laraF's nest

V.

Az Odú szertelen vidámsága vett körül. Bárgyú vigyorral figyeltem, ahogy George Percyn próbálja ki legújabb varázsvicc-termékét. Láthatóan Percy nem rendelkezett előzetes tapasztalatokkal – lelkes tesztalanyként dobott a szájába egy gyanús, fekete gumidarabnak tűnő valamit, buzgón rágcsálta, majd egy pillanatra rá bébisárkánnyá változott, és tűzgolyókat kezdett szanaszét köpködni. Ginny lelkesen ecsetelte Billnek legutóbbi sikeres hódítását. Bátyja ezt elnéző mosollyal hallgatta, néha felnevetve a lány viccein vagy kifakadásain. A szakításunk nem hagyott mélyebb nyomokat a Weasley családban. Változatlan szívélyességgel fogadtak, noha a szívem még életteli nappalijukban is furcsán kongott. Igyekeztem elnyomni a benne vibráló apró, tűszúrásszerű fájdalmat – a magány összetéveszthetetlen jelét.
Fleur egy nagy tálcával szlalomozott a csatatérnek is beillő konyhában, kerülgetve a bútorokat, a Weasleyket, az itt-ott elröppenő lángcsóvákat, s mindenki elé egy üveg melegített vajsört rakott. Mr Weasley békésen (és fáradtan az egész napos munkától) üldögélt kedvenc elnyűtt karosszékében, s elnéző mosolyával figyelte feleségét, aki a pimaszul vigyorgó sárkányszelídítővel vívott ránézésre reménytelen csatát. Charlie nem átallott bejelenteni ugyanis Mrs Weasley folyamatos célozgatásaiba belefáradva, hogy ő bizony nem vesz el egyetlen boszorkányt sem – még ha az a világ leggyönyörűbb teremtése lenne, akkor sem, mivel leginkább a magas, vékony, csintalan bájjal rendelkező fiúkra bukik.
 – Anya, épp elég sárkánnyal van dolgom a munkám során, nem akarok még otthonra is egyet – kockáztatta meg a merész kijelentést, mire Mrs Weasley puszta szeretetből tarkón legyintette.
Hermione szórakozott arccal sorra oltotta el a Percynek áldozatul eső tárgyakat, rég beletörődve a ténybe, hogy George zabolázhatatlan. Ron pedig mandulás csókokat tömött magába, miközben nekem magyarázott:
 – … tudod, a könyvből, amit még a tizenhetedik szülinapodra adtam. Szóval, annyira baromi romantikus lesz, hogy még ha akar, sem tud majd visszautasítani, mert egyszerűen le fogom nyűgözni. Benne lesz minden, amit csak a lányok szeretnek – kis romantikus fények a kertben meg hasonlók. És már meg is néztem hozzá a megfelelő bűbájokat. Úgy varázsolom el a pavilont, hogy...
Számhoz emeltem a vajsörös üveget. Szinte elképzelhetetlen, hogy ennyi önfeledt boldogság mellett valahol a világban egyesek sötétségben, félelemben, megtört, szótlan hallgatásban éljenek. Szinte.
Ez az utolsó estém, mielőtt a Wizengamot elé járulok, s minden erőmmel megpróbálom megvédeni Dracót, és a családját. Tudom, hogy az igazság mellettem áll. Mi több, ha jól sejtem, Kingsley is. El kell érnem, hogy Dracót szabadon engedjék. Nem küldhetik Azkabanba, nem mehet a dementorok közé.
Hermione ugyan felajánlotta, hogy utánanéz a régi halálfaló-pereknek, de ennek semmi értelmét nem láttam. Itt már rég nem a szabályokról vagy a törvényekről beszélünk. Egy rakás jogosan dühös, bosszúszomjas túlélőt kell meggyőznöm arról, hogy ez a három ember megérdemel még egy esélyt. Ugyan nem tudom, miképp érhetném el, hogy Lucius felé akár egy szemernyi szimpátiát is ébresszek a bírákban, de Narcissánál és Dracónál sikerrel járhatok. Emellett bizonyos, hogy a Vitrol-féle cikk befolyásával is meg kell majd küzdenem, ahogy Robards helyettese is problémát jelenthet. Valamint figyelembe kell vennem Ron elméletét, ami akár fedheti is a valóságot, egy dolgot kivéve: nem Malfoy támadott ránk. Ez egy megérzés, a megérzéseim pedig be szoktak jönni.

Draco emlékei peregtek le a szemem előtt. Ron szobájának rikító narancssárga mennyezetét bámultam, mely még a tintaszínű estében is szinte világított. A büszke, rátarti Malfoy örökös rólam álmodozott... Soha nem néztem még ilyen szempontból azt az első tíz évet, amit Dursleyéknél töltöttem. Valóban sötét mágusnak véltek? Aki ráadásul hatalmasabb Voldemortnál? Lucius félt tőlem, és még most is látom lelki szemeim előtt, ahogy Monstro meghúzza magát a nevem említésére, Pansy pedig rémült tiltakozásba fog. Egyfajta tabu voltam tehát a bukott Voldemort hívei között.
Na, igen. A bűbáj – az anyám vérének mágikus védelme Dumbledore fortélyával egyesítve tökéletesen működött. Senki nem volt képes elérni hozzám. A gyerekkoromat talán pont ennek köszönhetően megátalkodottan kerülték az olyasfajta kalandok, melyekről Draco ábrándozott, és határozottan nem voltam nagy erejű sötét varázsló. Ha úgy lett volna, Dudley már rég ganajtúró bogárként tengetné napjait.
Dracót láttam magam előtt lehunyt szemhéjam vásznán; karcsú, halvány testét, kétségbeesett tekintetét. Beszélni kezdett hozzám, de szavai borzongatóan idegennek tűntek tőle, valaki másra viszont nagyon is jellemzőek voltak. Rémülten figyeltem, ahogy bőre még inkább megfakult, orra keskeny réssé változott; vörösen izzó szemei gúnyosan méregettek.
 – Harry Potter, érted a szavam? Mily meglepő. Hitvány senki vagy, mégis sikerült megölnöd engem. Haragszom rád.
 – Nem... meghaltál, Tom. Csak egy emlék vagy. Rossz rémálom.
 – Valóban. – Hideg, süvöltő nevetést hallatott, s résszerű száját torz mosolyra húzta. – Még mindig itt vagyok. A lelkedben mélyen te is tudod. Hiába pusztítottad el a horcruxot, mely benned élt, mi már egyek vagyunk. Én mozgatom a szálakat. Én irányítom a tetteidet. Én vagyok a te tükörképed – a sötét éned, ha így jobban tetszik. Az árnyék, mely egésszé formál.
 – Nem emlékszem rá, hogy mikor változtam randa kígyópofává. Cáfolj meg, ha nincs igazam, de te Tomra gondolsz, nem Voldemort Nagyúrra.
 – Hmmm. – Az arc összehúzta a szemét, s lassan újra átalakult. Immár a naplóban őrzött Tom Denem szép vonásait, fekete tincseit és sötét szemét viselte. Mikor újra megszólalt, hangja kellemes, lágy csengésű volt. – Igazad van.
 – Ne hízelegj nekem. Átlátok rajtad.
 – Dumbledore kis kedvence – cukkolt szórakozott hangon. – Sok bosszúságot okoztál nekem.
 – Azt mondtad, meglepő, hogy értem a szavad. Miért? – Denem harsányan kacagott.
 – Te tényleg ennyire kisstílű lennél? Észre sem veszed, hogy párszaszóul beszélsz?
 – De hát...
 – Mondtam már neked. Örökké benned élek. Ez is az én nagyszerűségemet dicséri.
 – El vagy szállva magadtól, Tom. Ez okozta a veszted.
 – Bosszant ez a társalgás. Még látjuk egymást.
Az arc szétfoszlott, s mintha a fülembe kiáltottak volna, fürgén ültem fel az ágyban. Nem lehet... Nem tudok párszaszóul többé, Tom pedig nem él. Elpusztult. Eltűnt...
Erősen koncentrálva magam elé idéztem egy kígyó képét, de a halk suttogásom angolul szólt. Nagyot fújtam, s hátravetettem magam a kempingágyon. Azonnal újra álomba merültem, de az éjszaka további részében Vodemort szerencsére nem tűnt fel többet.

~~~

A Minisztérium még a szokásosnál is zsúfoltabb és hangosabb képet mutatott azon a reggelen. A mennyezet ki sem látszott a száguldozó lila repülők fölül; varázslók, boszorkányok, koboldok, külföldiek, minisztériumi dolgozók és riporterek, kíváncsiskodók és meghívottak tülekedtek céljuk felé. Ideges kiáltások csaptak fel itt-ott az általános zsongás közepette.
 – Harry, örülök, hogy látlak – zengte Kingsley megnyugtató basszus hangján, s nem kis meglepetésemre az egyszerű kézfogásból csontropogtató ölelésbe váltott. – Tehát, számíthatunk rád.
 – Hát, ööö... valami olyasmi.
 – Megkaptad a levelet? – kérdezte, s meg mernék esküdni rá, hogy szeméből kisfiús jókedv sugárzott. – Nem volt szívem megtagadni az új ügyosztályon dolgozó nagy rajongódtól, hogy személyesen fogalmazza meg, és küldje el neked. Rendkívül felvillanyozta a megtiszteltetés. Újonc még.
 – Értékelem – mondtam savanyúan grimaszolva, mire Kingsley öblösen felnevetett.
 – Ron, Hermione, nagyon örülök – fordult tőlem feléjük, s ők is részesülhettek egy-egy veszélyesen erős ölelésben. – Amint látjátok, itt most elég nagy a felfordulás.
 – Mi történik, Kingsley? – kérdezte Ron, félrerántva Hermionét egy száguldva közeledő ingadozó dobozhalom útjából. A dobozok mögött egy pöttöm kék taláros varázsló lihegett, pálcáját a toronyra szegezte, a mellette repülő pennának pedig hadarva diktálta az instrukciókat, amik lila tintával meg is jelentek egy pergamenen.
 – Átvizsgálás, újraszervezés. Ti talán el tudjátok képzelni, mekkora károkat okoztak Voldemort pribékjei, míg a Minisztérium a szabad prédájuk volt. Rengeteg fontos hivatalos irat semmisült meg, még több hamisítás történt; hazugságok és félreértések szövik át az egész igazgatást, és szándékunkban áll ezt megszüntetni. Viszont a dolog nem kis munkával jár. Példának okáért az is kiderült, hogy a Misztériumügyön több hallhatatlan is Imperius alatt állt. Fogalmunk sincs, mik történhettek odalent, de a hallhatatlanok több profi átoktörőt is hívattak, akik emlékezetét később törlik majd. Új osztályok alakultak, régiek tűntek el, és még sorolhatnám. – Kieresztett egy hosszú, lemondó sóhajt.
Ron izgatottan szemlélődött, és Hermione is kíváncsian pislogott körbe, míg megpróbáltunk az emberáradatban közelebb férkőzni a liftekhez.
 – Én azt hittem, hogy ez a csomó ember mind a Malfoyok tárgyalására igyekszik – jegyezte meg Hermione.
 – Ó, kétségtelen, hogy oda is sokan be akartak jutni, de csak úgy kétszázan leszünk.
 – És ki fogja vezetni magát a tárgyalást? – érdeklődtem, amint sikerült bepasszíroznunk magunkat egy liftbe. Innen is, onnan is intések, köszöntések érkeztek Kingsley felé, és leplezetlenül kíváncsi arcok súgtak össze a látványunkra. Elfintorodtam, mire Kingsley halkan felnevetett.
 – Én, Harry – hunyorgott rám megnyugtatóan. Hálás vigyort küldtem felé, míg a női hang bezengte fölöttünk: Rejtélyügyi Főosztály.
 – Végállomás – intett Kingsley gálánsan a kőfolyosó felé.

Abban a teremben gyűltünk össze, ahol Barty Kupor elítélte Lestrange-éket. Megborzongtam, ahogy a lépcsőzetesen emelkedő padsorok közt felfelé sétálva visszapillantottam vállam fölött a három láncos székre. Hermione szörnyülködve követte tekintetem.
 – Ez nem helyes – mormogta maga elé.
Engem Kingsley baljára ültettek, Ron és Hermione közvetlenül mellettem foglaltak helyet. A miniszter másik oldaláról McGalagony szigorú arckifejezéssel biccentett felém, s meglepődve tapasztaltam, hogy a roxforti tanárok közül többen is jelen vannak: Flitwick egy rakás kispárnán ficergett, a mellette ülő Bimba professzor szokatlanul tisztának tűnt. A közelünkben volt Mr és Mrs Weasley – akik már jóval előttünk megérkeztek, Mr Weasley sűrű munkabeosztása miatt – és a Főnix Rendjéből még néhányan. Pár padsorral alattunk kiszúrtam Robards parancsnokot, valamint a semmirekellő helyettesét is, aki izgatottan mocorogva szugerálta az ajtót. Hátrafordultam – vagy ötven lila taláros egyén ült mögöttünk: a teljes Wizengamot.
A terem másik felében az émelyítő türkiz taláros Rita Vitrolt azonnal észrevettem, ahogy Hagridot is, aki boldogan integetett nekünk, kukafedél méretű kezével leverve a mellette ülő varázsló süvegét. Azokban a padokban sorakozott fel a nézősereg.
Az összegyűltek eleinte felvillanyozva fecsegtek, majd lassacskán, ahogy közeledett a kitűzött időpont, komor csend ereszkedett rájuk. Lehunytam a szemem, hogy erőt gyűjtsek, s rögtön magam előtt láttam Tom Denem megvetően mosolygó arcát.
 – Milyen sokra vitted, Potter. De látom, izgulsz. Miért is? Ha engem sikerült megölnöd, ez már nem jelenthet gondot, nem igaz, te kis hős? – nevetett fel rosszindulatúan. Dühös szemöldökráncolással nyitottam ki a szemem, s akkor a síri csendben kinyílt az ajtó.

A Malfoy család leszegett fejjel vonult be hat marcona, egyenruhás auror kíséretében. Leültek egy-egy székre, s azon nyomban aranyszínű láncok tekeredtek köréjük. Igyekeztem moderálni magam, de alig-alig tudtam elfordítani tekintetem Dracóról. Az aurorok visszasorjáztak az ajtó mellé, s láttam, ahogy kezük készenlétben tűnik el kabátjuk takarásában.
 – Tisztelt összegyűltek, a mai tárgyalás kissé rendhagyóan fog zajlani. – Kingsley hangjának meleg tónusa bejárta a zord kőfalakkal határolt termet, s mindenki figyelmét magával ragadta. – Körünkben van Harry Potter, aki nagy segítségünkre lesz az igazságos ítélet meghozatalában. Egyes körülményekről csak ő tud beszámolni. – Sugárzó mosollyal felém fordult. – Kezdjük is.
 – Narcissa Malfoy. – Meglepetten néztem Kingsleyre. Azt hittem, Luciusszal kezd, és valószínűleg többen is osztották ezt a véleményt az elképedt tekintetekből ítélve. – Halálfaló, a sötét oldal eszméit támogatta. Kúriáját főhadiszállásként felajánlotta Voldemortnak és halálfalóinak. Részt vett a Roxfort elleni támadásban Voldemort seregének tagjaként. A Wizengamot öt évnyi azkabani fogságot javasol.
A tömeg felhördült, s több bekiáltás is érkezett:
 – Ennyi? Egy halálfalónak?
 – Pofátlanság! Talán lefizette magukat?
 – Megcáfolnám a vádakat, miniszter – álltam fel a helyemről, mire néma csend lett. Megköszörültem a torkom. – Először is, Mrs Malfoy nem halálfaló. – Megint zúgolódás támadt, s hitetlenkedő arcok pillantottak felém. Draco most először nézett rám, míg Narcissa és Lucius kifejezéstelenül meredtek előre. – Mikor Voldemort visszatért, egyértelműen nem jelent meg a halálfalók körében, s Voldemort nem is kereste őt. Tudtommal azóta sincs megjelölve.
 – Mrs Malfoy, ha nem bánja... – fordultam felé, s Kingsley intett. Narcissa bal karjáról csörögve letekeredtek a láncok. Egy auror termett mellette villámgyorsan, s durva mozdulattal felrántotta a talárujját – Narcissa hibátlan hófehér bőre cáfolhatatlan bizonyítékként szolgált.
 – Úgy látom, ez tagadhatatlan – állapította meg Kingsley nyugodtan. Hermione megbökte a karom, s fejével alig észrevehetően a miniszter irányába intett. Kingsley szeme csillogott, szája sarka gyanúsan felfelé kunkorodott. Ránéztem Ronra, aki vállat vont, majd elvigyorodott. Be kellett látnia, hogy Kingsley korántsem az az elveszett mágiaügyi miniszter, akinek hitte.
 – Egy kérdésem lenne a Wizengamot tisztelt tagjaihoz. – Hátrapördültem, egyesével végigmérve a lila talárosokat. – Meg mertek volna tagadni bármit is, amit Voldemort kér maguktól? Narcissa Malfoynak családja van – a szerettei esetleges bűneiért nem hibáztatható. Remélem, ebben egyetértünk. A férje eljátszotta az esélyét Voldemortnál, a világ leghatalmasabb sötét mágusánál; egyetlen szeretett fia ugyanennek a mágusnak a markában volt. Úgy hiszem, ez egy esélyes: vagy Voldemort kegyeiben jár, vagy meghal, s megölik a családját is. Egyszerű képlet.
 – A roxforti csatát illetően pedig... – Visszafordultam a leláncolt vádlottak irányába, nem törődve a már-már áhítatos figyelemmel, mely felém irányult. – Narcissa Malfoy hazudott Voldemortnak, hogy megvédjen engem.
Kitört a fékeveszett hangzavar. Egyesek felpattantak izgalmukban, mások tátott szájjal lemerevedtek ültő helyükben. Kingsley rám nézett.
 – Ez igaz, Harry? – kérdezte halk, komoly hangon.
 – A részletekbe nem avathatok be senkit, Kingsley. A feladathoz tartoznak, mellyel Dumbledore megbízott. Annyit talán elmondhatnék, hogy... – suttogtam vissza.
 – Már miért kéne ezt elhinnünk?! – szakított félbe egy éles kiáltás, s a hangban kis erőlködés után Wrightra ismertem.
 – Mr Wright, remélem, tudja, hogy épp hazugnak kiáltotta ki a megmentőt – válaszoltam egy csipetnyi szarkazmussal a hangomban. Wright visszahőkölt, a tömegből több helyen is rémült zihálás csapott fel. – Ennél többet nem hiszem, hogy tudniuk kéne. Az én feladatom volt Voldemortot megölni, s e feladat teljesítése közben Mrs Malfoy megmentette az életem. Nélküle nem lett volna esélyem végső csapást mérni Voldemortra. Ennek tudatában nem hiszem, hogy az azkabani fogság célszerű lenne.
 – A Wizengamot figyelembe veszi az új tényállást – jelentette ki mögöttem egy reszketeg férfihang. A Wizengamot elnöke tiszteletteljesen bólintott felém, majd visszaült a helyére. Ránézésre legalább kilencven éves lehetett.

– Térjünk át a következőre – javasolta Kingsley, s újra várakozásteljes csend lett. – Draco Malfoy, a legfiatalabb halálfaló. Vádoljuk Albus Dumbledore megölésének kísérletével, halálfalók bejuttatásával a Roxfortba, főbenjáró átkok sorozatos alkalmazásával, tiltott varázstárgyak birtoklásával és használatával, részvétellel a roxforti csatában Voldemort oldalán. A Wizengamot jelenlegi döntése ötven év azkabani fogság.
Fújolás és az előzőeknél vadabb kiáltozás vette kezdetét. Draco összerándult, fejét lehajtotta.
 – Mr Potter? – Kingsley előzékenyen felém fordult, s én már szóra is emelkedtem.
 – Voldemort azzal büntette a Malfoyokat, hogy Lucius hibájáért Dracót sorozta be apja helyére, s lehetetlen feladattal bízta meg. Mondanom sem kell, Dracónak nem volt választása abban, vajon engedelmeskedik-e. Albus Dumbledore megölése – ez nem csak egy tizenhat éves varázslótanoncnak jelent problémát. Kérem, gondoljanak bele abba is, hogy az egyetlen ember, akitől Voldemort félt, Dumbledore volt. Ezzel a mágussal kellett volna Dracónak végeznie. Nos, nem csoda, hogy nem járt sikerrel.
 – De Dumbledore meghalt! – érkezett a kiáltás.
 – Úgy van. Megegyezett Perselus Pitonnal, hogy ölje meg őt, mikor eljön az idő. – Kissé fel kellett emelnem a hangom, mert a morajlás folyamatosan erősödött. – Dumbledore egész évben tisztában volt a Dracónak szánt feladattal, s azzal is, hogy Draco nem lesz rá képes.
 – Miért nem állította le? – kérdezte valaki fennhangon.
 – Voldemort egyértelműen végzett volna Dracóval, ha Dumbledore akár egy apró jelét is mutatja annak, hogy tisztában van a körülményekkel.
 – Ez akkor sem ok a felmentésre – csattant Wright hangja. – A fiú megpróbálta.
 – Mr Wright, gondolom, maga bármikor képes lett volna ellenállni Voldemort akaratának – vágtam a képébe maró gúnnyal. – Bizonyára a halált is szívesen elfogadta volna. Voldemort egyértelmű ultimátumot adott: Draco megöli Dumbledore-t, vagy kivégzi őt és a családját. Ha jobban belegondolunk, Denem veszített a fantáziájából az évek során – vakartam meg az állam elgondolkodva. – Legalábbis, ez a megteszed, vagy megöllek módszer... Cöh. Bár, kétségtelenül hatásos. Biztos megviselte az idegeit az általam okozott sok stressz. – Vállat vontam, és elégedett vigyorral nyugtáztam a leesett állakat és kigúvadt szemeket.
Egy darabig eltartott, mire az első bekiabálóval megtört az általam okozott sokkhatás.
 – Ennyi erővel mindenkit ki lehet magyarázni! Ez nevetséges!
 – Ha a főbenjáró átkok miatt akarnák elítélni, rakjanak vele egy cellába! – harsogtam túl Wrightot. – Csak nem képzelik, hogy én nem használtam őket? Ugyanúgy szórtam ki Imperiust, mint ahogy Cruciatust, s egyedül a halálos átok az, melyet nem mondtam ki soha. Ahogy Draco sem.
Megilletődött némaság fogadta a kijelentést.
 – Továbbá, Draco nem harcolt a csatában. Egyedül engem támadt meg parancsot követve; megpróbált megállítani, de nem sikerült neki. Utána is láttam őt, s egyáltalán nem harcolt, csak próbált épségben kijutni a kastélyból.
 – Gyáva! – horkant Wright, s egyetértő morgások csatlakoztak hozzá.

 – Érdekes, önt nem láttam harcolni a birtokon, ahogy itt sokan szintén csak kíváncsi nézelődők, akik Voldemort hatalmáról is csak az újságból és pletykákból értesültek – mondtam erre hidegen. – Nem láttam önt, amint Voldemort kínozza, amiért nem megfelelő szolga. Nem láttam ugyanakkor a Voldemort ellen fordulók népes csapatában sem, akik a vérüket ontották egy szabad világért. Nem láttam, hogy a küzdő óriások lábait kerülgetve, akromantulák és repülő gyilkos átkok között cikázva rohant volna, hogy mentse azt, ami értékes ebben a világban. Dracót ellenben láttam, ahogy a kétszer akkora barátját a karjaiban vonszolva próbálja megmenteni a biztos haláltól. Nem gondolom, hogy joga lenne ilyen kijelentéseket tenni. Hol volt maga akkor? A kényelmes irodájában üldögélve várta, hogy előléptessék a semmiért? Hol voltak maguk mind?!
 – Mr Potter, fékezze magát! – állt fel Kingsley. Wright arca csúf téglavörösben játszott. Felpattant a helyéről, de Robards próbálta visszarángatni maga mellé, elégedetlenül mormogva.
 – Elfogultság, Potter a neved! Hiába a hangzatos beszéde, itt mindenki olvasta a Próféta cikkét! Csak menti a szeretője hátsóját!
 – Ehhez senkinek semmi köze – sziszegtem, s a pálcám máris remegő kezemben volt. Még nem irányítottam Wright felé, de a végéből aranyló szikraeső zúdult ki, lyukat égetve az előttem ülők padjába.
 – Harry, nyugalom – súgta Hermione a fülembe, s erősen megszorította a karom. – Mindenki megrémül tőled.
 – Ez nem tartozik a tárgyhoz, Mr Wright, kérem, üljön vissza – figyelmeztette Kingsley a férfit.
 – Elnézést, miniszter úr, de nem látom be, miért ne tartozna ide. Pottert egyértelműen befolyásolják az érzelmei, és képtelen pártatlan maradni...
 – Harry Potter érzelmeinek lebecsülése hiba, Mr Wright. Maga is azoknak köszönheti az életét, mint ahogy mi mindannyian. Most pedig csendet. Mr Potter, kíván még valamit hozzátenni?
Nagyokat fújtattam, míg próbáltam lehiggadni. Utálkozva néztem Wrightot, amint visszaül, s ő is hasonló gyűlölettel meresztette rám a szemeit.
 – Igen, még valamit. Draco Malfoy még hónapokkal az édesanyja előtt a javamra döntött. Hibáztam, és ennek köszönhetően elfogtak a fejvadászok. Hermione Granger zseniális lélekjelenlétét és leleményességét bevetve egy átokkal a felismerhetetlenségig elváltoztatta a külsőm. A Malfoy kúriába szállítottak minket, ahol Draco kivételével senki nem jött rá, ki vagyok. Ugyanakkor gyanakodtak, és elé vonszoltak, hogy megbizonyosodjanak róla, Harry Pottert tartják-e a markukban. Kétségkívül kegyvesztettből első számú kedvencekké válnak, ha személyesen adnak át Voldemortnak. Amennyiben Draco ott elárulja a kilétemet, szólítják Voldemortot, és helyben meghalunk mindannyian, ők pedig mindent felülmúló jutalomban részesülnek. – Nem győztem ezt eléggé kihangsúlyozni. – Draco időt nyert nekem, és lehetőséget adott a távozásra. Voldemort szolgája volt, de nekem adott esélyt a győzelemre.
 – Nagyon elgondolkodtató, amiket mond, Mr Potter – szólalt fel újra az elnök. – A Wizengamot átértékeli döntését.
Wright kétségbeesetten, némi hisztérikus felhanggal felnevetett.

– Haladjunk. – Kingsley aggodalmasan követte pálcás kezem mozdulatát a talárom belső zsebéig, mielőtt olvasni kezdett. – Lucius Malfoy. Halálfaló, egyszer már felmentésre került. Voldemort legbelső emberei közé tartozott. Társaival betört a Mágiaügyi Minisztériumba több mint két évvel ezelőtt. Voldemort parancsára megtámadta Harry Pottert és több roxfortos diáktársát, név szerint: Hermione Grangert, Ronald és Ginevra Weasleyt, Neville Longbottomot és Luna Lovegoodot, továbbá harcba bocsátkozott a Főnix Rendjének tagjaival. Megszökött Azkabanból jogosan kirótt büntetésének lejárta előtt, kúriáját főhadiszállásként ajánlotta fel Voldemortnak és a halálfalóinak. Részt vett a Roxfort elleni támadásban. Megszámlálhatatlanul sokszor alkalmazta a főbenjáró átkokat. – Kis hatásszünetet tartott. – Életfogytiglani azkabani fogság – mondta ki végül komoran a javasolt büntetést.
Elszórt taps és helyeslés hangzott fel. Elgondolkodva túrtam a hajamba. Lucius... nem tudok mit tenni érted, úgy érzem.
 – Mindezek mellett pedig Tudjukki bukása után gyilkos szándékkal megátkozta Harry Pottert – jött a kijelentés Wrighttól.
 – Lehetetlen!
 – Micsoda? Aljas gazember!
 – Még a mestere bukása után is próbálkozik! Azkabanba!
 – Csend! Csendet! – harsogta túl Kingsley a lármázókat. – Mr Wright, ez nagyon súlyos vád, amire tudtommal nincs kézzelfogható bizonyítéka.
 – A szálak egyértelműen hozzá vezetnek! Ők az utolsó halálfalók szabadlábon. Draco Malfoy Potter bizalmába férkőzött, és az apjával összejátszva megtámadta! A nyomozás erre az eredményre fog vezetni...
 – Miniszter úr, már mindkettőnket kihallgatott Mr Robards és a helyettese a kastélyban, és én kezeskedem Dracóért – préseltem ki összeszorított ajkaim közül erőltetett nyugalommal, félbeszakítva a nevetséges vádaskodást.
 – Biztos vagyok benne, hogy Malfoy volt! – tajtékzott Wright. Robards szemöldöke a homlokáig ugrott, ahogy szemlélte a magából kikelt helyettesét.
 – Mr Wright, ha tovább óhajtja zavarni a tárgyalás békés menetét, kénytelen leszek kiebrudalni – csóválta a fejét Kingsley rosszallóan. – Hozzáfűzném, hogy szinte lehetetlen, hogy Mr Malfoy ilyesmit elkövetett volna. A jelen lévő vádlottak egyikének sincs pálca a tulajdonában a háború befejezése óta, és folyamatos aurori ellenőrzés alatt álltak.
 – Ugyan! Kijátszhatták! Malfoy az egyik legmegátalkodottabb sötét varázsló! Nyilván túljárt az eszükön! – Minél inkább belelovalta magát, annál visszatetszőbbé vált a parancsnokhelyettes.
 – Mr Wright! Miért biztos abban ily megingathatatlanul, hogy Mr Malfoy tette?
 – Megmondjam, miért, miniszter úr? – Nyeregben éreztem magam. Leleplezem a mocskot! – De tudja mit, jobb, ha megmutatom. A történetet, melyben nincs többé okom kételkedni, majd Mr Ronald Weasley részletesen elmagyarázza önöknek. Ő sokkal jobb az ilyesmiben nálam. Van egy merengője, uram?
 – Nos, hozathatunk egyet. – Az első padsorból egy alak felugrott, kisuhant az ajtón, s pár perc elteltével egy méretes kőtállal tért vissza.
 – Jól figyeljenek, különösen ön, miniszter. Remélem, megfelelő tanulsággal szolgál. – Azzal homlokomhoz érintettem a pálcám, s egy ezüstös emlékszálat helyeztem a kőtálba. A merengő lényegesen nagyobb volt Dumbledore-énál. Megböktem a pálcámmal az emléktavat, mire kiemelkedett belőle két alak, s mind a kétszázan tanúi lehettünk Wright kis magánakciójának.
Mikor az emlék-alakok visszaereszkedtek a merengőbe, a döbbenet megnémította a teljes társaságot. Ron megköszörülte a torkát, és először halkan, majd egyre bátorodva adta elő gondolatmenetét, melyet legutoljára hozott fel nekünk a klubhelyiségben. A rögtön az eset után előadott beszédét a minisztérium száz százalékos korrumpáltságáról (melyben még elutasította velünk szemben a fenyegetés összeesküvés-mivoltát), és Kingsleyről, mint gyenge politikusról érthető módon inkább kihagyta a beszámolóból. A legjobb stratégák is ejthetnek hibákat, végül is.
Én Wrightot figyeltem, aki reakcióival mindent elárult – először elvörösödött, majd minden szín kifutott az arcából. Egész testében remegett, s őrülten markolászta a pálcáját. Minden eshetőségre felkészülve feszítettem meg az izmaim, hogy bármely gyanús mozzanatára támadhassak.

 – Hazugság! Aljas rágalom! – Wrighttal egyszerre kezdett el az egész terem beszélni, mikor Ron előadása végére ért. Malfoyékról mintha mindenki megfeledkezett volna. A leghangosabb mégis a parancsnokhelyettes volt, akiből dőltek a szavak – az utolsó egy varázslat volt.
Abban a pillanatban több dolog történt egyszerre. Kingsley piros szikrákat lőtt a levegőbe, és dörgő hangon csendet parancsolt. Hermione, Ron és én szinkronban harsogtunk Protegót. A sárga fénycsóva, ami Wright pálcájából indult útjára, egyértelműen engem célba véve tűzijáték-ropogást idéző hangokkal bomlott vékony sugarakra a hármas pajzson, melyek aztán szerteszét hullva többeket eltaláltak. A szétszakadt bűbáj áldozatai eszméletlenül zuhantak a földre. A tömeg bepánikolt – hullámokban indult meg az egyetlen ajtó felé. Az aurorok és Robards Wrightra támadtak, de vigyázniuk kellett, nehogy vétlenek essenek áldozatul átkaiknak. Wrightot ez nem akadályozta – őrületétől tízszeres erőre kapva védekezett. Épp kábító átkok elől bukott alá, s a tekintetünk találkozott. Semmi kétséget nem hagyott afelől az a vérben forgó szempár, hogy gyűlöl engem. Jellegtelen arcát kegyetlen vigyor húzta szét, és a pálcája meglendült.
 – Vivi Crematio!
Felkiáltottam, egyből reflexszerű Protegót küldve. Szinte lassított felvételként éltem meg, ahogy az élénk narancsos fénysugár becsapódik a kerekre tágult szemmel ülő, rémületbe fagyott varázsló mellkasába. A pajzsbűbáj ezüstös szikrái közvetlenül utána már lepattogzottak a férfiról. Aztán a pánik hangjait egy iszonyatos, elnyújtott üvöltés vágta szét.
Lucius Malfoy teste lángra kapott. Vadul táncoló haragosvörös tűz nyaldosta a láncos széket, s a rajta ülő kíntól jajveszékelő varázslót. Beletelt pár másodpercbe, míg mindenki észrevette, mi történik, de akkor megrökönyödött, tehetetlen csend és mozdulatlanság telepedett a teremre. Az egyetlen mozgó pont én voltam – tigrisugrással hagytam magam mögött az utolsó padsorokat, és sebesen, szünet nélkül ontottam ki magamból az összes varázsigét, ami csak használhatott:
 – Finite! Finite Incantatem! Aguamenti! Aguamenti!
Hiába. Minden bűbáj eredménytelenül veszett el a lángok tombolása közepette. Növekvő borzadállyal néztem, ahogy a megállíthatatlan tűz felemésztette Lucius Malfoyt.
 – Segítsenek! Maguk varázslók, Merlin szerelmére, tegyenek már valamit! – ordítottam fel elkeseredetten; pálcámból szakadatlan törtek elő a hatástalan bűbájok. Senki nem tett semmit. Az idő megállni látszott egy pár apró dolgot kivéve: Draco eszméletét vesztette, a varázslataim szüntelen és hasztalan csapódtak a lángoknak, s az iszonyatos tűzropogás és Narcissa velőtrázó sikolyai közepette Lucius Malfoy egyetlen nyom nélkül megszűnt létezni.
Pár pislákoló lángnyelv még jóllakottan csapdosott az immár üres széken, mikor Narcissa is öntudatlanságba zuhant.

~~~

 – Áldottam az eszem a döntésemért, hogy a Wizengamotot alakítottam át elsőként. Világos, hogy az aurorokat rögtön azután kellett volna átvilágítani. – Kingsley enyhén remegő kézzel emelte a Lángnyelv-whiskyt a szájához, miután hullafáradtan csatlakozott hozzánk az irodájában Ron édesapjával. Minket még előzetesen felirányított, míg ő jó miniszterként a kitörőben lévő botrányok és a hisztérikus állapotú dolgozók idegeinek lecsendesítésével foglalta el magát. – Tapasztalt ember vagyok, de ilyen krízishelyzetet keveset lát az ember. Harry, holnaptól biztos lehetsz benne, hogy még több állásajánlatot kapsz majd személyi testőr pozícióra. Szerintem divathullámot indítottál el a látványos mugli küzdéseddel.
A kedélyek órák múlva sem csillapodtak; igazából, minden csak rosszabb lett. Vitrolt és a keselyű újságírókat a gondnokság emberei igyekeztek távol tartani. Másodpercenként buktak ki izgatott varázslók és boszorkák a kandallókból, és a hoppanálási pontokon szűnni nem akaró pukkanás-sorozatok arra utaltak, hogy gyorsan terjednek a hírek odakint. Az egész Minisztériumban csak még elsöprőbbé vált a káosz.
Miután Lucius... szóval, miután már tényleg nem tehettem semmit, rávetettem magam az eszelősen vigyorgó Wrightra. Nem akartam kockáztatni, hogy mást találok el a Sectumsemprával, szóval a jól bevált mugli módszerhez folyamodtam. A meglepetés erejét kihasználva kicsavartam a kezéből a pálcát, és még azzal a lendülettel kettétörtem, majd egy jól irányzott jobb egyenessel új formát adtam az orrának, hogy legyen miről felismerni a képét. Elvakított a düh, a színtiszta, fortyogó gyűlölet. A fejemben hallottam Denem elragadtatott biztatását, köröttem a felhördüléseket és tanácstalanul csapongó félmondatokat, Hermione sikkantásait, Ron mindent-bele drukkolását (lelki szemeim előtt látom, ahogy a levegőbe bokszol), majd Kingsley lerángatott a földön fetrengő férfiról. Az orrából ömlött a vér, ahogy a szája sarkából is; a szeme feldagadt, szája felrepedt, és a bordáit sem kíméltem. Remélem, hogy összehoztam neki egy alapos belső vérzést és dobhártyarepedést is.
Wrightot aurorok szállították el, a tárgyalás résztvevőit csapzott hivatalnokok toloncolták ki. Miután Kingsley vonakodva eleresztett, egyből Dracóhoz rohantam. Megfogtam jéghideg kezét, s a biztonság kedvéért kitapintottam a pulzusát. Mélyeket lélegezve hajtottam fejem a karjára, s nem voltam hajlandó elmozdulni mellőle, míg a gyógyítók meg nem érkeztek, és el nem vitték Narcissával együtt a Szent Mungóba.
A Varázsbűn-üldözési Főosztály és az Auror Parancsnokság összes dolgozóját az utolsó aktatologatóig azonnali hatállyal behívták átvizsgálással egybekötött kihallgatásra. Kingsley ehhez Mr Weasley és több megbízható, már állandósított embere segítségét vette igénybe.
Én feldúltan, oldalamon Ronnal és Hermionéval verekedtem el magam Kingsley irodájáig, kikerülve, vagy épp félrelökve az utamba kerülőket. Többen is utánam kiáltottak, de nem érdekelt különösebben. Az agyam csak azt ismételgette: ez nem történt meg, ez nem történhetett meg.

– Az aurorok közül többen is igazolták, hogy Wright egyre kiszámíthatatlanabbul viselkedett. A háborúban nem volt közvetlenül érintett, de már-már megszállottságig gyűlölte Voldemortot és a sötét mágiát. Az egyikük, akivel sokat dolgozott együtt, arról is beszámolt, hogy ő rendezte a legkegyetlenebb hajtóvadászatot a Voldemort seregéből menekülők után.
 – Az sem kérdéses, hogy hataloméhes volt. Egy kis erőlködésbe került ugyan, de lelepleztünk még három varázslót, akikkel együtt szó szerint azt tervezték el, amit a fiam is kitalált: Luciusszal megöletik Harryt, majd rábizonyítják egy bámulatosan rövid és eredményes nyomozás után. Cserébe megígérik, hogy Draco szabadul, de nyilvánvalóan az alku rájuk eső részét nem tartották volna be – egészítette ki a minisztert a verejtékező homlokú Mr Weasley. – Úgy gondolták, ezáltal még nálad is nagyobb hősök lesznek, Harry – tette hozzá lemondó fejcsóválással.
 – Robards szégyellte magát, hogy nem vette észre, mi folyik a saját parancsnokságán. Imperiust ugyan egyik felbujtó sem használt – vagy nem voltak rá képesek, vagy Wright nem akart sötét varázslatot bevetni –, de többeket sikeresen megfenyegettek, hogy működjenek együtt velük. Felajánlotta a lemondását, de eszem ágában sincs elfogadni – horkantott a miniszter, mintha az elképzelést is abszurdnak tartaná. – Robards erőskezű főnök, ezek után csak még hatásosabban fogja vezetni az osztagát.
 – Bizonyosan nem lettek volna képesek főbenjáró átkot alkalmazni. Az elmondások alapján Wright már az aurorképzőben is a megszállott elkötelezettségével tűnt ki. A mágikus képességei viszont meglehetősen korlátozottak.
 – De akkor mi volt az az átok, ami... – fulladt el a hangom a kérdés végére.
 – Wright bizonyára szorgalmas tanulással és kutatással pótolta hiányos varázserejét – adta meg a választ Kingsley. – Ez egy régi, ma már alig ismert átok, ami több száz éve volt divatban, ironikusan a muglik között népszerű boszorkányégetések korában. Akkor még nem volt sem minisztérium, sem Wizengamot; a bíráskodás az erővel és vagyonnal rendelkező aranyvérű családok kiváltsága volt.
 – Ez egyfajta „tisztítótűz”. Az elgondolás lényege – folytatta Mr Weasley kesernyés felhanggal –, hogy a legteljesebb mértékben megbüntessék azokat, akik rászolgáltak. Kényes egy bűbáj – saját maga dönti el, hogy a személyt, akire kiszórták, mennyire szükséges... hmm, hát, büntetni. Annál intenzívebben ég, minél több van az áldozat rovásán – nem szükségszerűen halálos kimenetelű, bár az általa okozott égési sérülések akkor még valóban gyógyíthatatlanok voltak. A nagy máguscsaládok abban a hiszemben alkalmazták, hogy ezáltal képesek eltörölni a foltot, mely aranyvérű becsületüket beszennyezte. Természetesen csak aranyvérűek ellen hatásos.
 – Ez szörnyű – bukott ki a megrendült Hermionéból. – Micsoda barbár hagyomány!
Mind a gondolatainkba merültünk. Végül Kingsley nagyot nyújtózva felállt.
 – Ron, beajánlottalak Mr Robardshoz kisegítőnek erre az évre. Ha jól szerepelsz a RAVASZ vizsgáidon, garantáltan felvesz a továbbképzésre, de addig is gyakorolhatsz és megfigyelhetsz mellette.
 – Én... én... fúúú... – habogta Ron. – Izé... köszönöm. – Hitetlenkedve meredt rám. Megnyugtatónak szánt mosolyt küldtem felé, de az agyam már messze járt: egy kórteremben, az én szőke „szeretőmnél”.
 – Igazán lenyűgöztél minket a tárgyalóteremben, ebbe beleértve a parancsnokot is.
Fél füllel még hallani véltem, ahogy Hermione ujjong, Kingsley egy beletörődő sóhajjal kitessékel mindenkit, hogy folytathassa hálátlan ténykedését politikusként, Mr Weasley pedig büszkén dicséri legifjabb magzatát.
 – Harry – fogott vissza Kingsley. – Mielőbb értesítelek a Wizengamot döntéséről, de nem hiszem, hogy azzal a történtek után gond lenne.
Zsibbadtan bólintottam, és követtem a kis csapatot az Odúba.