6. fejezet
A következő pár hét éppoly sűrű volt, mint az azokat megelőző kettő. Harry folytatta a kemény tanulást és edzést. Kezdte azt gondolni, hogy többet tanult az elmúlt egy hónapban, mint az előző öt évben. Talán csak amiatt, mert sokkal inkább haladó szintű anyagokat vett át.
Például megtanult hoppanálni. Sokkal inkább volt idegroncs a hoppanálás elsajátítása közben, mint bármelyik párbajban, melyben az apjával volt része. Volt valami a lehetséges amputoportálás gondolatában, ami egy ideig visszatartotta a dologtól. Ugyan az amputoportálás gondolatától még mindig rázta a hideg, de most már végre magabiztos volt a hoppanálási képességeiben.
A kiképzés azon szakaszában, mikor a varázsigéket vették soron, Perselus egy ideig mindig párbajozott Harryvel. Perselus talán elfogadta mostanra, hogy az apja, de Harry hamar megtanulta, hogy ez nem jelenti azt, hogy könnyedén fog bánni vele. Rendszeresen kifacsartnak érezte magát egy párbaj után az apjával, de Harry drasztikus mértékben fejlődött.
Harry elkezdte az animágus képzését is, és elég jól haladt vele, de még mindig nem tudta, milyen állattá kéne változnia. Perselus soha nem foglalkozott azzal, hogy megtanulja ezt, és igazából Harryvel együtt ment keresztül ezen a gyakorlaton.
Harry mostanra meg tudta főzni szinte az összes bájitalt, amit Perselus a Roxfortban tanított. Belegondolva, hogy lépésről lépésre kapta az utasításokat magától a Bájitalmestertől, ez nem volt különösképp meglepő. Ami meglepetést okozott, hogy Harry tulajdonképp ügyesebbnek látszott benne, mint elsőre gondolták.
Harry ráadásul saját maga kifejlesztett egy bájitalt, mely segít megvédeni a hajat a bájital-kipárolgásoktól. Harry szerette az új fényes fekete haját. Átkozott legyen, ha olyan zsírosnak akarná látni, amilyen Perselusé mindig volt! Perselus megkóstolta neki, és eddig legalábbis úgy tűnt, csodásan bevált. Határozottan lenyűgöző volt az a különbség, amit előidézett az apja külsejében.
Harry megkérdezte, miért nem idegesítette az apját, hogy valami ilyesmit csináljon ezelőtt. Perselus csak annyit mondott, hogy soha nem volt igazán sok oka, hogy törődjön vele. Még akkor is, mikor Lilyvel volt, mindent titokban tartott. Megváltoztatni a megjelenését kulcsot jelentett volna ahhoz, hogy valami áll a dolog mögött.
Személyesen Harry abban a hiszemben volt, hogy számos varázslat, mely a saját külsejét védte az évek alatt, meggátolhatta képességeiben, melyeket az apjától örökölt. Már beszéltek róla hosszasan, és úgy látszott, Perselus egyetértett vele. Harry kétségtelenül sokkal hamarabb felfogta az információkat, s most már meg is maradtak az agyában.
Valójában a memóriája minden szempontból jobbnak tűnt. Lehet, hogy Harry elnyerte a bájitalokhoz való affinitást, akár az apja, de többet volt képes elraktározni az összes többi tanulmányaiból is. A tanulás szükségszerű volt ezelőtt, de most már majdnem öröm is. Sokkal élvezetesebb volt, mikor vissza is tudott emlékezni minden tudnivalóra.
Azután, hogy repüléssel töltötte a születésnapja reggelét, Harry biztosította magának, hogy minden nap szakítson erre időt. Bejárása volt a saját személyes pályájára. Edzés ide vagy oda, nem akarta többé hagyni, hogy elússzon mellette ez a lehetőség. A repülés ellazító volt számára, de még ott is arra használta fel az idejét, hogy új trükköket gyakoroljon be.
Minden éjjel folytatták a beszélgetéseiket. Mint apa és fia az együtt töltött időt még inkább élvezték, mint előtte. Korábban főleg a lazításról és a társaságról szólt. Most már a család ideje volt, ami még különlegesebbé tette. Mindketten kedvüket lelték az intelligens társalgásban.
Perselusnak még mindig időről időre találkozója volt Dumbledore-ral, és a férfi az egyik ilyen találkáról néhány fontos információval tért vissza.
– Lucius Malfoy most már kém, akárcsak te?! – kiáltott fel Harry.
– Igen – mondta Perselus szárazon. – Ez az, amiről Albus épp az előbb informált. Abból, amit megtudtam, Albus az elmúlt pár hétben Luciussal dolgozott. Úgy látszik, Lucius nem igazán volt boldog a Sötét Nagyúr visszatérésével múlt évben. Ki akart szállni, de nem tudta a módját. Nyilvánvalóan nincs tudatában annak, hogy én kém vagyok.
Harry csak bámult rá tátott szájjal.
Perselus figyelmen kívül hagyta Harry elképedését, és folytatta:
– Megtudtam, hogy kérte, hogy láthassa Albust nem sokkal a bebörtönzése után. Önként felajánlott bármily információt, és a hajlandóságát, hogy kémkedjen a mi oldalunknak. Nyilván ezt részben azért tette, hogy kiszabaduljon a börtönből, de igazából hajlok arra, hogy elhiggyem, tényleg oldalt váltott.
Harry végül is megrázta a fejét, hogy kitisztítsa kicsit.
– Miért véled úgy, hogy oldalt váltott? – kérdezte kíváncsian.
Perselus gondolkodott ezen pár pillanatot.
– Nagyon régóta ismerem Luciust. Erős férfi. Tényleg nem az a típus, aki követni akarná Voldemortot.
Harry összezavartnak tűnt.
– Nem értem. Nem azért csatlakozik egy csomó ember Voldemorthoz, mert hatalmat akarnak?
– Igaz – mondta erre Perselus –, de itt van, ahol Lucius különbözik sokaktól a többiek közül. Nézd, Luciusnak tulajdonképp nagyon is sok hatalma van a varázsvilágban. A kezében tart több magas rangú pozíciót, és rengeteg befolyása van a minisztérium fölött. Sóvárog a hatalom után, igen, de azzal, hogy Voldemorttal van, nem igazán nyer abból. Ehelyett inkább kockáztatja vele a már meglévő hatalmát.
Harry bólogatni kezdett, megértve az elmondottakat.
– A probléma az elmúlt évben Luciusnak az volt, hogy nem dönthetsz egyszerűen csak úgy, hogy elsétálsz Voldemorttól. Ilyesmi nem történik meg. Mindamellett az is szerfelett nehéz, hogy csak úgy áttáncolj a másik oldalra, mikor halálfaló vagy. Még mindig sok ember van, a Renden belül is, akik nem bíznak bennem, ennyi idő eltelte után sem – magyarázta Perselus.
Harry elgondolkodott mindezen. Valóban volt értelme. Miért akarna Lucius meghajolni valaki más előtt, mikor mielőtt még börtönben landolt volna, az emberek voltaképp felnéztek rá?
– Rendben, ezt meg tudom érteni – szólt Harry. – De Lucius, még ha oldalt is váltott, alapjában véve vajon tisztességes ember? Mikor összefutottam vele, és annak a nagy része is, amit hallottam felőle, nem igazán jó. – Harry feltartotta az egyik kezét, hogy megállítsa egy pillanatra Perselust, mielőtt beleszólna. – Rájöttem, hogy ez nem feltétlenül jelent sokat. Úgy értem, már tudom, hogy sok mindenre vagy kényszerítve a halálfaló szerepedben, és finoman játszol egy vonalon egyensúlyozva a két oldal között. De csak mert te egy jó ember vagy mindez alatt, nem jelenti szükségszerűen azt, hogy Lucius az lenne.
– Nem vagyok benne biztos – jelentette ki Perselus őszintén. – Talán nagyon is jó, ésszerű magyarázata van mindennek, amit csinál. Jobban képes leszek erre válaszolni, mikor már egyszer beszéltem vele, de bizakodó vagyok. Ahogy mondtam is ezelőtt, ő egy erős férfi, szilárd hittel. Azt hiszem nagyon is elképzelhető, hogy Lucius Malfoy valójában szép mennyiségben tett jót a minisztériumban. Sokan közülünk úgy vélekednek, a minisztérium teljességében korrupt. Mi van akkor, ha egész idő alatt Lucius végeredményében azon dolgozott alattomban, hogy segítsen kontrollálni legalább egy részét ennek a korrupciónak?
Harryről lerítt a meghökkentsége ezt hallva. Na ez aztán újszerű ötlet volt. Lucius Malfoy nem korrumpálja a minisztériumot annyi éven át, hanem tulajdonképp segíteni próbál azon? Nos, míg Voldemort még mindig valahol jelen van odakint, nem jöhetett napvilágra ezzel, s segíthetett nyíltan kockáztatva, hogy Voldemort rájön.
Harry hangosan gondolkodott tovább:
– Tehát, mivel Voldemort eltűnt, de igazán mégsem tűnt el, Luciusnak még mindig kötélen kellett táncolnia, ahogy neked is annyi éven át. Megtett, amit csak tudott, de ugyanakkor el kellett játszania a komédiát is, miszerint halálfaló.
Perselus bólintott.
– Nem áll módomban biztosra tudni, de gyanítom, ez a helyzet. Albus nem volt túl közlékeny, mikor megkérdeztem tőle.
Harry erre csak a szemeit forgatta.
– Mikor hozakodott elő valaha is bármivel úgy, hogy egyszerűen csak kibökte? – kérdezte.
Aztán Harry megállt egy másodpercre, mielőtt megszólalt.
– De fogadni mernék rá, Dumbledore azt mondta neked, hogy bízik Luciusban, nem igaz?
Perselus kissé elmosolyodott, ahogy bólintott.
– Igen, és ha jól sejtem mostanra már tudod, ez mit jelent.
Harry vigyorgott.
– Ja, azt jelenti, hogy akár jók a feltevéseid, akár rosszak, indokolt okok vannak Lucius tetteire, alapvetően jófiú, és most már a mi oldalunkon áll.
Perselus megint bólintott.
– Így van. Azt mondanám, hogy amint egyszer Albus elment találkozni Luciussal, sok információt kapott a Sötét Nagyúrról. Tudom, hogy Albusnak valahogy sikerült kifundálnia pár ésszerű történetet, ami lehetségessé tette Lucius számára, hogy kiengedjék a börtönből. Voldemort boldog, és nem úgy tűnik, hogy sejtene bármit is. A varázsvilág nem túlságosan lenyűgözött a szabadon bocsátását illetően, de ez csak segített biztosítani, hogy Voldemort ne gyanítson semmit.
– Mikor engedték el? – kérdezte Harry.
– Csak egy pár nappal ezelőtt. Láttam a Reggeli Prófétában Dumbledore irodájában. A Lucius szabadulását érintő cikk megfelelően homályos. Tényleg csak annyit állít, hogy bizonyos alakiságok folytán Luciust tévesen börtönözték be. Biztos vagyok benne, hogy soha nem fogom megtudni, pontosan hogyan is érte el ezt Dumbledore. – Perselus lenyűgözöttnek hangzott.
– Szóval, kik tudják, hogy Lucius most már kém? A Rend tudja? – kérdezett rá Harry.
Perselus a fejét rázta.
– Úgy vélem lényegében csak én, te és Dumbledore tudnak róla. Esetleg Draco. Dumbledore nyilvánvaló okokból hozta tudomásomra, de úgy néz ki, most csendben kívánja tartani a dolgot. Voldemort több információt ad ki Luciusnak, mint a legtöbb halálfalójának. Kétlem, hogy Dumbledore veszélyeztetni akarná ezt azzal, hogy rögtön mindenkit a rendből tudatna róla.
Harry az apjára nézett.
– Igazából meg kell, hogy köszönjem neked. Értékelem, hogy megosztottad velem. Biztos vagyok benne, hogy Dumbledroe nem mondott volna semmit – mondta Harry, enyhe keserűséggel a hangjában.
– Már mondtam neked korábban, hogy mindenbe beavatlak, amibe csak tudlak. Igen, ez nagyon érzékeny információ, de bízom benne, hogy titokban tudod tartani. Azt is tudom, hogy értékes tudnivalónak bizonyulhat számodra, ha egy rossz szituációba keveredsz a halálfalókkal – jelentette ki a férfi.
Harry elgondolkozva bólintott.
– Igazad van. Mondhatni kaptam egy új szövetségest, nem?
– Kaptál. Nem tudom, Lucius informálva lett-e már a jóslatról, avagy sem, de jóslat ide vagy oda, még mindig mindenki tőled várja el, hogy leterítsd Voldemortot, ahogy azt már megtetted ezelőtt. Lucius segíteni fog oltalmazni téged, amennyiben lehetséges lesz számára, hogy megtegye – fejezte be Perselus.
– Nos, ezt jó tudni – reagált Harry.
* * * * *
A következő éjszaka olyan megbeszélésbe torkollt, amiben Lucius Malfoy rendkívül ismerős volt. Sötét varázslatok. Ez olyasmi volt, amiről Harry mindig is tudta, hogy az apja nagy ismerettel rendelkezik róla. Harry maga pedig a megelőző hetekben el lett látva különféle tájékoztató jellegű könyvvel, hogy olvassa el őket.
Harry megpróbálta rendbe szedni a gondolatait a témáról.
– Tehát, mondd meg nekem, amennyiben végre jól megfejtettem. Mindenekelőtt, a sötét varázslatok kategória leginkább csak egy általános osztályozás a minisztérium által kijelölve? A minisztérium valamikor visszamenőleg önkényesen döntött afelől, mi sötét varázslat, és mi számít világos varázslatnak.
Perselus egyetértett, de továbbment, hogy tisztázza Harrynek.
– Igen, de emlékezned kell, hogy voltaképpen nagyon is sok igazság van a besorolásukban. Ok volt rá, hogy egy ilyen megkülönböztetés megszületett.
Perselus könnyen átcsúszott professzor-módba.
– Varázsigék s bájitalok gyakorta számítanak sötét mágiának azért, mert közvetlenül ártalmasak az emberekre. Nagy részben azért soroltak valamit a sötét varázslatok csoportjába, mert pusztító hatású, és ez az egyetlen indok. A sötét varázslatokat ezen okból tekintik gonosznak. Kétségtelenül rengeteg varázsigére, bájitalra és varázstárgyra illik ez a meghatározás. Sötét mágia, mivel egyetlen célja valamilyen módon rombolni.
– Ennek ellenére sok minden sötét varázslatként van kategorizálva, ami nem szükségképp destruktív. Vegyük a Piroinitio varázsigét, amire megtanítottak a Roxfortban.
Harry tiltakozott.
– De az nem sötét varázslat! Azt hittem, a sötét mágiáról beszélünk.
– És én arról is beszélek – vágta rá Perselus. – Nyilván nem véled a Piroinitiót sötét varázsigének. És ha arra használom a bűbájt, hogy fellobbantsam a tüzet a kandallóban, igazat is adok neked benne; nem tekinthető sötét varázslatnak. Semmilyen módon nem vagyok vele pusztító hatással. Azonban mi van, ha úgy döntök, arra használom a Piroinitiót, hogy lángba borítsam valakinek a házát? Akkor romboló a varázsige?
– Nos, az – formálta a választ Harry lassan.
– Mint látod, igazándiból a varázst használó személy szándékában áll a különbség – magyarázott Perselus. – Voltaképp egy széles szürke sávja van az olyan varázslatoknak, melyek a szándéktól függően sötét és világos mágiaképp is meghatározhatók. Akárhogy is, sok abból a bizonyos sötét mágiából nagyon hasznosnak tekinthető a szándéktól meghatározva.
– Most vegyünk egy nagyon extrém esetet. A te helyzetedet, hogy pontosak legyünk – mondta Perselus, Harryre mutatva.
– A gyilkos átok nyilvánvalóan sötét varázslat, helyes? – tette fel a kérdést a férfi.
– Igen, persze, hogy az. Kiindulva a szándék definíciójából, mindig pusztítás megölni valakit – válaszolta Harry.
– Csakugyan. Habár a te helyzetedben muszáj megölnöd Voldemortot. Ha kimondod rá a gyilkos átkot, igazán az a célod, hogy elpusztítsd őt? – kérdezte Perselus.
– Nos, igen, totálisan szándékomban áll elpusztítani azt a rohadékot, bármibe is kerüljön – mondta Harry.
– Rendben, de csak a rombolás kedvéért tervezed megölni, vagy az igazi szándékod, hogy megszabadítsd a varázsvilágot a gonoszságától? – kérdezte a férfi. Figyelt, hogy elkapja Harry reakcióit.
Harry arcán kezdett megjelenni a megértés.
– Az én helyzetemben nem az az igazi célom, hogy ártsak valakinek, még hogyha ez is lenne a végeredmény – kezdte Harry lassan. – Az igazi szándékom nem az, hogy sötét és gonosz legyek, hanem az emberek védelmezése. Bármilyen helyzetben, ha öl vagy megölik, egy ember tudja arra is használni az Avada Kedavrát, hogy megóvja magát és a környezetét, míg valójában nem azért teszi, hogy bántsa a többi embert.
Perselus bólintott, de egyébként csak nézte, és megvárta, hogy Harry kibogozza mindezen dolgokat.
– Szóval, mikor az emberek azt mondják, a sötét varázslatok használata tesz egy embert gonosszá, az valójában nem is igaz, ugye? – kérdezte Harry elgondolkodva.
Perselus csak megrázta a fejét.
– Oké, visszatérve Voldemorthoz, ténylegesen nem azért sötét varázsló, mert sötét varázslatokat használ. Azért ő a Sötét Nagyúr, mert a célja bántani és pusztítani. Ő gonosz akar lenni. Merlin tudja, hogy igazából még élvezi is, hogy egy szadista seggfej – tette hozzá Harry.
Harrynek végre leesett.
– Nem a mágia teszi Voldemortot sötét varázslóvá, Voldemort az, aki oly módon használja a mágiát, hogy az a pusztító céljait szolgálja.
Perselus mosolygott, elégedetten attól, hogy Harry megértette.
– Igen. Na már most rengeteg ember nem veszi a fáradtságot, hogy igazán megértse ezt. Látják azt a módszert, amivel az olyanok, mint Voldemort is használják az átkokat, s kijelentik, hogy az sötét mágia. Érthető, egy bizonyos határig.
– De, ahogy korábban is mondtam, annyira sok szürke terület van. Úgy hiszem, megannyi varázsige van, amit meg kéne tanulnod, még akkor is, ha a többség által sötét varázslatokként vannak elkönyvelve. Nem minden sötét varázslat gonosz – jelentette ki Perselus.
Harryre pillantott.
– És most itt az irónia. Azt gondolom, hogy el kellene sajátítanod a főbenjárókat is, mint néhányat az igazi sötét varázslatokból.
Harry kérdőn nézett rá, de tulajdonképp most már értette.
– Mivel akár tetszik, akár nem, ezek nem normál körülmények, és én vagyok az az egy a Voldemorttal és követőivel vívott háború szívében. Azt akarod tőlem, hogy még a randa átkokat is megtanuljam, mert az előnyt adhat nekem, vagy legalábbis még több lábon fogok állni, mikor majd harcolnom kell.
– Pontosan – erősítette meg Perselus. – Még ha meg is tanulsz és használsz is néhány csúnyább varázslatot, az nem fog gonosszá tenni téged. Biztos vagyok benne, hogy sok ember preferálná inkább, hogy ne használd a sötét varázslatokat. De én úgy vélekedek, hogy az csak nagyobb hátrányba juttatna. Szükséges, hogy képes legyél felhasználni minden forrást, ha sikerrel kívánsz járni.
Perselus mélázva nézett Harryre.
– Hogy őszinte legyek, Harry, úgy hiszem ez lehet egy a főbb okok közül, amiért Dumbledore hozzám küldött erre a nyárra. Dumbledore úgy van feltüntetve, mint korunk igaz világos varázslója. De úgy számítom, Dumbledore gyakorlatilag azt várta tőlem, hogy sötét varázslatokra tanítsalak téged a nyáron.
Harry felidézte, amit Dumbledore mondott azon a napon az irodájában.
– Perselus, sok dolog van, amit taníthatnál Harrynek. Az okklumencia mellett birtokában vagy különleges tudásnak és képességeknek, ami azt gondolom, szörnyű nagy segítség lenne Harrynek ebben a háborúban.
– És mit tudok neki én tanítani, amit te ne tudnál? – köpte Piton.
Dumbledore szemei már nem csillogtak, ahogy komolyan Pitonra nézett velük.
– Perselus, tudsz a jóslatról. Tisztában vagy vele, hogy Harrynek szembe kell néznie Voldemorttal, a halálfalók csoportjával szintúgy. Ki lehetne jobb megtanítani Harrynek, mit kell tudnia, mint valaki, aki belső tudással rendelkezik azokról, akikkel harcolni fog?
– Igazad van – szólt Harry. – Dumbledore azt mondta, speciális belső tudással és képességekkel rendelkezel. Nem vagy gonosz, de megvan az a lehetőséged, hogy megtanítsd nekem a sötét varázslatokat, ami Dumbledore-nak nincs. – Harry önelégülten vigyorgott. – És téged nem érdekel, ha a rólad alkotott képet besötétíti ezen képességed és tudásod, míg Dumbledore-t igen.
Perselus kuncogott.
– Nem, nem az lenne az első alkalom, hogy rám olvassák, hogy sötét varázsló vagyok, vagy egy gonosz rohadék.
– Á, te csak egy újabb ördögi, kibírhatatlan mardekáros vagy! – nevetett Harry.
* * * * *