laraF's nest

10. fejezet

Harry korán felkelt a következő napon. Azt akarta, hogy még legyen esélye beszélni az apjával, mivel korábban, mielőtt elment volna lefeküdni nem volt rá lehetősége. Átsurrant a szobáikat összekötő ajtón, csak hogy ott találja az apját, amint egy teával üldögélve átlapozza a Reggeli Prófétát.

 – Jó reggelt, Apám – szólalt meg Harry, ahogy megközelítette apja nappaliját, és helyet foglalt az egyik székben.

Piton ránézett, mihelyst lerakta az újságot egy kis oldalsó asztalkán.

 – Hogy vagy ma reggel, Dustin? – kérdezte, csak a legcsekélyebb hangsúllyal megnyomva a nevét.

Harry élesen tekintett rá, mielőtt válaszolt volna.

 – Igen, nos, Dustinnak sikerült berendezkednie, ahogyan az várható volt. – Önelégült mosolyt villantott az apjára. – Talán még jobban is, mint az várható volt.

 – Csakugyan. – Perselus viszonozta a mosolyt. – Észrevettem, hogy sikerült felbosszantanod az egész diákságot múlt éjjel. És úgy hoztad össze, hogy közben egyetlen átok sem sült el. Ez ám csak a figyelemre méltó teljesítmény. – A hangja komolyabbá vált, ahogy megkérdezte: – De hogy vagy? Ezt nem lehet könnyű fenntartani.

Harry felpattant, s az apjához ment, az ölébe ülve egy kis kényelemért, mielőtt elkezdené új életének ezt az új napját.

 – Annyira vagyok jól, amennyire arra számítani lehetett, gondolom. Csak ez az egész annyira szürreális. Tudom, hogy már mielőtt kimentettél volna a nyáron, és már azelőtt, hogy megtaláltam volna anya naplóját elhatároztam, hogy véghez viszek néhány jelentős változtatást az életemben. De azt hiszem, még mindig alig tudom elhinni, igazából mennyire sokat változtam. – Harry kicsit közelebb bújt az apjához. – Örülnöm kéne neki, de még mindig kicsit csalódott vagyok, hogy abszolút senki sem ismer rám. Nem hiányolok sokat a régi életemből, de a barátaim igenis hiányoznak.

Perselus szorosabbra fűzte a karjait Harry körül.

 – Harry, én mindenről tudok, amin átmentél ezen a nyáron, és még én is csak alig ismerlek meg ugyanannak az embernek. – Hátrébb tolta Harryt, hogy a szemébe nézhessen. – Amennyire fáj arra gondolnom, hogy kihagytam a teljes gyermekkorod, mégis úgy vélem, tavaly gyermekként távoztál, és ebben az évben férfiként jöttél vissza. Kétségtelenül sokat fejlődtél ezen a nyáron, amit biztos vagyok benne, sokaknak az iskolatársaid közül nem kellett megtenniük.

 – Köszönöm, Apám. Azt hiszem, hallanom kellett ezt ma. – Ezután Harry elvigyorodott. – Másrészt, úgy gondolom, még mindig maradt bennem egy kis tinédzser lázadó-szellem. – Harry nevetett, ahogy az apja kilökte az öléből.

 – Valóban – vigyorgott rá ő is. – Azt a tinédzser lázadó-szellemet kordában fogod tartani, vagy megfizeted az árát. Lehet, hogy a dolgok drasztikusan megváltoztak, de még mindig a professzorod vagyok, ahogyan az apád is.

 – Igen, igen. Viselkedni fogok! – vigyorgott szemtelenül. Aztán azt kérdezte: – Kész vagy, felmehetünk reggelizni?

Kifelé vették az útjukat a pincéből, s felfelé tartottak a nagyteremhez. Minden szem feléjük fordult, hogy nézzék apát és fiát belépni a terembe. Még ha mindenki tisztában is volt vele, hogy a professzornak van egy fia, még mindig döbbenet volt látni őt, mint jelenleg is, békésen csevegni egy diákkal. Még a professzorok is kissé elámultak, hogy másnak látták, mint a rosszindulatú rohadéknak, aki szokott lenni mindenki jelenlétében.

Ahogy közeledtek a Mardekár asztalához, Harry halkan odasuttogta:

 – Azt ugye tudod, hogy a hírneved, mint állandósított utálatos rohadék lehet, hogy tönkrement?

Perselus sértetten nézett erre a kijelentésre.

 – Akkor hát sajnálatosan csalódni fognak, nemde bár? – mosolygott gunyorosan Harryre.

Harry csak nevetett, ahogy leült az asztalához, míg az apja továbbment a főasztalhoz.

Harry körülpillantott, és tudatára kellett ébredjen, hogy mindenki vagy őt, vagy az apját bámulja. Magában vigyorgott. Ha valaki más lett volna, tudta, hogy ő is ugyanazzal a hökkent tekintettel figyelné, amint Piton professzor akárkit ilyen kötetlen módon kezel.

Még a mardekárosoknak is, akik úgy ismerték a professzort, mint aki igazságos velük, halvány csodálkozás ült ki az arcukra. Harry felhúzta a szemöldökét erre, ami csak még több furcsa tekintetet eredményezett. Dracóhoz fordult magyarázatért.

Draco megválaszolta Harry kimondatlan kérdését.

 – Ezzel a kifejezéssel az arcodon még inkább úgy nézel ki, mint ő. Nem hiszem, hogy látta bárki is Piton professzort ennyire... emberien viselkedni a suliban ezelőtt. – Elnevette magát. – Tudom, hogy mindössze pár napja láttalak mindkettőtöket az Abszol úton, de még mindig sokkoló látni, hogy inkább lép fel apaként, mint professzorként.

Harry rávigyorgott.

 – Hát, én megmondtam neked, hogy az apám kedves ember. Habár azt azért nem javasolnám, hogy az óráját megpróbáld ellazáskodni.

Draco visszavigyorgott.

 – Nem, valahogy nem hiszem, hogy mi többiek ugyanazt a bánásmódot kapnánk, amit te. Nem tudtam, hogy egy ember ennyire durván meg tud változni csak egy pár hónap alatt.

Harry csak mosolygott magának, miközben elkezdte megtölteni a tányérját. Hát még ha Draco tudta volna, mennyire sokat is tud valaki változni valójában. Az, hogy Piton professzor barátságos arcát mutatja semmi lesz ahhoz képest, mikor az emberek felfedezik majd, ki is volt igazából Dustin Piton.

Az órarendeket kiosztották, és ő hallgatta, ahogy Draco még néhány dolgot elmagyarázott minden órájukról. Érdekesnek ígérkezik mardekárosként, és nem griffendélesként részt venni az órákon. És, ahogy azt megszokhatták, a nap első órája dupla bájitaltan volt a griffendélnek és a mardekárnak.

Beléptek a bájitaltanterem előtti folyosóra, hogy a többi diákkal együtt várjanak a professzorra. Harry elmosolyodott, mikor meglátta Ront és Hermionét várni a griffendélesekkel.

Odasétált hozzájuk és rájuk mosolygott.

 – Sziasztok, újra. Ron és Hermione, igaz?

Harry önelégülten vigyorgott azt nézve, ahogy minden áll a folyosón leeseik, kivéve Ronét, Hermionéét és Dracóét. Hát a csodák soha sem érnek véget? Először látták a professzorukat emberien előadni magát, és most, most meg egy mardekáros udvarias két griffendélessel. És nem is akármilyen griffendélesekkel, hanem Potter haverjaival.

A mardekárosok mind Dracóra néztek, aki nem tűnt boldognak, de csak megvonta a vállát. Már átvette ezt Dustinnal, de Dustint nem látszott, hogy érdekelné, hogy ők griffendélesek. Dustin azt mondta, a saját véleményét kívánja megalkotni.

Ron csak mérgesen bámult, bizonytalanul abban, hogy ő maga mit is gondoljon, de Hermione megeresztett egy enyhe mosolyt.

 – Igen. Jó reggelt, Dustin. Eddig hogy tetszik a Roxfort?

A többi griffendélesről nem kopott le a döbbent tekintet, mikor úgy tűnt, Hermione tulajdonképp ismeri ezt a személyt.

Harry válaszolt, magában vigyorogva, hogy Hermione tipikus griffendéles bátorságot mutatott.

 – Eddig jó. Mindenki igazán barátságosnak látszik errefelé. Nem volt mindig ilyen szép a helyzet a régi sulimban. Túl sok iskolai versengés.

Mind a griffendélesek, mind a mardekárosok arrogánsan vigyorogtak egymásra erre a kijelentésre. Oh, nem, nincs is semmiféle iskolai versengés a Roxfortban, hát már miért lenne?!

Harry megértette a tekinteteket, de csak folytatta, mintha nem látta volna őket:

 – Azzal, hogy ez az iskola sokkal közelebb esik a háborúhoz Voldemorttal – Harry szünetet tartott a megszokott elakadó lélegzeteknek –, nyilván itt senki nem engedheti magának, hogy olyan sok időt pazaroljon az egymással való harcra. – Harry itt megállt, és egyszerűen hagyta, hogy leülepedjen a dolog a körötte állók mindegyikében. Tudta, hogy a legtöbbjük nem fog rá sokáig emlékezni, de azt már most megmondhatta, hogy néhány embert gondolkodásra bírt. Az őt körülvevő számos arcról eltűnt a vigyor.

Hermione elgondolkozva nézett rá.

 – A Teszlek Süveg újbóli egységről beszélt az iskolában.

Harry azt nézte, ahogy az apja suhanva befordult a sarkon, mögötte hullámzott a talárja. Az apjára mosolygott, és követte a többieket, akik besorjáztak a tanterembe.

Perselus elkezdte az óráját, közelről megfigyelve a tanulókat. Mit művelhetett Harry odakint a folyosón? Perselus sohasem látott egy folyosónyi griffendélest és mardekárost ennyire csendesnek és... majdhogynem visszafogottnak. Valójában, ahogy telt az óra rájött, hogy rengeteg sugdolózás ment a párok között, mint általában, mégsem volt jelen a tipikus szurkálódás az osztály két fele között.

Maga Harry meglehetősen elégedett volt az eredménnyel. Nem gondolta, hogy tartós lesz, de a változatosság kedvéért jó volt bájitalórán lenni anélkül, hogy mindenki harcolna egymással. Bár látta Ront füstölögni egy kissé, ahogy Hermione nyilván próbálta elmagyarázni neki a dolgokat. Harry szinte hallotta Ront sopánkodni az ördögi mardekáros semmirekellőkről, de Hermione minden bizonnyal felfogta, amit Harry megpróbált elmondani.

Igazából Harrynek magának is meggyűlt a baja eggyel azokból az 'ördögi mardekáros semmirekellőkből'. Draco ugyanúgy füstölgött, mint Ron, épp csak jobban elrejtette a hűvös maszkja alatt.

 – Valami baj van, Draco? – kérdezett rá végül Harry.

Draco ránézett.

– Igen, van. Az apád mesélt neked a Roxfortról, vagy nem?

 – Igen – mondta Harry. – És igen, tudom, hogy hagyományosan a mardekárosok soha nem jöttek ki a griffendélesekkel. Amit nem értek, az az, hogy miért? Semmi értelme.

Harry tisztában volt vele, hogy a következő kijelentésével elegánsan a dolgok közepébe mászhat, mivel nem tudta biztosra, hol fekszik Draco hűsége. De állítólag még azt sem tudta, hogy Draco meg van jelölve, mint leendő halálfaló, akit még kiképeznek.

 – Hát nem egy háború folyik épp odakint? Egy pszichopata őrült flangál valahol, és a követői pusztán a vicc kedvéért tesznek gyilkoló körutakat. Nem kéne mindannyian ellene lennünk inkább, mint egymás ellen?

Draco elgondolkodott azon, amit Dustin mondott. Draco úgy érezte, többet tud az igazi iskolai helyzetről. Ráébredt egyáltalán Dustin, hogy az apja egy azok közül a követők közül, egyike a halálfalóknak? Draco eléggé biztos volt benne, hogy Dustin nem tudta, hogy Draco apja maga is egy volt a halálfalók köréből.

Dracónak megvolt a saját felnőtté válása a nyár folyamán. Rettentő dühös volt Potterre, amiért Azkabanba juttatta az apját. De az apjának sikerült kiszabadulnia néhány héttel az iskola kezdete előtt. Lucius leültette Dracót, és volt egy hosszas megbeszélésük jó pár dologról.

Draco eleinte elhűlt, mikor rájött, hogy az apjának sikerült kijutnia a börtönből főleg azáltal, hogy kémkedik a világos oldalnak. Úgy látszik, az apja egy csomó értékes információt dobott fel a Sötét Nagyúrral és a követőivel kapcsolatban. A minisztérium úgy rendezte a dolgokat, hogy lehetővé tegye Lucius számára, hogy kiengedjék egy kis részletszabályon alapulva. Lehetetlennek tűnt fel, de néhány kitalált történet eléggé meggyőzőnek hangzott hozzá. Voldemort nem volt tudatában, hogy Lucius oldalt váltott, mialatt börtönben volt. Nagyon kevés ember tudta, de valahogy Dumbledore professzor közrejátszott mindabban, hogy ez megtörténhessen.

Draco Dustinra pillantott. Vajon Dustin tud minderről?

Harry úgy tűnt, megértette a felé irányuló kérdést. Körbepislogott, hogy megbizonyosodjon róla, senki nem hallja, mielőtt válaszra nyitotta a száját.

 – Igen, tudom, hogy éreznek az apáink a háborúról. Azt is észrevettem, hogy senki más nem tudja. Rá sem jöhetnek, egyelőre.

Dracónak meglepettnek kellett volna lennie, de úgy találta mégsem az. Az egész iskolának nyilvánvaló volt, hogy Dustin közel állt az apjához.

Harry feltette a kérdést, amire oly kétségbeesetten akart választ kapni:

 – Szóval, én és te egy oldalon állunk?

Draco csak bólintott. Ez tényleg nem az a hely volt, ahol ezt meg kellene vitatniuk, és ezt mindketten tudták. Kissé rámosolygott Harryre.

 – Legalább most már tudom, hogy nem én vagyok az egyedüli ebben a pozícióban.

Harry kifújta a levegőt, amiről eddig nem is tudta, hogy benntartja, és viszonozta a mosolyt. Jó érzés volt. Nem ő volt az egyedüli egy ex-halálfaló kém apával.

 – Igen. Ezzel együtt vagyunk.

Egy újfajta bajtársiasság érzésével tértek vissza a bájitalukhoz dolgozni.

* * * * *

 – Nem tudom elhinni máris mennyi házi feladatot kaptunk – Draco teljesen elkeseredettnek hangzott. – Még csak két napja járunk órákra!

Draco és Harry lefelé tartottak a pincébe a nap utolsó óráját követően. Harry ajkai grimaszba torzultak.

 – Ja, máris egy csomó mindenen kell dolgoznom – mondta Harry. – Az itteni professzorok aztán nem kezdik könnyedén az évet, mi?

 – Mi csak szeretnénk – válaszolt Draco vontatottan.

Harry sanda oldalpillantással Dracóra nézett.

 – Még mindig van néhány óránk vacsora előtt. Akarsz tanulni az én szobámban? Ott csendes lesz – ajánlotta fel Harry.

 – Persze – mondta Draco könnyedén. – Emellett még nem is volt esélyem megnézni a szobád.

Harry egy másik másik folyosóra vezette magukat, elhaladva Piton szobájának bejárata mellett, melyet minden mardekáros ismert, és megállt egy portré előtt, amin két varázsló sakkozott. Az egyik férfi megnézte magának Dracót, de tartózkodott attól, hogy bármit is mondjon.

Harry vigyorgott.

 – Titkok Kamrája – adta meg Harry a jelszavát.

Mindkét férfi dölyfösen rávigyorgott Harryre, ahogy a portré kinyílt. Draco szemöldökei megemelkedtek szórakozásában.

 – Érdekes egy jelszó – jegyezte meg Draco, miközben beléptek Harry szobájába.

Harry rákacsintott a portréra Draco háta mögött, ahogy maga előtt beterelte a fiút.

 – Ja, hallottam a történeteket – mondta Harry, ahogy a portré meglendülve bezáródott mögötte. – Valaki nyilván viccesnek tartotta ezt a jelszót adni nekem belegondolva, hogy én vagyok az örököse a Mardekár házvezetőjének.

Harrynek nem állt szándékában elmondani Dracónak, hogy ő maga volt az, aki kiválasztotta a jelszót. A választás iróniája ellenállhatatlan volt számára. A másodéve alatt a legtöbb ember úgy tekintett rá, mint Mardekár utódjára, és most, hogy rájött, igazából ő a Mardekár házvezető tanárának utódja, még mindig lenyűgözte a tudat, amikor csak rágondolt.

A szobája kétségtelenül egy Titkok Kamrája volt a maga módján. Harry a teljes személyazonosságát titokban tartotta. Ahogy Suziana kicsusszant a talárja ujja alól, mivelhogy 'otthon' voltak, Harrynek az jutott eszébe, hogy csak hálát adhat azért, hogy Suziana nem egy baziliszkusz.

Úgy látszott Dracóval egy rugóra jár az agyuk, mikor a fiú megfordult, és látta a kis ezüst kígyót felsiklani Harry talárján, hogy aztán körbetekeredjen a nyakán.

Draco fölényesen mosolygott Harryre.

 – Legalább a kígyód nem egy baziliszkusz.

Harry viszonozta a mosolyt.

 – Nem, szerencsére Suziana sokkalta gyönyörűbb egy óriási randa baziliszkusznál. – Persze Harry egy volt a kevesek közül, aki ezt tapasztalatból tudta. Harry ledobta a táskáját, és elkezdte levenni a talárját.

Draco tanulmányozta Harry és az ezüst kígyó párosát egy pillanat erejéig, mielőtt kommentálta volna a kijelentést.

 – Igen, nagyon gyönyörű – szólalt meg vontatottan. – Illik hozzád.

Harrynek el kellett tűnődnie, vajon félreértette-e Dracót, de úgy látszott, Draco épp annyira utalt rá is, mint a most a nyaka köré tekeredett kígyóra.

 – Köszi. – Harry egy valódi mosollyal ajándékozta meg Dracót, ahogy lecsúsztatta magáról a talárt, és félrehajította a kanapé hátuljára. – Az apám adta nekem ezen a nyáron. Azt mondta, illik a ruhatáramhoz.

Draco vigyorgott, míg végigpásztázta Harryt.

 – Azt kell mondjam, egyetértek vele. – Harry fekete zúzott bársonynadrágot viselt, ami úgy simult rá, akár egy második bőr, és egy hosszú ujjú selyeminget, amit begombolatlanul hagyott. Suziana erős kontrasztban állt az ing sötét bíbor színével. Jól passzolt Harry ezüst kígyót mintázó fülbevalójával, és a térdig érő sárkánybőr csizmáját díszítő ezüst kapcsokkal.

Harry laza vigyort küldött Dracónak a válla fölött, ahogy egy kis oldalsó asztalka felé indult, és elhelyezte Suzianát a tartályában. Draco most már elkezdett ténylegesen is körülnézni a szobában.

 – Váó, valójában ma passzolsz a szobádhoz – jegyezte meg vontatottan.

Harry kuncogott.

 – Részemről nem volt szándékos, de szeretem a színösszeállítást.

 – Tetszik – mondta Draco simán. – Ugyanakkor be kell valljam, meglepett, hogy nem látom a tipikus Mardekár színeket, mint a hálókörletekben. A te szobád sokkal fényűzőbb.

Harry nyilvánvaló büszkeséggel pillantott körbe a szobájában.

 – Összeillik az otthoni szobámmal. Ezelőtt a nyár előtt nem volt olyan szobám, ami akár távolról is hasonlított volna ehhez. Az apám kitalálta, hogy csalódott leszek, hogy elhagyom a szobát, amit olyan kevés ideig bitoroltam, és összerakta nekem ezt meglepetésként. – magyarázta Harry.

 – Jó lehet, hogy a professzorok egyike az apád – mondta fanyarul Draco.

 – Megvannak az előnyei – vigyorgott Harry hetykén. Harry leült a dohányzó asztal elé, hátát nekidöntötte a kanapénak, és elkezdte előpakolni a cuccait, hogy nekiláthasson a házi feladatának. Draco kecsesen lecsúszott mellé, és keresgélésbe fogott a saját táskájában.

 – Neked nem kell a földre ülnöd. Nyugodtan használhatod az asztalt, ha akarod. Én egyszerűen bárhol tudok tanulni – mondta Harry, azokra az időkre gondolva Dursley-éknél, mikor a takarói alatt kellett tanulnia, a pálcája fényénél, az éjszaka kellős közepén.

Draco vállat vont.

 – Jó ez így. Nem mintha ez a plüss szőnyeg, ami van itt neked, kényelmetlen lenne – válaszolt vontatottan, ajkai mosolyra görbültek.

 – Elég kényelmes, nem?

Hamarosan letelepedtek a tanulnivalóikkal, és Harry szobájának kellemes légkörében dolgoztak.