laraF's nest

15. fejezet

Harry követte az apját abba a szobába, ami a Rend gyűlésének adott helyet. Harry tekintete eltökéltségét sugározta. Tudta, hogy a Rend legnagyobb része nem akarná, hogy ő ott legyen, de Harry nem fogja hagyni, hogy ez megállítsa abban, hogy végre első kézből jusson némi információhoz.

Harry oldalra húzódva állt meg az apjával, és figyelte, ahogy a többiek lassacskán beszivárogtak a terembe, és leültek a helyükre. Sokan nézték Harryt gyanakodva vagy nyílt ellenségeskedéssel, de senki nem mert mondani neki semmit. Még nem mindenesetre, főképp nem úgy, hogy ott állt az apja mellett. Piton bosszús tekintettel illetett akárkit, aki az ő irányukba merészelt pillantani.

Harry vigyorgott magában. Igazából jó volt, hogy a változatosság kedvéért Piton gyilkos tekintete megvédte őt ahelyett, hogy rá szegeződött volna. Meg is súgta ezt az apjának.

Piton végül Harry felé fordította tekintetét erre a kijelentésre. Harry hanyagul rávigyorgott.

 – Szerencsémre a gyilkos tekintet többé már nem igazán működik rajtam ugyanúgy.

Piton megszakította a bámulást, majd önelégülten Harryre mosolygott viszonzásképp, mielőtt visszafordította pillantását a többiek felé a szobában.

Harry rövid nevetést hallatott, és köszönetet suttogott az apjának. Piton csak gyorsan megszorította Harry vállát, de egyébként dühödt tekintetét a többieken tartotta.

Végre is úgy látszott, mindenki megérkezett, és Dumbledore elrendelte a gyűlés kezdetét. Noha nem volt  sok esélye bármit is mondani, mielőtt kérdések és vádaskodások kezdtek repkedni a szobában Harry ottlétéről. Dumbledore feltartotta a kezét, hogy lecsendesítse őket.

 – Ő itt Dustin Piton, Perselus fia. – Az emberek meglepetten tátogtak. Most, hogy odafigyeltek, láthatták a nyilvánvaló hasonlóságot, de ez még mindig messze állt attól, amire számítottak.

 – Neked voltaképp van egy fiad?! – kérdezte Tonks csodálkozva.

Piton gúnyosan mosolygott rá.

 – Igen, van egy fiam. Ez tényleg akkora képtelenség?

Számos ember a szobában igazából automatikusan bólintott. Igen, meglehetősen képtelennek tűnt az ő meglátásuk alapján. Harry kuncogott. Piton a szemét forgatta, és elmagyarázta a rövid, általuk fabrikált történetet.

 – Tehát van egy fiad – nyugtázta Mordon. Azután feltette az őt érdeklő fontos kérdést: – Miért van itt?

Újra Dumbledore szólalt fel.

 – Dustin lesz az összeköttetés a Rend és a az iskola diákjai között.

Erre a szoba még egyszer káoszban tört ki. Dumbledore, Perselus és Harry nemes egyszerűséggel csak figyelték, ahogy mindenki arról vitázott, miért is nem kéne beengedniük ide Harryt, és miért nincs egyáltalán szükségük összekötőre a diákokkal.

Néhány perc elteltével Harry felvette a legjobb Piton-arckifejezését, és gúnyolódó hangnemben intézte a szavait a szobában összegyűltekhez:

 – Azért vagyok itt, mert akár tetszik ez maguknak, akár nem, mi, egyszerű diákok éppenséggel abba az iskolába járunk, amit Voldemort annyira kedvel megtámadni. Akár tetszik maguknak, akár nem, részesei vagyunk ennek a háborúnak.

 – De egy diáknak nem kellene olyan kiváltságosnak lennie, hogy hozzájusson ehhez a fajta információhoz – szólt Mordon mérges tekintettel.

Harry csak haragosan visszabámult rá.

 – Nem áll szándékomban megosztani az információt minden tanulóval – mondta Harry élesen. – Az elképzelés az, hogy az én vezetésemmel működő DS-sel jobban a segítségére lehetek a diákoknak, mivel valóban tudom, mi is folyik köztük. Ha Harry Potter tudta volna, mi is volt a helyzet a múlt évben, valószínűleg azon események a Misztériumügyi Főosztályon nem történtek volna meg. Belső információval ellátva remélhetőleg segíthetek megelőzni, hogy olyan típusú hibák megint megessenek a diákokkal.

 – De miért te? – morogta Mordon.

 – Miért ne én? – kérdezte Harry. – Nyilván Harry Potter lenne a jobb választás, de ő nincs itt. Valakinek ügyelni kell a diákokra ebben az iskolában. És mivel én vezetem a DS-t ebben az évben Potter hiányában, én látszom a jelenleg megfelelő lehetőségnek.

Remus szólalt meg.

 – Dustin, a Rend vigyáz a tanulókra, különös tekintettel a professzorok – akik közé az apád is tartozik – tette hozzá nyomatékosan.

Harry ránézett.

 – Igen, de mennyit mondanak el a diákok önöknek abból, igazából mi is van velük? Diákként végeredményében én többet tudok a történésekből felfedni. Amennyiben tisztában vagyok a Voldemorttal folytatott háború eseményeivel, úgy jobb munkát tudok végezni abban, hogy próbálom segíteni a diákokat. És vice versa, ha többet kiderítek a diákokról, és visszahozom azt az információt, akkor maguk többet tehetnek, hogy segítsenek megvédeni őket. Helytálló összekötő leszek a Rend és a diákok közt.

 – De még túl fiatal vagy, hogy belekeveredj ebbe – mondta Molly, nyilvánvalóan idegesen ettől az ötlettől.

Harry kedvesen nézett rá.

 – Értékelem az aggodalmát, de hosszú ideje nem vagyok fiatal, asszonyom. Az anyámat halálfalók ölték meg. Ez nem olyasmi, amit könnyedén veszek.

Harry körbenézett a szoba többi részében.

 – Tudatában vagyok annak, hogy önök mind meg akarnak óvni minket diákokat, és távol akarnak tartani a háborútól, amennyire csak lehetséges. Habár nem hiszem, hogy ez nagyon praktikus lenne. Sajnálatosan Voldemort és a halálfalói fütyülnek rá, hogy diákok vagyunk-e vagy sem. Ha szembekerülnek akármelyik diákkal, kíméletlenül meg fogják támadni. A diákoknak erre felkészültnek kellene lenniük.

 – De a tanulók biztosan nincsenek akkora nagy kockázatnak kitéve itt az iskolában – mondta Molly panaszosan.

 – Tényleg ezt hiszi? – kérdezte Harry. – Egyetértek, néhány diák kevésbé áll veszélyben, mint mások. Azonban a maga gyerekei nagyobb kockázatnak vannak kitéve pusztán azért, mert Harry Potter barátai. Hát nem bonyolódott bele a fia sokba Potter kalandjaiból? – hangsúlyozta ki Harry szarkasztikusan. – Ha jól értem, a lánya szintén része volt Voldemort egyik ördögi tervének még a legelső iskolai évében. Hogy mondhatja ezek után, hogy a diákok nincsenek veszélyben még ott a Roxfortban sem?

Molly rábámult.

 – De Dumbledore itt van – halkult el, nem igazán biztosan abban, mit mondjon. A fiú jól mondta. Dumbledore akkor is itt volt, mikor Ginnyt levitték a titkok Kamrájába. És mindketten, Ginny és Ron is elszöktek Harryvel épp csak a múlt tavasszal Voldemorttal harcolni.

Harry megértően nézett rá.

 – Úgy hiszem, kezdi érteni. Dumbledore itt van az iskolában – ami drasztikusan lelassítja Voldemortot. Sajnálatos módon nem állítja meg. A diákoknak felkészültnek kell lenniük – ismételte Harry.

Harry a többiekre emelte tekintetét a szobában.

 – Nem csupán Potter barátai azok, akik veszélyben vannak. Minden diákra veszély leselkedik, amikor Voldemortról van szó. A mardekárosok helyzete különösképp kockázatos azzal a nyomással, ami sokakat ér a szüleik részéről. Valakinek képesnek kell lennie segíteni nekik, és szerintem én meg tudom csinálni.

 – Honnan tudjuk, hogy bízhatunk benned, fiú? – morgott Mordon. – Te magad is mardekáros vagy, apának egy halálfalóval.

Harry hitetlenül bámult rá.

 – Azt mondja, hogy még az apámban sem bízik? – Harry megfordult, hogy az apjára nézzen, aki majdhogynem észrevétlenül megrázta a fejét.

Harry visszafordult, hogy indulatosan Mordonra bámuljon.

 – Ördög és pokol! – kiáltotta.

 – Dustin – szólt rá figyelmeztetően Dumbledore.

Harry csak bámult rá egy pillanatig. Harry a fejét rázta, hogy kitisztítsa, és lebámult a padlóra. Gyakorlatilag saját magához intézte következő szavait, próbálva rendbe tenni a dolgokat.

 – Az apám egy halálfaló kém. Voldemort ellen kémkedik és visszahoz bármilyen információt, amit csak tud, hogy segítsen a Világos oldalnak. Kockáztatja a saját életét minden alkalommal, mikor elmegy egyre azokból az átkozott gyűlésekből. Gyakran bántalmazva és véresen jön vissza, remegve a Cruciatus átok utóhatásaitól. És ez a köszönet, amit kap érte? Még csak nem is bízik benne a saját oldala?

Harry vissza felemelte a tekintetét a szobában a többiekre.

 – Van bárki, aki látja az iróniát abban a tényben, hogy – eddig legalábbis – Voldemort megbízik az apámban, de maguk, emberek nem? Maguk, emberek, akik ráadásul ugyanazon az oldalon állnak. Ez egyszerűen hihetetlen.

Harry megint megrázta a fejét, hogy aztán a szeme újfent megteljen eltökéltséggel. Mindegyiküket az apja gyilkos tekintetében fürdette.

 – Ez lenne az, amiért önöknek, emberek szükségük van rám összekötőként ebben az iskolában. Mindenkinek legalább a Roxfortban ugyanazon az oldalon kellene lennie. Ez már nem a Griffendél a Mardekár ellen dologról szól, emberek. Mi vagyunk Voldemorttal szemben. Itt már az erők egyesítéséről van szó, a bizalomról a szövetségeseinkben, és a harcról ugyanazért a célért. Nem fog sehogyan sem jót tenni az ügyünknek az, ha mind egymás ellen harcolunk.

 – Tudom, miért teszi az apám azt, amit, de nem vagyok biztos benne, hogy önök igen. Tényleg inkább harcolnának egymással szemben, minthogy harcolnak Voldemort ellen? – kérdezte Harry, még mindig érezhető hitetlenséggel a hangjában.

 – Mit tudsz te valójában egy háború megvívásáról, fiú? – nézett rá keményen Mordon.

 – Nyilván többet magánál, mikor az emberekről van szó – vágott vissza Harry. – Tudom, hogy a jó oldalon harcolok a háborúban, de ebben az adott pillanatban egyenesen szégyellem magam a legtöbb felnőtt miatt, akikkel harcolok. Kicsinyes versengések nem fognak előrébb juttatni minket. Nekem ennél sokkal fontosabb háborút kell megvívnom. Amit szándékomban áll megnyerni – mondta Harry meggyőződéssel.

Harry a Mordon előtt álló asztal szélére támasztotta kezét, és behajolt a férfi elé, dühösen meredve rá.

 – Jegyezze meg, amit mondok. Jelen pillanatban az iskola megosztott. Griffendél a Mardekár ellen, és még rengeteg rivalizálás. Egyesíteni fogom ezt az iskolát. Mielőtt végzek, az iskola minden tanulója együtt fog munkálkodni, és mindezt a jó oldalon fogják megtenni. És ez még nem minden; az összes diák képes lesz megvédeni magát ahelyett, hogy csak a harcmezőre lefeküdve várnák a felnőtteket, hogy azok remélhetőleg túljussanak a saját rivalizálásaikon elég hosszú időre ahhoz, hogy egyesítsék erőiket, és megvédelmezzék őket.

Harry visszaállt a helyére.

 – Önök döntik el, akarják-e a részvételemet ezeken a találkozókon, vagy sem. Önök hozzák meg a döntést, hogy egyesítsék, vagy felszabdalják a Világos oldal erőit. Mikor meghozták ezt a döntést, legyenek biztosak benne, és tudassák velem. Addig is, van egy iskola, melyet egyesítenem kell. – Harry sarkon fordult, és elhagyta a szobát, talárja örvénylett körülötte egészen az ajtóig.

Piton büszkeséggel figyelte, ahogy Harry otthagyta a szobát. Piton mindenkire önelégült arckifejezést villantott, akik teljes döbbenettel bámultak az ajtónyílásra, amin keresztül Harry épp csak kisétált. Váltottak egy pillantást Dumbledore-ral, és ekkor ráébredt, hogy Dumbledore szemei őrületesen csillogtak. Nyilván ő is élvezte a műsort.

Tonks szólalt fel kísérletképpen, amint Pitonra nézett.

 – Gondolom ez válasz a kérdésemre.

Piton szemöldöke kérdőn felemelkedett.

 – Dustin nyilvánvalóan a te fiad – mondta. Aztán hirtelen az orrát kezdte ráncolni egész addig, míg a haja zölddé nem változott, ezüst csíkokkal. – Csak egy kis kimutatása az összefogásnak – vigyorgott.

Ez végre megtörte a szobában uralkodó feszültséget, amint mindenki elnevette magát. Még Mordon ajkai is felfelé íveltek kissé.

Sokan még egyszer elhűltek, nézve Pitont egy kicsi, de gyengéd mosolyt produkálni.

 – Biztos vagyok benne, hogy a fiam értékelni fogja szolidaritásod kimutatását – mondta.

* * * * *

Perslues beviharzott a nappalijába, hogy már ott találja Harryt egy pohár scotch-ot iszogatva, az üveggel és egy másik pohárral pedig kikészítve az asztalra, az apját várva.

 – Lenyugodtál mostanra? – kérdezte Perselus miközben leült, és kitöltötte magának a saját adag italát.

Harry élesen rábámult.

 – Igazából azt hiszem elég szépen irányítás alatt tartottam magam – vágott vissza.

Perselus egyetértőn bólintott.

 – Gondolom igen. Én magam nem mindig vagyok ennyire... kedves a szavaimmal feléjük.

Harry horkantott.

 – Ja, rengetegszer hallottalak felrobbanni. Én tényleg nem mondtam semmi olyan rosszat, nem hinném.

Perselus felbecsülte Harryt egy pillanat erejéig, míg újabbat kortyolt whiskyjéből.

 – Harry, a szavaidat talán nem úgy írhatnánk le a legpontosabban, hogy kedvesek voltak, de volt elég erő és meggyőződés mögöttük, párosítva a viszonylag nyugodt viselkedéseddel, ami azt hiszem, talán eljutott néhány idiótához abban a szobában ma este.

Harry meglepetten nézett rá.

Piton folytatta.

 – Tonks úgy döntött, megváltoztatja a haját zöldre és ezüstre, rögtön miután kijöttél a szobából. Azt mondta, ez az ő módja arra, hogy összefogást mutasson.

Ez vigyorgásra késztette Harryt.

 – Mindig is kedveltem Tonksot. Ő olyasmi nekem, mint egy nagy lánytestvér. – De eztán Harry újra kijózanodott. – Tényleg nem lep meg nagyon, hogy Tonks támogatja, amit mondanom kellett. De valahogy kételkedem benne, hogy Mordonnak lejött volna a dolog.

 – Nem vagyok benne olyan biztos. Nem volt túl sok megbeszélnivaló, miután távoztál, de sok emberen látszott, hogy elgondolkodik azon, amit mondtál. Még Mordon is kissé elgondolkodónak tűnt, ami nem hittem volna, hogy lehetséges lenne számára – gúnyolódott Piton.

Harry a szemét forgatta.

 – Szóval, tulajdonképp részt kell még vennem a Rendgyűléseken, vagy ki lettem rúgva, miután jól elintéztem mindenkit az első találkozómon?

 – Albus nem mondta se ezt, se azt. Ránézésre azt gondolta, az a legjobb, ha először mindenkinek ad egy esélyt átgondolni a helyzetet. Ugyanakkor elmondta, hogy megengedi neked, hogy elmenj a következő gyűlésre, és egy szavazás lesz tartva arról, maradnod kéne-e, avagy sem – mondta Perselus.

 – Nos, feltételezem, ez már valami – motyogta Harry, morcosan bámulva le az italára.

 – Harry – kezdett bele Perselus, felemelve ezzel Harry tekintetét, hogy találkozzon a sajátjával. – Nagyon büszke vagyok rád a ma esté illetően. Sok mindent mondtál, amiket azoknak az embereknek hallaniuk kellett, és jól csináltad. Világos voltál, és sikerült a vérmérsékleted ellenőrzés alatt tartanod. Alig néha teszed talán, de megtartottad a kontrollt, még Mordonnal szemben is. Még együttérzést és megértést is sikeresen mutattál Molly felé. – Felértékelőn nézett Harryre. – Úgy látszik, megtanultad, hogyan bánj az emberekkel nagyon hatásosan. Már elsőként az a tény is, hogy Albus megengedte neked, hogy részt vegyél a gyűlésen mond valamit az új ügyességedről az emberekkel való bánásmód terén.

Harry gyakorlatilag ragyogott a a büszkeség miatt, amit az apja mutatott felé.

 – Köszönöm, Apám.

 – Én tényleg csak azt teszem, amit úgy érzem, hogy meg kell tennem. Talán egy részem felnő. Talán csak az egész múltam felzárkózik velem. Nem tudom biztosra, de bármi is ez, érzem, hogy sok kölünböző szinten tudok az emberekkel kapcsolatot teremteni. Az, hogy én vagyok Harry Potter kétségtelenül tapasztalatok széles választékát adta nekem, ami nem hiszem, hogy sok embernek megadatott.

Most Harryn volt a sor, hogy felértékelő tekintetét Perselusra fordítsa.

 – Azt hiszem, te valószínűleg bárki másnál jobban megérted. Voldemort és Dumbledore között vagy megragadva, nálam jóval több éve. A gyerekkorod is utálatos volt.

 – Talán – mondta Perselus. – De neked sokkal több karizmád van, azzal a hajlandósággal karöltve, hogy igazából meg is próbálj kijönni mindenkivel. Szerintem a karizmád és a bájod az anyádtól kaptad. A kiálláshoz való érzéked alkalmasint tőlem jött.

Harry horkantott.

 – Nem, te nem a tapintatosságodról vagy ismert, de igazad van abban, hogy van arra módszered, hogyan uralj egy szobát. – Elmerengve folytatta: – Talán a Harry Potter hírnév-faktor is közrejátszik itt. Azzal töltöttem az elmúlt öt évet, hogy igyekeztem kitalálni, hogyan legyek a griffendéles Aranyfiú és a Varázsvilág Hőse. Ez olyan tapasztalatbeli jártasság, ami igazából segített elnyernem egy adaggal abból a bizonyos tapintatból.

 – Mikor mindezeket összeadod – a hírneved, az ügyeidet Dumbledore-ral és Voldemorttal, a tapasztalataid az életnek és az embereknek mind a világos, mind a sötét oldalával, a felnőtté válásod behatását, az anyád báját és karizmáját, az én érzékemet a kiálláshoz, ráadásul azt, hogy inkább vagy már fiatal férfi, semmint egy gyerek – nagyon karizmatikus fiatalemberré váltál, a saját parancsoló kiállásoddal.

Perselus röviden abbahagyta, mielőtt továbbment volna.

 – Ha most beszélsz, az emberek kiegyenesedve felülnek, és figyelnek. Egyfajta őszinteséget és megbízhatóságot jelképezel. Nem csak a saját nézeteidről beszélsz, hanem meghallgatod mások nézeteit is, ami határozottan nem olyasmi, amit mindenki megtesz. Tehát ezzel elnyered a bizalmukat és tiszteletüket. Anélkül győzöd meg az embereket a saját véleményedről, hogy elveszítenék saját maguk érzékelését. Ez az, ahol úgy vélem Dumbledore megbukott, veled különösen. Voldemort meggyőzőereje, mint olyan, a félelemben rejlik.

Perselus közvetlenül Harry szemébe nézett.

 – Olyan érzéked van a tisztelethez és a másokkal való törődéshez, ami sem Voldemortnak, de még Dumbledore-nak sincsen.

Harry csak bámult.

 – De hát az a szándékom, hogy megnyerjem ezt a háborút, csakúgy, mint Dumbledore-nak.

 – Igen, de van egy fő különbség. Dumbledore úgy használja az embereket, mint eszközöket a beteljesítéshez. Azonban te a háborút használod, hogy megnyerd az embereket – mondta Perselus.

Harry csak még inkább zavarodottnak látszott ezen kijelentést követően.

 – Amit ezalatt értek, az az, hogy Dumbledore azon van, hogy megnyerje a háborút Voldemort ellen a Világos oldal számára. Neked ez nem annyira a győzelemről szól. Igen, nyerni akarsz. És nyerni is fogsz – jelentette ki meggyőződéssel. – Viszont azért szándékszol győzni, mert ezt kell tenned a valóságos emberekért. Dumbledore a jó és rossz közötti csatát vívja. Te az emberekért harcolsz, és azért, hogy nagyon is emberségesek maradjanak.

Perselus előre dőlt.

 – Harry, minden esetben, amikor beszélsz, az emberek felismerik, hogy az ő oldalukon állsz. Hogy értük harcolsz. Még minden felnőtt is abban a szobában ma este, akik szembeszálltak veled, a gyerekkel, észrevette, hogy értük harcolsz, az emberekért. Dumbledore nem ezt teszi. A jóért harcol, igen, de nem igazán harcol az egyénekért. Az emberek feláldozhatók, ha az szükségeltetik a cél érdekében. Számodra ez nem egy lehetőség. Az egyének azok, akik számítanak.

 – Tényleg azt hiszed, hogy ekkora nagy hatással lennék? – kérdezte Harry. Le volt nyűgözve mindattól, amit az apja mondott neki, és attól, amit ki lehetett hallani a hangjából.

 – Igen, Harry, hiszem – válaszolt egyszerűen Perselus. – Felnőttél. És mindazokból az okokból kifolyólag, melyeket már említettünk, átvetted az életed fölött az irányítást. Mostanra már rendelkezel a saját stílusoddal és kiállásoddal, ami nem volt birtokodban, mikor tavaly eljöttél az iskolából. Önmagad lettél, Harry, és ránézésre bölcsen kihasználod ezt.

Harry megint visszaült a székében, és lehajtotta whiskyje maradékát.

 – Váó. Én meg itt azt gondoltam, hogy csak teszem, amit tennem kell a győzelemhez.

Perselus kuncogott.

 – Azt teszed, amit tenned kell, Harry. De most már stílusosan és önbizalommal teszed, amid nem igazán volt korábban.

Harry nevetett, s mindketten barátságos hallgatásba merültek. Harry mindazokon a dolgokon mélázott, amiket az apja mondott. Soha nem gondolt rá igazán ilyen módon. Mégis igaz volt. Harry mélyen törődött az emberekkel, akiket érintett a háború. Az érettsége az elmúlt néhány hónap során felismerni engedtetett vele dolgokat emberekben, amire nem volt lehetősége azelőtt. A 'gonosz mardekárosok' jó példát szolgáltatnak erre. Jó barátokra tett szert abban a házban, amire pár hónappal azelőtt soha nem számított volna. Mosolygott, ahogy Dracóra gondolt. Az bizonyosan egy olyan barátság, amire soha nem számított.

Ráeszmélt, hogy az apjával való tapasztalatainak erről a nyárról nagyon sok köze van az emberekről alkotott nézőpontjához. Mindig is utálta Piton professzort. Időt áldozva rá, hogy ténylegesen meg is ismerje ezen a nyáron indította Harryt a felismerésre, hogy sokkal több van az emberekben, mint amennyi mindig a felszínen látható.

Amire, töprengett Harry, már előbb rá kellett volna ismernie. Az emberek ritkán veszik arra is az időt, hogy magát Harryt megismerjék. Igencsak sok címkét aggattak rá, és az emberek csak azokat a címkéket látják anélkül, hogy vennék a fáradtságot, hogy megismerjék őt. Mindezzel a háta mögött nem csoda, hogy Harry eljutott odáig, hogy több tisztelettel forduljon az emberekhez és az egyéniségükhöz.