laraF's nest

19. fejezet

 – Miért csináltam ezt? – tette fel a kérdést Harry szánalmasan.

Perselus felvonta a szemöldökét.

 – Miért csináltál mit is konkrétan? Voltál együtt Dracóval? Rejtetted el a személyazonosságod?

Harry félig Perselus kis étkezőasztalán feküdt, fejét a kezére hajtva. Perselus jelenleg azon igyekezett, hogy Harry legalább egy bögre teát igyon meg.

 – Igen – válaszolta Harry mindkét kérdésre. – Hazudok mindenkinek.

 – Tisztában voltál a kockázatokkal – mondta Perselus élesen, miközben helyet foglalt Harryvel szemben.

 – Ezt tudom, és még mindig tisztában vagyok a kockázatokkal – ismerte el Harry. – Amennyire utálok mindenkinek hazudni arról, ki is vagyok igazából, voltaképp még mindig túl veszélyes lenne elmondani nekik az igazat.

Harry felnézett, s Perselus nyugodt tekintetével találta szemben magát.

 – Rosszul tettem, hogy elmondtam Dracónak? – kérdezte Harry panaszos hangon.

Perselus enyhén megrázta a fejét.

 – Nem, szerintem mindent egybevetve helytálló volt beavatnod Dracót. Ő bárkinél jobban megérdemelte, hogy ismerje a valódi kiléted ezen körülmények között.

Harry kiengedte a lélegzetet, amit bent tartott. Nem volt benne biztos, hogy ez volt-e a felelet, amit hallani remélt. Annyira szétszórtnak érezte magát. Nem akarta elmondani Dracónak, mert tudta, hogy ez fog történni. Viszont a másik oldalról nézve, az idő előrehaladtával egyre mérgesebbnek és mérgesebbnek érezte magát attól a ténytől, hogy Draco nem tudta.

Innentől amúgy már nem is igazán számított. Draco most már tudta, s amit el kellett mondania, azt elmondta.

 – Nem igazán gondoltam, hogy ennyire nehéz lesz – suttogta Harry majdnem csak önmagának.

 – Talán azt gondolod, hogy egyébként is túl fiatal vagy ahhoz, hogy szerelmes legyél? – kérdezte Perselus élesen.

Harry mérgesen bámult rá egy pár pillanatig, de azután sóhajtott.

 – Te azt gondolnád, nem igaz? Csak tizenhat vagyok. Még próbálgatnom kéne a terepet, vagy valami – mondta Harry keserűen, szélesen intve a karjával.

Perselus felvonta a szemöldökét, de tartózkodott a hozzászólástól.

 – De én nem akarok. Nem akarok senki mást – nyafogta Harry. A hangulata gyorsan változott egyik pillanatról a másikra, és egyik ilyen hirtelen jött magatartása sem volt épp pozitív természetű.

 – Kit érdekel, ha még csak tizenhat vagyok? Tudom, mit akarok, és azt is, kit akarok. Teljesen elmebetegen hangzik, de tudom, hogy ő az egyetlen számomra – kiáltotta Harry. – De miért pont neki kell lennie?

 – Merlinre, szeretem Draco Malfoyt. Szeretem azt az elviselhetetlen bunkót, akivel az elmúlt öt évben harcoltam. Elvileg nem kellett volna beleszeretnem! – kiáltott fel Harry mérgesen. – Nekem elvileg utálnom kellene!

 – De hát akkor miért nem utálom? – kérdezte Harry szánalmasan, a hangulata megint váltott. – Még mindig elviselhetetlen bunkó tud lenni, ha akar. Merlin segítsen rajtam, de most még azt is vonzónak tartom, leszámítva a tényt, hogy néha szanaszét tud idegesíteni vele. – Harry horkantott. – Bármilyen hülyén hangzik, ez része a sármjának.

Harry az asztalra könyökölt, és beletámasztotta a fejét a tenyerébe, míg a másik kezével szórakozottan kevergette a teáját. A teásbögrébe bámulva Harry hirtelen ugatva felnevetett, még ha az nem is hallatszott teljesen vidámnak.

 – Fogadok, hogy Trelawney előre látta – mondta Harry.

 – A közöttünk lévő szerelem borzalmas halállal múlik ki majd – gúnyolódott Harry.

Perselus szórakozottan horkantott.

 – Nos, ha Trelawney megjósolta, azt kell mondjam, a dolgok a végén valószínűleg jóra fognak fordulni számodra és Draco számára.

Harry felnézett rá, és meglepetten pislogott. Harry újból pislogott az apját bámulva, mielőtt visszafordította tekintetét a teli bögre teájára. Egyedül arra tudott gondolni abban a pillanatban, hogy reménykedett benne, hogy ez igaz legyen. Kétségbeesetten akarta, hogy a dolgok működjenek kettejük között.

 – Tényleg úgy véled, hogy túl fiatalok vagyunk? – kérdezte Harry Perselustól halkan.

Jó néhány másodpercig csend volt.

 – Nem, Harry, nem hiszem, hogy túl fiatalok vagytok hozzá – ismerte be végül Perselus, de a hangja távolinak tűnt.

Harry kíváncsian nézett fel rá, és meglepve vette észre, hogy Perselus fókuszálatlanul meredt előre, valami olyasmit látva az elméjében, amit csakis ő láthat.

 – Nem vagyok benne biztos, mekkora befolyásoló tényezőt jelent az életkor a szerelemben. Én úgy hiszem, hogy sokkal inkább érettség dolga – mondta Perselus. Tekintete újból Harryre fókuszált. – Te különösen érett vagy egy tizenhat éveshez képest, Harry. Sokkal érettebb, mint én voltam a te korodban, és sokkal érettebb a legtöbb kortársadnál. Draco szintúgy.

Harry próbálta feldolgozni, amiről Perselus beszélt. A szavakat magukban épp elég jól értette, de ránézésre volt ott még valamifajta rejtett jelentés, amit nem tudott megragadni. Élénken hallgatta, ahogy Perselus folytatta.

 – Mind a ketten nagyon erős, és nagyon határozott fiatal férfiak vagytok. Világos volt számomra, ahogy akárki számára, aki csak látott kettőtöket együtt, hogy ti ketten nagyon mélyen törődtök egymással – mondta Perselus. – Hagyj egy kis időt Dracónak, hogy rendbe jöjjön. Úgy hiszem, vissza fog jönni hozzád.

Harry horkantott.

 – Igazán így gondolod? Én vagyok Harry kibaszott Potter. A Fiú-Akit-Draco-Imád-Utálni.

Perselus kissé megrázta a fejét.

 – Nem, nem vagy ugyanaz a fiú, akivel versengett. Megtanult törődni a fiatal férfival, akivé váltál, nem a fiúval, aki voltál. Akármilyen névvel illesd magad, te még mindig az a fiatal férfi vagy. Ő rendkívül intelligens, és szerintem magától rá fog jönni erre. Adj neki időt, hogy mindent feldolgozhasson.

Harry sóhajtott.

 – Határozottan remélem, hogy igazad van.

* * * * *

Harry kihagyta a reggelit, sikeresen elkerülve Dracót azzal, hogy Perselussal társalgott a lakosztályában. Most sajnálatosan el kellett jutnia az óráira. És elsőként Sötét Varázslatok Kivédésén volt a sor Remusszal.

Harry lassan bandukolt az osztályhoz vezető folyosókon, szemek lesütve, elkerülve az érintkezés minden formáját, mindenkivel. Tényleg nem érezte magát úgy, hogy beszélgetni tudna bárkivel.

Megpróbált akárrmi másra koncentrálni, mint a Dracóval kapcsolatos gondolatokra. Harry halkan felhorkantott, mikor erőszakkal terelte gondolatait a következő órájára. Aggodalmainak egyike a Dustin Pitonná válásban az volt, hogy mi lesz Remus közelében. De legalább eléggé könnyű volt visszaváltania arra, hogy Lupin professzornak hívja, mivelhogy amúgy is alig-alig szokott hozzá, hogy Remusnak szólítsa a férfit.

Mikor Dumbledore tudatta vele, hogy Remus újra tanítani fog ebben az évben, Harry nyugtalan lett. Szerencsére Remus szaglása csak akkor élesedett ki, amikor vérfarkas formában volt, és csupán egy pár nappal az átalakulás előtt és után.

Noha mind Dumbledore, mind Perselus megnyugtatta, hogy ez amúgy sem számítana. A bűbájok, amiket Harry édesanyja rakott rá sok dolgot elmaszkíroztak. Eltüntettek mindent a valós apját és a valós személyét illetőleg – az illatát is beleértve. Perselus azt mondta, ez aprócska része a bűbájnak, de Remusszal a barátjuk egyikeként Lily láthatott benne értelmet, hogy elfedje az illatát is. Nyilván nagyon alapos volt, minden lehetséges dolgot elkövetve azért, hogy meg tudja óvni a gyermekét.

Ahogy Harry átvánszorgott a folyosókon fejbe kólintotta annak az iróniája, hogy most az édesanyja bűbájainak eltüntetését alkalmazta, hogy megvédje magát, mikor ő meg pont azért rakta rá őket, hogy megvédjék. Az egész élete egy hazugság volt arról, kicsoda ő. Kétségbeesett kíváncsisággal merengett rajta, hogy lesz-e valaha egy olyan nap, amikor egyszerűen csak önmaga lehet.

Harry megállt, mikor belépett a tanterembe. Általában Draco mellé ülne le. Eltöprengett rajta, hogy a szokásos helyére üljön, de nem volt benne annyira biztos, hogy már kész lenne szembenézni Dracóval. Valójában tudta, hogy nem áll készen rá. Elmondani Dracónak többet vett ki belőle, mint azt gondolta volna; még úgy is, hogy tudta, hogy be fog következni, a visszautasítás rettenetesen fájt.

Harry lehuppant egy székre a terem hátuljában, ami rendszerint üresen állt. Fejét leszegve tartotta, míg előpakolta az órai felszerelését, csendesen várva, ahogy a többiek hangoskodva bevonultak a reggeliről.

Blaise helyezkedett el a mellette levő székben.

 – Rendben vagy, Dustin? – kérdezte halkan.

Harry felnézett, hogy szembesüljön a Blaise arcán tükröződő aggodalommal. Elnézve mögötte Harry látta Dracót elfoglalni a megszokott helyét, Pansyvel maga mellett. Pansy nyugtalan pillantást lövellt Harry irányába, mielőtt visszafordult, hogy Dracónak suttogjon. Úgy tűnt, Draco minden tőle telhetőt megtesz, hogy figyelmen kívül hagyja a lányt. Persze rendesen figyelmen kívül hagyta Harryt is. Harry visszavezette tekintetét a padjára.

 – Rendben vagyok, feltételezem – motyogta.

Blaise felhorkant.

 – Ja, épp annyira vagy rendben, amennyire Draco. Egyszerűen remekül vagytok, mind a ketten – mondta szarkasztikusan.

Harry dühödt tekintetet lőtt felé.

 – Csak maradj ki belőle, Blaise.

 – Mi a fasz történt? – kérdezte Blaise. – Draco nyilvánvalóan pokolian dühös rád, de nem mondana egy átkozott dolgot sem.

 – Elszúrtam, és ez minden, amit tudnod kell – mondta Harry élesen.

 – De mit tehettél, ami ennyire rosszul sült el? – kérdezte Blaise aggályosan. – Ti ketten mindig olyan jól kijöttetek egymással, mióta csak találkoztatok.

Harry összerezzent Blaise szóhasználatára. Pontosan ez volt a gond, nem igaz? A valóságban ők mindig harcoltak, amióta először találkoztak egymással.

 – Csak hagyd ennyiben – mondta Harry fáradtan. – Dracónak minden joga megvan, hogy dühös legyen rám.

Blaise-nek nem volt lehetősége többet mondani, mivel Remus figyelmet kért az osztálytól. Harry nem figyelt oda túlzottan, amíg meg nem hallotta, hogy Remus a Patrónus bűbájt hozza fel.

Ó, a picsába!

Harry most igazán nem akart ezzel az üggyel foglalkozni. A patrónusa problematikája olyasvalami volt, amire nem volt képes megoldást találni. Egész eddig kerülte a DS-ben, pont azért, mert amint meglátná valaki a patrónusát, az álcája lehullana. Nem ébredt rá, hogy Remus tanítani fogja ebben az évben. Harry egészen hülyének érezte magát, mert csak tudnia kellett volna, hogy ez fel fog jönni az órán. Végül is Remus volt az, aki eredetileg megtanította neki a bűbájt.

Harry teljesen rosszul érezte magát, ahogy kísérletet tett arra, hogy találjon egy kiutat ebből. Remus már elmondta, hogy később az órán gyakorolni fogják a bűbájt, miután befejezték róla a jegyzetelést. Harry agya sebesen pörgött, ahogy eszeveszetten keresgélt egy megoldás után. A gyomra háborgott, és azon tűnődött, legalább átmenetileg javíthatna-e ez a helyzeten. Ahogy érezte magát, talán nem is kell bevetnie egyet az ikrek maximuláns termékéből, hogy kijusson az óráról.

Harry még csak nem is tettette, hogy készítene bármilyen jegyzetet, és rádöbbent, hogy totális roncsnak nézhet ki. Tudta, hogy az arca bizonyosan halálosan elsápadt, és érezte, ahogy izzadtság kezd legördülni a homlokáról. Nem vette tudomásul az aggódó tekinteteket Blaise-től, miközben próbálta eldönteni, mit tegyen.

Jobb lenne, ha egyszerűen feladná ezt a paródiát? Draco már tudta, ki ő igazából, és meg lehet nézni, az milyen jól ment. Mindenki más is dühös lesz rá, amikor egyszer rájönnek. És az, hogy még hosszabb ideig vár, hogy elmondja nekik, az vajon nem csupán még dühösebbé és megbántottabbá tenné őket? Három legfontosabb ember az életéből ott volt a helyiségben, és még csak fogalmuk sem volt róla, ő hol is lehet. Remus, Ron és Hermione biztosan aggódnak érte.

De ha elmondaná nekik, ott tartana, ahonnan kezdte. Annak részeként művelte ezt, hogy megvédelmezze őket. Viszont Harry azt is tudta, hogy sokkal jobb esélye van egyesíteni az iskolát Dustin Pitonként, mint Harry Potterként. Azt a tényt még csak szóba sem hozva, hogy minél kevesebb ember tudja, annál jobb.

És Remus, Ron és Hermione bizonyosan megkérdőjeleznék a tetteit. Ron megvadulna attól, hogy Harry boldogan elvan a Mardekárban, és Draco Malfoyjal randizik. Nos, randizott.

Harry nehézkesen kifújta a levegőt. Bármennyire is tisztában volt vele, hogy a barátai nagy valószínűséggel gyűlölni fogják, mikor végül kiderül, Harry az ésszerűségnek megfelelően tudta, hogy fenn kell tartania a színlelést, ameddig csak bírja. Ráadásul azzal bajlódnia, hogy Draco tudott róla bőven elég volt jelen pillanatban. Harry nagyon sokat elbírt, de ez már neki is túlzás volt.

Harry a padra ejtette a fejét, kezével a hajába markolt idegességében. Nem vette észre a figyelmet, amit a hangos puffanás terelt rá a többiek körében a szobában. Újra el volt veszve Dracóról szóló gondolataiban.

Megriadt, mikor egy könyököt érzett a bordáiban. Harry felemelte a fejét, hogy mérgesen Blaise-re bámuljon, mikor azt kellett tapasztalnia, hogy minden szem rá szegeződött. Egyedül Draco volt az ellenkező irányba fordulva.

 – Dustin? – kérdezett Remus. – Jól érzed magad?

 – Öm, nem, nem igazán – mondta Harry erőtlenül. – Azt hiszem talán le kéne dőlnöm.

Remus bólintott, hozzájárulva.

 – Miért nem mész fel, és nézel be Madam Pomfreyhoz? Biztos vagyok benne, hogy már úgyis tudod a Patrónus bűbájt – mondta enyhén kérdő hangsúllyal.

Harry kissé elfintorodott, de bólintott. Remélhetőleg a fintort annak tudják be, hogy rosszul érzi magát, miközben valójában be volt rezelve attól, hogy az emberek felfedezik, mi is pontosan a patrónusa – vagy inkább kitalálják, hogy ő igazából Harry Potter. Harry gyorsan összekapkodta a dolgait, és kimenekült a szobából.

* * * * *

Mikor Harry óvatosan benyitott a nagyterembe ebédidőben sokkal nyugodtabbnak érezte magát. Nem volt kevésbé nyomorultul a helyzetet tekintve Dracóval, de visszanyerte a határozottságát, hogy kitart a tervei mellett. Draco mérges volt rá, de Harry nem kételkedett benne, hogy Draco megtartja a titkát. Draco ugyanolyan jól tudta, mint ő, hogy túl sok múlott ezen.

Harry csak néhány pillanatot várt épphogy az ajtón belül, próbálva mellőzni a rá irányuló tekinteteket. Lehajtotta a fejét, mikor Draco bejött, és még a létezését sem ismerve el sétált el mellette. Blaise és Pansy és néhányan a többiek közül együtt érzőn néztek rá, de követték Dracót az asztalhoz. Elsősorban hozzá voltak hűségesek, és Harry felismerte és tisztelte ezt.

Végre Ron és Hermione léptek a terembe, és Harry gyorsan lecsapott rájuk, és félrehúzta őket. Főként azért választotta, hogy ezt a kis találkát itt benn tartja, mert nem akarta elhúzni. Hermione nem fog annyit kérdezősködni, mikor mindenki szeme előtt vannak. Remélte.

 – Minden rendben, Dustin? – kérdezte Hermione aggodalmasan.

 – Hallottam, hogy volt egy kis összetűzésed a barátoddal – mondta Ron gúnyosan. Hangosan felmordult, mikor Hermione oldalba könyökölte.

Harry csupán sóhajtott.

 – Nem, ezek nem igazán a legjobb napjaim – válaszolt Harry csendesen. Gyorsan továbbment, mielőtt Hermione bármit mondhatott volna. – Ezért akartam szót váltani veletek. Abban reménykedtem, hogy tudjátok vezetni a DS-t magatokban ezen a héten.

 – Mi van Malfoyjal? – csattant fel Ron. – Ő is lébecolni fog?

 – Én nem lébecolom el – vágott vissza Harry, dühösen bámulva Ronra. – És Draco sem.

Hermione és Ron mindketten élesen elnéztek a mardekáros asztal felé. A célzásuk betalált, mikor Harry követte tekintetük vonalát, hogy meglássa Dracót jegesen bámulni hármójukra.

Harry leejtette tekintetét a padlóra, és mindkét kezét szenvedőn futtatta végig a hajában.

 – Nézzétek, Dracónak és nekem ebben a pillanatban van néhány ügyünk, amit el kell simítanunk, de ezek személyesek, és nincsenek hatással a DS-re – mondta Harry halkan. – Öm, igazából nem tudom, hogy Draco hajlandó-e kisegíteni ezen a héten, vagy sem, de én jelenleg nem érzem magam késznek rá. Nekem csak kell egy pár nap legalább, hogy összeszedjem magam, és azután ígérem, visszatérek, hogy segítsek vezetni a DS-t.

 – Mi történt? – kérdezte Hermione zavarban. – Soha nem jöttünk ki igazán Malfoyjal, de jobb lett, mióta te vele vagy. A dolgok elég jól haladtak, én úgy gondoltam. És most megint úgy bámul ránk, ahogy régen is szokott.

 – Dühös rám – mondta Harry fáradtan, gyors pillantást vetve Dracóra a szeme sarkából. Igen, Draco vitathatatlanul úgy bámulta hármójukat, ahogy az elmúlt öt évben mindig. Harry nehézkesen sóhajtott. – Csináltam valamit, amivel elég csúnyán megbántottam. Mostantól csak hanyagoljátok, amennyire csak tudjátok. Kérlek? – kérte könyörögve nézve Ronra és Hermionéra.

 – Mit tettél? – kérdezte Ron kíváncsian. – Malfoy mindig is undok volt velünk, de úgy tűnt, téged igazán kedvel.

 – Csak ejtsük már a témát – csattant fel Harry. Már eldöntötte, hogy nem mondja el Ronnak és Hermionénak, mi az igazi helyzet, és csak be akarta fejezni ezt a diskurzust. – Ti ketten hajlandóak vagytok vezetni a DS-t a következő néhány találkozón, vagy sem?

Mindkettőjük szemöldöke a magasba szökött meglepetésükben. Dustin általában mindenkivel szemben higgadt volt. Hermione ocsúdott fel először.

 – Igen, meg tudjuk csinálni. A pajzsbűbájokkal folytassuk, amiken eddig dolgoztunk? – kérdezte.

 – Valójában arra gondoltam, hogy mindenkinek meg kéne tanítani a Patrónus bűbájt. Jó időzítés lenne ezt is bevenni, mivel Lupin most tanítja. Jó megerősítés – mondta Harry.

Hermione és Ron is egyetértően bólintott.

 – Ebben van valami. Te már tudod a bűbájt? – kérdezte Hermione.

 – Ja, szóval nem aggódom, hogy kihagyom ezeket a gyűléseket – reagált Harry.

Harry ezután rövidre fogta a dolgokat Ronnal és Hermionéval, és végül elindult, hogy a Mardekár asztalának végére üljön, messze mindenki mástól. Könyökkel az asztalon fejét a kezébe ejtette. Még csak azzal sem zavartatta magát, hogy bármilyen ételt tegyen a tányérjára.

Végképp rosszul érezte magát még mindig... megint... akármi. A jelenlegi elhidegülést használta közte és Draco között, hogy ne kelljen a Patrónus bűbájra további gondot fordítania. Harry ebben a másodpercben őszintén egy sikamlós mardekárosnak érezte magát. Ez az a fajta viselkedés volt, amiért mindig lenézte a mardekárosokat.

Harry tényleg csak egy kis időt akart egyedül. Bár az apja megfenyegette aznap reggel, és Harrytől megkívánta, hogy a helyzet dacára jelenjen meg az összes étkezésen és órán.

Hirtelen valaki karon ragadta Harryt, és elrántotta az asztaltól.

 – Draco, mit csinálsz? – ellenkezett Harry.

Draco nem törődött azzal, hogy válaszoljon neki, de erősen a markában tartotta Harry karját, amíg kivonszolta a nagyteremből, és le egy folyosón egy üres tanteremig. Harry engedte, hogy Draco magával húzza, tisztában azzal, hogy bármit kell Dracónak mondania, az bizalmasan kell, hogy elhangozzon. Belökve Harryt Draco bevágta az ajtót, és záró-, valamint némító bűbájokat szórt ki.

 – Mi a faszt játszadozol? – kérdezte Draco haragosan.

 – Nem játszadozom semmivel – mondta Harry halkan.

 – Akkor mi volt az üzlet a kibaszott Aranytrióval a nagyteremben? – gúnyolódott Draco.

Harry a legközelebbi falnak dőlt támogatást keresve, és szorosan lehunyta a szemét.

 – Megkértem őket, hogy tartsák meg az elkövetkező pár DS összejövetelt, és arra, hogy tanítsák meg mindenkinek a Patrónus bűbájt, mivel én nem tehetem. Mindenki rájönne, ki vagyok, ha bemutatnám a varázslatot.

 – Mind a hárman kurvára szórakoztatok velem egész idő alatt, nincs igazam? – kiáltotta Draco, de Harry kihallotta a fájdalmat mögüle.

 – Nincs! – kiabált vissza Harry. – Halvány lila gőzük sincs róla, hogy ki is vagyok valójában!

Erre Dracónak szünetet kellett tartania. Harryre pislogott.

 – Nincs? – kérdezte megzavarodva.

 – Nem, nincsen – vágta rá Harry. – Az egyedüli emberek, akik tudják te vagy, az apám és Dumbledore. Ennyi.

 – Miért kéne hinnem neked? Miért kéne elhinnem bármit, amit mondani akarsz? – csattant Draco újra felszínre törő haraggal.

Harry lecsúszott a fal mentén, s fejét a térdére ejtette.

 – Sajnálom, Draco. Tényleg sajnálom. De ez az igazság, hogy Ronnak és Hermionénak gőze sincs róla.

Draco szeme veszélyesen összeszűkült.

 – Tehát csak kihasználtad az összeveszésünket, és átvágtad őket, hogy fedezzék a segged a Patrónus bűbájjal anélkül, hogy tudnák, mi is folyik valójában? – tette fel a kérdést Draco.

 – Igen – suttogta Harry szánalmasan.

 – Basszus! Nem hiszek neked! – kiabált Draco.

 – Nem mondhatom el nekik – mondta Harry mérgesen. – Kurvára nem mondhatom el senkinek, vagy mindenkit veszélybe sodrok. Tudod, mekkora veszélynek tesz ki mindig mindenkit Harry Potter. Átkozott vagyok, ha megteszem, és akkor is, ha nem. De legalább ha senki sem tudja, talán jobban védve vannak.

 – Ó, tehát az rendben van, hogy nekem elmondd. Engem nem kell megvédeni – köpte gúnyosan Draco.

 – Igen, nem, baszd meg, Draco! – kiáltott fel Harry. – Nem, nem akarlak ennél nagyobb veszélybe sodorni azzal, hogy Harry Potterrel vagy. Igen, el kellett mondanom neked. Veled akarok lenni, de rohadtul nem tudtam többé hazudni neked. Nem akarok egy olyan kapcsolatot, ami egy rakás hazugságon alapszik.

Draco mérgesen felhorkant.

 – Könnyen bolonddá tettél – vágta hozzá Draco.

 – Sajnálom – mondta ki ismét Harry, a szenvedés szinte kézzelfogható volt mind a hangjában, mind a testbeszédében.

Draco megvetően nézett le rá.

 – Nem hiszek neked – mondta Draco lassan, hangja halkan és fenyegetően szólt. – Kibaszottul szánalmas bunkó vagy, hogy összeraktad ezt az átverést. Megmondtam, hogy megtartom a rohadt titkodat, de kurvára távol maradsz tőlem.

Harry csendben nézte, ahogy Draco dühösen elhagyta a szobát; könnyei ellenőrzés nélkül folyni kezdtek.