia a gyakorlatban haladóknak szóló könyvét lapozgattam, hátha el tudnék sajátítani egy erősebb pajzsot.
 – Nagyon megváltoztál, Harry.
Fel se nézve bólintottam, mire Hermione kuncogott.
 – Te sosem voltál a könyvek megszállottja, de mostanában egyre többet olvasol.
 – Hát, le kell tennünk a RAVASZ-t, meg ott van az SVK is...
 – Nem így értem. Én a tanulás és az elmélet miatt olvasok. Te viszont a gyakorlati tudásért. A kettő nagyon különbözik. – Felnéztem, és zavarba is jöttem Hermione tiszteletteljes pillantásától. Mindketten összerezzentünk, mikor Ron közbevágott.
 – Mi van, ha ez az ipse nem csak parancsnok akar lenni, de az összes többi konkurenciát is le akarja gyűrni?
Kérdőn néztünk rá, mire izgatott fejtegetésbe kezdett.
 – Tudjuk, hogy megzsarolta Malfoyt. Malfoy megtámadta Harryt Roxmorstban, és majdnem sikerült is ezzel félreállítania téged Wright útjából...
 – Biztos, hogy nem ő volt!
 –… de nem jött össze, úgyhogy most dühös, mert Harry minden szempontból fölötte áll, és veszélyeztetheti nagyra törő terveit. Ha kinyíratna Malfoyjal, és ő bizonyítaná rá, Wrighté lenne a legnagyobb dicsőség. Cserébe felmentené Dracót – legalábbis ezt ígérte.
 – Ez elbűvölő, Ron – mondtam maró gúnnyal. – De nem Malfoy volt.
 – Áskálódás az aurorok között? Meglehet. – Hermione kétkedően ingatta a fejét, de láthatóan elgondolkodtatta a dolog.
 – Undorító az a pasas – adtam még hozzá a magamét, majd a könyv fölé hajoltam.
 – Attól, hogy Tudjukki...
 – Voldemort – vágtuk rá Hermionéval közösen.
 –… igen, ő, meghalt, attól még maradtak szar emberek ezen a világon.
Hermione elkerekedett szemekkel bámult Ronra, mintha most látná őt először, s én is meglepetten pislantottam felé.
 – Ron – kezdte Hermione furcsán remegő hangon – nem is tudod, mekkora igazságot mondtál ki.

~~~

A klubhelyiség lassan teljesen kiürült. Fáradt mozdulattal megdörzsöltem a halántékom, s tovább folytattam egy régi, penészfoltos könyv olvasását, melyet a zárolt szekcióból oroztam el. Madam Cvikker majdhogynem tüzet okádott, de végső soron az iskola tanáraitól nem tagadhatja meg a zárolt könyvek használatát. Heh, legalább egy előnnyel jár a tanári státusz – így nem kell a köpenyben belopóznom éjnek évadján, hogy aztán méltatlankodva üvöltözzenek velem a megszerzett könyvek.

„A legilimencia kevéssé ismert mágiaág, melynek használatával a mágus, illetve boszorkány betekintést nyer ellenfele gondolatainak bonyolult szövevényébe. Megszakítás nélküli szemkontaktus szükségeltetik hozzá, de ezen felül sem elég pusztán pálcát szegezni, s kimondani a Legilimens varázsigét a sikeres végrehajtásához. Legilimentálni nem egyszerű bűbájhasználatot jelent – a koncentráció, az erős önfegyelem, a megingathatatlan céltudatosság alapvető kellékei az elme feltárásának. Csupán rendkívüli erejű, vagy különleges tehetségű varázslókról és boszorkányokról van tudomásunk, akik teljes sikerrel elsajátították e nemes művészetet.
Az emberi elme páratlan összetettsége folytán könnyű elveszni benne – a látottak értelmezése lehetetlen azok számára, akik nem képesek bizonyos szinten azonosulni ellenfelük személyiségével, érzelmeivel. Minél erősebb a kapocs, mellyel a legilimentor áldozatához fűződik, annál nagyobb esélye van a megfelelő gondolatok kinyerésére.”

Ijesztő ebbe belegondolni. Voldemort kiváló emberismerő volt, és legalább olyan jó manipulátor, mint Dumbledore. Habár nem becsülte a szeretetet, sőt, erejét fitymálta és elutasította, bámulatosan ki tudta használni. Az emberek szívében lakozó szeretet adta a leggyötrőbb fegyvereket a kezébe. Többek között ennek köszönhetően halt meg Sirius. A szeretetem végzett vele, mert Voldemort úgy olvasott bennem, mint egy nyitott könyvben. Ellenem fordította a saját érzéseimet – azért ez tárgyilagosan szemlélve, nos, elég... lehengerlő.
Bizonyos, hogy a hasonlóságaink miatt, valamint a horcruxának köszönhetően nem okozott nehézséget számára, hogy „azonosuljon” velem. Habár, a másik szempontból nézve, elviselhetetlen fájdalommal járt számára a fejembe való belépés – ezért nem is próbálkozott vele sokszor. Hát igen, Voldemort annyira egyedi és különleges akart lenni, hogy nagy igyekezetében észre sem vette: nem csak az igazi neve átlagos, hanem a félelmei is. Halál, sötétség, fizikai fájdalom. Mindenki fél ezektől valamelyest, s csak a leggyávábbak annyira, amennyire maga Tom Denem.

„Miután megvan az alapvető egymásra hangoltság a támadó és áldozata között, szükséges annak eldöntése, melyik az az emlék, gondolat, érzelemfoszlány, melyet meg kívánunk tekinteni. Tiszta fejjel, saját elménket a legmesszebbmenőkig kordában tartva kell összpontosítanunk az adott képekre, benyomásokra. Mikor az áldozatunk szemébe nézünk, nem pusztán az íriszeit és a szembogarát kell látnunk – mintha azok kaput nyitnának előttünk. A zavaró tényezők teljes kizárásával, s határozott okklumencia alkalmazásával elérhetjük, hogy e kapukon át kívülállóként szemléljük a felkavarodó emlékeket, ugyanakkor megakadályozzuk, hogy saját emlékeink keveredhessenek velük.
Mint az a fentiekből kitűnik, a legilimencia és az okklumencia szorosan együtt alkalmazása egyirányú – a jó okklumentornak nincs szüksége a legilimenciára, a jó legilimentor ellenben okklumencia nélkül elképzelhetetlen. Viszonylagos ismeretlenségük elsajátításuk nehézségéből fakad, mely külön-külön is kihívás elé állítaná a legtöbb mágiahasználót, együtt pedig valóban csak a legerősebbek kiváltsága.
A legilimencia támadás, míg az okklumencia alapvetően védelem...”

Elnyomtam egy ásítást, s egy pergamendarabbal jelöltem meg, hol tartok, majd összecsaptam a könyvet. Gondolatolvasás... ez adott egy ötletet. Bellatrix ugyebár megtanította Dracónak az okklumenciát. Vajon így tett a legilimenciával is? Kétségem sincs afelől, mennyire is volt erős az aranyvérű, tébolyult Bellatrix. Biztosan képes volt rá, ahogy imádott ura is. És Draco... nem vicc, hogy a családja évszázadok óta az egyik legtisztább vérű máguscsalád – a mágiája kimagasló, érzem. Ráadásul erős okklumentor, nagy mágus válhat belőle.
Tudom, mit akart elérni Draco azzal, hogy kérdőre vont a nagyteremben – feltétlen, kézzel fogható bizalmat.
Ha ő készen áll, én is készen állok.

A lakosztály felé sétáltam a huzatos, holdfényben fürdő folyosókon. Kísértetiesen világlott a hótakaróval fedett birtok, s nem álltam ellen a kísértésnek, hogy megálljak egy ablaknál. Végigsimogattam tekintetemmel szeretett otthonom ismerős vonulatait. Álmodoztam egy sort az első évekről: vendégeskedések Hagrid kunyhójában, pókvadászat a Tiltott Rengetegben, Remus átalakulása a fúriafűznél, a durmstrangosok ringatózó hajója a tó vizén... A Roxfort az otthonom.
Lomha léptekkel továbbindultam, de eltértem eredeti tervemtől. Célba vettem a Szükség Szobáját, beléptem, s szélesen elmosolyodtam a látványra. Kopár, fával burkolt helyiséggé változott, falait nem díszítette semmi. Merőben szokatlanul padlótól plafonig érő ablakok nyíltak belőle egy ismeretlen, hófödte erdőre, kékes derengésbe vonva az előttük leterített pokrócot – ebben ki is merült az összes „berendezés”. Úgy tudtam, a Szoba nem képes igazi ablakot létrehozni, s erről meg is bizonyosodtam, amint megérintettem az egyiket – ujjaim alatt a hűvös, sima üveg helyett szálkás deszkát tapintottam. Tehát csak illúzió volt, de annak tökéletes. Hátráltam egy lépést, s teljes elégedettséggel fürkésztem a békés erdőt. Egyetlen ág sem mozdult, semmi nem utalt arra, hogy élet rejtőzne a mélyen alvó fák között. Kietlenségében szívszorítóan gyönyörűen festett.

Két kar kulcsolódott a mellkasom köré hangtalan, s Draco ajkai pihekönnyű csókot leheltek a nyakamra. Enyhe remegés futott végig a gerincemen, s olyan tűz lobbant bennem, ami hirtelen perzselt fel emlékeket, fájdalmat, gyászt, mindent.
Kiszakítottam magam a gyengéd ölelésből, és szembe fordultam vele. Szeméből ugyanaz a vágyakozás sütött, amit magamban éreztem. Kemény szorításba fogtam vállait, s már csókoltam is.
Emésztő szenvedély láncolta össze a testünket. Ajkaink vad csókokban forrtak össze, s Draco édes íze töltötte ki érzékeimet. Önkívületben szaggattuk le pillanatok alatt az idegesítő ruhákat a másikról, hogy forró testünk egymáshoz feszülhessen. Durva mozdulattal markoltam fényes szőke tincsei közé, fejét hirtelen elrántva magamtól, s nyakának bársonyát borítottam el csókjaimmal, vöröslő harapásnyomokat hagyva a hófehér, érzékeny bőrön. Kezeivel fájdalmasan erősen szorította csípőmet, torkából az élvezet rekedtes nyögései törtek elő. Szinte tehetetlenül siklatta elefántcsont ujjait feljebb, rakoncátlan ében fürtjeim közé, míg én nyelvemmel fedeztem fel selymes bőrének örömeit. Keményre harapdáltam mellbimbóit, csókjaimmal fénylő nyomokat hagytam lapos hasán, miközben kezeimmel bejártam hátát, hosszú combjának ívét. Tétovázás nélkül vettem ajkaim közé vágytól pulzáló merevedését, erősen fenekébe markoltam, s szopni kezdtem. Az íze minden képzeletemet felülmúlóan csodás volt, s hallottam, ahogy légzése zihálássá gyorsult. Mély, reszelős sóhajai egyre erősebb nyögésekként szakadtak fel belőle, ahogy egyre duzzadó kemény farkát tövig a számba fogadtam. Én sem bírtam tovább, száraz, érdes kezem saját izgalmam köré fontam, hogy durva rántásokkal hajtsam előre a beteljesülést. Draco erősebben szorított hajamba, s egy kiáltással elélvezett. Még pár pillanatig nem engedtem ki a számból, de néhány mozdulat múltán elszakadtam tőle, s követtem őt a gyönyörbe. Az agyamat belepő ködön át homályosan láttam, ahogy erőtlenül térdre hullik előttem, s hamarosan száját a sajátomon éreztem.
Csak csókolóztunk percekig, elnyúlva a padló keménységét alig tompító pokrócon. Bebarangoltuk egymás száját, nyelveink őrületes, finom táncot jártak, simogatva kényeztettük a kedvest, az egyetlent.

 – Tudod, hogy nem érem be ennyivel – suttogtam fülébe. Felemelkedve róla őrjítően hívogató szenvedélyt láttam szemében, és valami mélyről fakadó fájó, szeretetteljes érzést, ahogy szemembe nézett. Máris nehezen lélegeztem, s hirtelen mozdulattal terpesztettem szét lábait, elválva tőle, térdre ereszkedve előtte. Felkönyökölt, de nem szólalt meg. Zihálva lélegzett, lábait szélesebbre tárta. Néztük egymást, aztán Draco megmozdult. Lassan, kínzóan megfontolt mozdulattal szájába vette egy ujját, majd szopogatni kezdte, kihívó tekintet vetve rám. Élesen kifújtam a levegőt, s a farkam is azonnal rándult egyet, ami nem kerülte el szőke csábítóm figyelmét. Az első ujjához még egyet társított, míg másik kezével először mellbimbóit morzsolgatta, majd hosszan végigsimított felhevült testén. Izgalma egyre láthatóbbá vált, ahogy az enyém is. Lágyan nyúlt magához, gyengéden cirógatva, s közben már harmadik ujját is benedvesítette. Megbabonázva, lélegzetvisszafojtva figyeltem, ahogy bejáratát körkörös mozdulatokkal izgatja, s a szűk, ráncos lyukban lassan eltűnik az első ujj. Kéjesen felsóhajtott, feje hátracsuklott, szája elnyílt, ahogy kapkodva szedte a levegőt.
 – Draco – leheltem –, ne tedd ezt velem. – A kérés nem volt komoly, mohón bámultam ujjait, ahogy az elsőt nyomon követték. Újból kemény voltam, s nagyot nyeltem, ahogy reszkető hangon megszólalt:
 – Harry... kérlek.
Egyetlen diadalittas lökéssel merültem el benne; körülvett a lüktető, szűk forrósága. Szemét összezárta, orcái vörös pírral égtek, elnyílt ajkait buja nyögések és sóhajtások hagyták el. Vékony teste ívbe feszült, márványfehér bőrén izzadtságcseppek törtek utat maguknak. Mindketten addig tartottuk magunkat, ameddig csak bírtuk, kifeszítve tűréshatárunkat a legvégsőkig, habár nem kíméltük a másikat – kemény lökéseimre válaszként hátratolta csípőjét, mintha még többet, még jobban akarná. Ámulattal simítottam végig még egyszer az oldalát, a szívem, a lelkem tele volt a gyönyörűségével, s akkor összerándult körülöttem, élvezetét a hasára és mellkasára spriccelve. A rám záruló izmok játékától a gyönyör fehér szikrái táncoltak a szemem előtt, s mélyen élveztem el benne.

Az oldalunkon feküdtünk. Kékes derengés ölelt körül minket. Tenyerünket egymás mellkasán pihentettük, kiszolgáltatva szívdobbanásaink árulkodó ritmusát. Draco pillái megrebbentek, ahogy tudatára ébredt, mit sugallok neki szavak nélkül. Körmei félhold alakú mélyedéseket vájtak mellkasomra, ahogy megfeszítette magát. Kutatva méregettem, míg fokozatosan elernyedt. Félig lehunyt szeme hirtelen pattant fel, s tekintetünk egymásba fonódott.

Legilimens. Elég volt gondolnom rá, s máris mintha zuhantam volna; szélsebesen közeledtem Draco pupillái felé. Ezüst írisze egybefolyt csíkként suhant el mellettem. Kavargó, jéghideg sötétségben haladtam – hasonlított a merengőben tett utazásaimhoz. Felismerhetetlen alakok emelkedtek ki, majd süllyedtek vissza a fekete, füstszerű űrbe. A zuhanás lassulni kezdett, s ezzel egy időben a környezet szilárdabb, fakó formákat öltött. Térdre érkeztem egy elegánsan berendezett gyerekszobába. Hatalmas erkélyre nyíló kétszárnyú üvegajtaja előtt ezüstszín selyemfüggöny lengedezett. Sötét fabútorai, a falakon lógó festmények, a vastag szőnyegek, a merész belmagasságot uraló kristálycsillár mind-mind hivalkodóan luxuskivitelűek voltak. A hold halvány fénypászmát festett a sötétzöld baldachinnal felszerelt, díszesen faragott oszlopos ágyra, melyen egy sápadt, hegyes állú kisfiú térdelt. Négy éves lehetett. Izgatottan fészkelődött Mardekár címerével hímzett takaróján, ágya mellett leomló szőke hajú, gyönyörű fiatal nő foglalt helyet; kezében könyvet tartott. Narcissa Malfoy csilingelő hangon felnevetett, mikor meghallotta, melyik mesét szeretné hallani fiacskája – A három testvér meséjét...

Változott a kép, elegáns parkban találtam magam. Őszi nap lágy sugarai melegítették a takarosan vágott gyepet. Draco nem lehetett sokkal idősebb az előző emléknél. Fekete térdnadrágban, fehér ingben rohangált felszabadultan kacagva, a virágágyásokat kerülgetve – láthatóan rendkívül jól érezte magát. Nem is csoda, tekintve, hogy akkorákat ugrott, mintha szárnyai lettek volna. Elrugaszkodott, s már repült is a magasban, hogy pár méterrel arrébb gurulva érjen földet. Alaposan bepiszkította a ruháját, de nem zavartatta magát. Jólesőn elterült a földön, kezét-lábát szétvetve, s csak bámult fel elragadtatottan a napba; még csak hunyorognia sem kellett. Közelebb léptem hozzá, s elnéztem kipirult arcát, önfeledt mosolyát, zilált haját – maga volt a boldogság négy éves megtestesítője. Határozott férfihang hallatszott a hátam mögül, melyben Luciusra ismertem:
 – Draco, ne piszkítsd össze magad.
 – Apám, apám nézd! – kiáltott a kisfiú. Felült, ráncolta a homlokát az erőltetéstől, majd fél méterre felemelkedett a földtől. Elégedett mosolyt villantott apjára, akinek gyanúsan megrándult a szája széle. A szeméből büszkeség sugárzott.

A következő helyszínen zuhogott az eső, de ez mit sem vont le Draco izgatottságából. Egyik lábáról a másikra ugrált, kezében kis zászlót lengetett, s egyre kijjebb hajolt a díszpáholy mellvédjén. Alatta szédületes mélységben vérre menő kviddicsmeccs folyt: csak úgy száguldoztak a játékosok, s egy gurkó alig egy méterre suhant el a páholy elegáns vendégeitől.
 – Húzzák vissza azt a gyereket, még megsérül – kiáltotta egy ismerős aggódó hang, s szemügyre vehettem, ahogy Cornelius Caramel idegesen törölgeti izzadó homlokát citromzöld keménykalapjával, Lucius pedig lusta mosollyal nyúlt szeme fénye grabancáért. Körülnézve a párnázott székek feliratain, csupa előkelőség nevét olvashattam: miniszterek más országokból, furcsa, elegáns csengésű nevek. Bizonyára nagy múltú aranyvérű famíliák tagjai...

Szétfoszlott a pálya, a páholy, s immár egy pizsamás, nagyobbacska fiút követtem, aki meztelen talpaival a legkisebb neszt sem csapva sétált célja felé. Habár néha köhögött egyet-egyet. Elhaladt egy résnyire nyitott ajtó előtt, ahonnan ideges hangok szűrődtek ki. Először nem figyelt fel rájuk, de pár lépés után megtorpant, s visszalopózott. Fülét hegyezve hajolt a rés felé.
 – Potter szőrén-szálán eltűnt, ahogy a Nagyúr is. Nem hiszem, hogy tartanunk kéne tőle – dörmögte egy mély férfihang.
 – Be kell látnod, Monstro, hogy a Nagyúrral csak olyasvalaki bánhatott el, aki jóval erősebb nála. Nála, akinél erősebb, úgy hittük, nem létezik...
 – Megkönnyebbültél, nem igaz, Lucius? – kérdezte egy csúfondáros, lágyabb hang. – Mind tudjuk, hogy a fiadat megpróbáltad eltitkolni előle.
 – Nem kívántam eltitkolni Dracót, Crak – válaszolt fagyosan az idősebb Malfoy. – Csupán...
 – Nem tudod kimagyarázni, hiába erőlködsz! Talán féltetted a mestered elől?
 – Teljesen mindegy, mi történt akkor rég. A Nagyúr meghalt – vágta rá élesen Lucius. – Változatlanul azt mondom, Harry Potter veszélyes, hatalmas mágus lehet.
 – De hát annyi idős, mint a fiaink.
 – Na és? Biztosan különleges képességekkel bír... ezt mutatja az is, hogy senki nem tudja, hol tartózkodik jelenleg. Hogy titkolhatná el egy gyenge kisfiú a létezését, ha nem képes már ilyen fiatalon irányítani az erejét?
Draco maga elé suttogva formálta a szavakat: Harry Potter.

A falak és az ajtó szilánkokra robbant, újra füstszerű kavargásba olvadva. Távolról Lucius ünnepélyes hangját hallottam:
 – Jól jegyezd meg, Draco: a mágiád erős, a véred tiszta, a modorod makulátlan, a hatalmad kiemelkedő. Malfoy vagy, jogosan büszke a családodra, évszázados hagyományainkra, gazdagságunkra és befolyásunkra. A Malfoy név tiszteletet parancsol – viselkedj ehhez méltóan.
 – Kisfiam – csatlakozott elmosódottan Narcissa hangja a férjééhez –, csodás fiatalember vagy. Ne feledd, a szépséged és a tehetséged kiemel a szürke tömegből. Olyan barátokat gyűjts magad köré, akik emelik a ragyogásod, akik hűségesen követnek, s soha nem árulnak el. Légy erős, s lásd meg, kik erősek még rajtad kívül. Szerezd meg őket, Draco, és nem lesz gondod többé. Okosan menj előre az életben, és soha ne feledd: különleges vagy.
Elhaló suttogással tette még hozzá:
 – Nagyon szeretünk, Draco.

Új szín bontakozott ki előttem: láttam a nyolc éves Crakot, Monstrót és Pansyt Draco társaságában ülni egy hosszú asztalnál. Pansy vidáman csacsogott mindenféléről, Draco mélyen elgondolkodott, Crak és Monstro pedig bizalmatlanul nézelődtek az elegáns környezetben.
 – Ti találkoztatok valaha Harry Potterrel?
A hangulatváltozás azonnali és megdöbbentő volt. Crak és Monstro ökleiket megfeszítve, hitetlenkedve meredtek Dracóra. A szőke megszeppent kicsit, hogy hangosan is ki merte végre mondani a kérdést, Pansy pedig kis sikkantással a szája elé kapta a kezét.
 – Harry Potter... róla nem szabad beszélnünk! – jelentette ki borzongós meggyőződéssel.
 – Ugyan – legyintett Draco, de láthatóan szomjazta az információt.
 – Őt senki sem ismeri – szólalt meg Crak mereven.
 – Én nem is akarom ismerni őt – brummogott Monstro, és összébb húzta széles vállait.
 – Meglátjátok, hogy én meg fogom találni, és összebarátkozom vele – hencegett Draco, s szeme csillogott, ahogy folytatta. – Nagy varázsló lesz belőlem, és Harry Potter ott áll majd az oldalamon, és bármikor segít nekem.
 – Na, peeersze. Harry Potter erősebb nálunk. Sötét mágus. Legfeljebb a szolgája lehetnél – mondta fitymálóan Crak, mire Draco sértődött képpel összefonta a karjait maga előtt.
 – Majd meglátjuk.
 – Miért akarod őt annyira látni? – kérdezte nyafogósan Pansy. – Mi már nem is vagyunk elég jók neked?
Draco nem válaszolt, csak somolygott magában.
Még aznap este lehetett, mivel ugyanazt a ruhát viselte, ahogy a szobájában ült egy kis asztal előtt, és éppen írt:
„Pansy biztos féltékeny, de az is lehet. Ő nem érhet fel Harryhez.”
Teljesen megdöbbentem, ahogy áthajolva a válla fölött a keresztnevemet olvastam a naplójában.
„Egy ilyen erős mágus biztos, hogy előbb-utóbb felkeres minket. Apám azt mondta, mi vagyunk az egyik legerősebb aranyvérű család, leszámítva Weaslyéket, de őket apám utálja, mert semmibe veszik a hagyományokat és jobban kedvelik a muglikat, mint kellene. Ráadásul szegények is.
Biztos, hogy Harry valami magányos helyen van – talán sárkányok hátán utazik viharos tengerek fölött. Biztos, hogy már látta az egész világot, és senki sincs, aki parancsolna neki! És egy csomó varázslatot tud pálca nélkül csinálni. Találkozni fogok vele, és akkor majd Crakék sem nevetnek majd ki, mert mi leszünk a két leghatalmasabb aranyvérű mágus, és mindenki meghajol majd előttünk. Mi pedig csak nevetünk rajtuk, és senki nem állíthat majd meg minket!”

Elszorult torokkal néztem a következő emlékeket. A Dracóval való első két találkozásomat.
Draco összegömbölyödve feküdt új ágyán, behúzott függönyökkel választva el magát lakótársaitól. Crak és Monstro tanácstalanul álldogáltak mellette, s hallgatták a szipogással vegyes motyogást.
 – Nem értem... Mi üthetett ebbe a nagyképű fiúba? Még hogy Weasleyt választja helyettem... Ráadásul ugyanolyan szakadt, mint ő. Hogy nézett már ki? Azt hittem, legalább seprűn érkezik majd, a talárja lobog mögötte, és hatalmat sugároz. Mindegy. Én most haragszom rá – rázta meg a fejét, ahogy elkalandozott. – Még hogy nem érdemlem meg... Én, az aranyvérű Malfoy! Miért? Miért nem vagyok elég jó neki? Mit képzel magáról? Talán azt, hogy hatalmasabb bárkinél? Hogy bármit megtehet? Nem léphet át csak úgy rajtam... Majd meglátja. Megmutatom én neki, hogy sokkal több vagyok nála!
Látszólag fel sem tűnt neki, hogy azokat az erényeket hánytorgatja fel nekem bűnökként, amikről azelőtt álmodozott – amiken szinte szerelmes áhítattal csüggött. Mindenesetre Crak és Monstro látszólag sokkal nyugodtabbak voltak attól a tudattól, hogy Draco megutált engem.

 – A Nagyúr él. Visszatért, Draco. – Lucius faarccal közölte fiával a hírt. Draco kővé dermedt, majd lassú, puhatolózó, bizonytalan mosoly jelent meg az arcán. Apja ellenben nem árult el semmi érzelmet. – Potter megölésével a temetőben kudarcot vallott ugyan, de fontos feladatot bízott rám.
Lucius kihúzta magát, s összehúzott szemmel, állát simogatva szólalt meg újra.
 – Senkinek nem szabad tudnia róla, Draco, megértetted? A Minisztérium nem hisz a Potter fiúnak, se Dumbledore-nak, és ez nagyon fontos, hogy így is maradjon.
Draco bólintott, majd elhagyta az alkonyi sötétbe burkolózó szalont. Már nem láthatta, ahogy Lucius egész testében remegni kezd, s elhaló hangon Narcissát szólítja, aki egy másodpercre rá meg is jelent, s szobormerev arccal megszorította férje kezét.

A mágikus kamerák csattogó zaja és erős villanásai mintha semmilyen hatást nem gyakoroltak volna Dracóra és Narcissára. Tucatnyinál is több újságíró, fényképész és kíváncsiskodó tolongott előttük. Egy lépcsőn álltak, ugyanolyan sápadtan, karót nyelt pózban, üres tekintettel engedve el maguk mellett a kiáltva feltett kérdéseket.
 – Mrs Malfoy! Mit érez most, hogy a férje végül mégsem kerülte el az Azkabant?
 – Igaz, hogy Mr Malfoy kárt tett több teremben is a Misztériumügyi Főosztályon?
 – A halálfalóknak bűnhődniük kell! Talán azt hitte, maguk megúszhatják?
 – A fiából is gyilkos banditát nevelt?
 – Draco vajon követi az apja példáját?
 – Draco, te Harry Potter évfolyamtársa vagy! Mit érzel most, hogy Harry börtönbe juttatta a tulajdon apádat?
Ahogy minden elsötétült, még láttam az elkészült Reggeli Próféta címlapját:
„Lucius Malfoy halálfalót évekre az Azkabanba küldték, betöréséért a Mágiaügyi Minisztérium Rejtély- és Misztériumügyi Főosztályára”
„Ő, Akit Nem Nevezünk Nevén, visszatért”

A sötét, homályos szoba mélyéről Voldemort vörös szemei fenyegetően parázslottak fel, élvezetteli szikrákat szórva az előtte rángatózó fiatalemberre. Draco vonaglott s üvöltött a kíntól, miközben bal karját markolta. Voldemort halkan nevetett.
 – Érzed már, Draco? Milyen nemes e fájdalom, melyben részesülsz. Dicső feladatot kapsz tőlem, és amennyiben teljesíted, nem marad el a jutalmad. – Az éles, hideg hang keveredett Draco nehézkes zihálásával. – Légy büszke a bizalmamra, ifjú halálfalóm. Immár a legelőkelőbb kör tagja vagy.
Draco remegve a térdére nehezedett, odakúszott Voldemort köpenyének széléhez, majd megcsókolta. Voldemort szenvtelenül nézett le a fiú eltorzult arcára, ahogy azt lehelte:
 – Köszönöm, Nagyúr.
 Féregfark púposan, hitványan dédelgette egy félreeső sarok sötétségében fényes ezüst kezét.

Váratott magára kicsit a következő emlék, melyben Draco iskolai egyenruhájában térdelt egy fiúmosdó mocskos padlóján. Köhögve öklendezett erősen markolva a vécédeszkát. Egész testében reszketett. Myrtle meghitten duruzsolt a fülébe, és megnyugtatónak szánt mozdulattal simogatta a hátát. Legalábbis úgy tett, mintha simogatná – Draco minden bizonnyal csak kellemetlen jegességet érzett utána.
 – Gyenge vagyok – motyogta elcsukló hangon, s lassan odavánszorgott a mosdóhoz. Hideg vizet fröcskölt az arcába, majd felnézett tükörképére. – Meg fog ölni. Nem járok sikerrel. Megöli apámat és anyámat is, mert nem vagyok rá képes...

Az első emlékekből ismert elegáns, világos kúria fölött sötét felhők gyülekeztek. A dementorok dermesztő köde lepte el a parkot, s a kellemetlen hideg begyűrűzött a rideggé vált épületbe. Draco Voldemort jobbján állt, s iszonyodó tekintettel bámulta a földön fetrengő férfit.
 – Gyerünk, Draco, folytasd. – Voldemort felfelé rántotta pálcáját. A férfi remegett, s megkínzott arcát Dracó felé fordította. Üveges szeméből sütött a halálfélelem, a tömény rettenet. Draco remegő kézzel emelte pálcáját, de képtelen volt kontrollálni mozdulatait.
 – Csináld, vagy te is megérzed a kínt! – rivallt rá az éles hang, s Draco lehunyt szemmel kimondta az átkot:
 – Crucio!

Elemeire bomlott az utolsó emlék is, s enyhén émelyegve a látottaktól éreztem, ahogy hátrafelé ránt egy megfoghatatlan erő. Arcok suhantak el mellettem, fel-felvillanva. Voldemort, Lucius, Narcissa, Piton, Dumbledore – mind csak egy pillantás erejéig rajzolódott ki a feketeségből, de az utolsó... az végigkísért távozásomon: a saját, melegen mosolygó arcom.

Szótlanul ülve vártuk a hajnalt – én az ablakok, Draco a sötét szoba belseje felé fordulva. Draco mozdult elsőként. Visszahúzta ruháit, s csendes léptekkel elhagyta a Szobát; vissza se nézett rám. Mély sóhajjal szedelőzködtem, s még egyszer végigsöpört tekintetem a kietlen fapadlón, külön figyelemben részesítve a gyűrött takarót, rövid élvezetünk színhelyét.
Szomorkás mosollyal húztam be magam után az ajtót.