laraF's nest

Tudom, hogy ezzel az írásommal nem nagyon foglalkoztam mostanság (ez most enyhe kifejezés), és végülis ezek a részek a Merengőn már fent vannak. Aztán nem is olyan régen újraolvastam, felelevenítés céljából, és végül úgy gondoltam, nna, nem is olyan rossz, mint amilyenre emlékeztem. Mindig így vagyok az írással - egyszer tetszik, másodszori olvasásra már kevésbé, hamradszorra ki akarok vágni néhány részt a kukába (ha nem az egészet). Egy kis kihagyás pedig csodákat művel velem :D
Nohát, egyébként a folytatás már ott van a fejemben, de nem igazán tudom rávenni magam, hogy leírjam. Túl sok egyéb ötlet is ott motoszkál, és el kell csípnem őket, mielőtt meglépnek.

II.

 – Harry! – Könyörgő tekintettel néz rám, de hajthatatlan vagyok. Ugyanakkor, ahogy végre a keresztnevemen szólít... Képes lennék már ettől elmenni. Elégedetten szemlélem a művem, és egy kicsit megpróbálom zabolázni a vágyaimat. Pedig a nadrágom igencsak kényelmetlenül szűkké kezd válni úgy deréktájt...
De hát ki tudna ellenállni ennek a férfinek? Meztelen teste hófehéren, és tökéletesen mutat a méregzöld selymen. Pont, ahogy elképzeltem. A hatalmas ágy fejtámlájához ezüst selyemszalaggal kötöttem ki a kezeit; nem szorosan, nehogy felsértsem hibátlan, érzékeny bőrét. Szőke haja kócosan hullik vágytól homályos ezüstszín szemei elé, szája vörös és duzzadt a csókoktól, melyekkel megrohamoztam. Karcsú, magas és izmos, vállai nem túl szélesek, csípője vékony; törékenynek látszik. Mi a fenének kellett a ruhái alatt rejtegetnie eddig ezt a fantasztikus testet? Nyelek egy nagyot, s újból fölé hajolok. Tenyeremet a mellkasára fektetem, hogy érezzem ziháló légvételeit, egyenetlen szívdobbanásait. Megborzong az érintésemtől; még közelebb hajolva félreérthetetlenül egymáshoz nyomódik izgalmunk.
Megcsókolom, amit szenvedélyesen, hevesen viszonoz, csípőjét még szorosabban az enyémnek nyomva. Nagy nehezen elválok mézédes ajkaitól, s kezemmel felfedezőútra indulok eszméletlenül kívánatos testén.
 – Ne játszadozz velem! Kéhrlek... ne váhrass... ah! Ne!
Eddig a mellbimbója csókolgatásával voltam elfoglalva, de most hirtelen felülök, erőszakkal szakítva el magam forrón lüktető bőrétől. Kétségbeesett tekintete csak tovább szítja vágyamat. Tettetett nyugalommal, felvont szemöldökkel kérdezem:
 – Akkor hát, hagyjam abba?
 – Ne! Harry... Akarlak! – Nem bírom tovább! Hogy lehet egy ember ennyire érzéki?
Ez már valóban nem játék. Megválok maradék ruháimtól, így kiszabadítva fájdalmasan ágaskodó merevedésem, mely csak egyvalamire vágyik...
Ahogy levándorol a tekintete, nyel egyet, mire elégedetten elvigyorodok. Szóval félünk? Helyes. Majd gondolkodás nélkül ráhajolok, és a számba veszem férfiasságát. A nem várt kényeztetéstől meglepetten nyikkan egyet, hát még mikor elkezdem az ujjaimmal tágítani...
Rekedt nyögések hagyják el a torkát, és valószínűleg többször mondja ki a nevem, mint egész eddigi életében. Tetszik ez a vágytól pulzáló hangsúly. Meg tudnám szokni. Nem hagyom elmenni, amit fájdalmas nyöszörgéssel adja tudtomra, mennyire rosszall. Előre tolja a csípőjét, és széttárja a lábait, amilyen szélesre csak képes. Csuklói körül megfeszül a selyem.
 – Kész vagyok. Magamban akarlak. Most. – Hallhatóan alig bírja már, sírós hangon követelőzik.
Nem tagadhatom meg tőle, amit ennyire kíván.
Gyönyörittas sóhajjal merülök el benne. Szűk, forró és elképesztő. Az élvezet apró kiáltásai hagyják el a száját, és egyre gyorsabban mozdul bele csípőjével lökéseimbe; egymáshoz igazodva szédítő tempóban igyekszünk a kielégülés felé. Azonban mielőtt elérhetnénk azt, mély egyetértésben kínzóan lelassítunk egy pillanatra. Szorosan átkulcsolja a csípőmet a lábaival, hogy még mélyebben érezhessen, fejét felemeli. Szemei teljesen elködösültek a vágytól. Tudom, mit akar, én is arra vágyom: a csókja édes, legszívesebben soha nem szakítanám meg. Újra gyorsítani kezd, ajkait elválasztva az enyémtől, s én csak követem őt egyre elhomályosuló tudattal, ahogy a fékevesztett élvezet úrrá lesz rajtam. Mindketten zihálva, borzongva, egymáshoz simulva érjük el a beteljesülést, a másik nevét kiáltva.
 – Draco!

Kezdek félni magamtól. Még szerencse, hogy pár ügyes kis bűbájjal hangszigeteltem és levédtem az ágyam az idegen tekintetek elől. Ha nem így tettem volna, hajnali hatkor Ronék arra ébredhettek volna, hogy a világ megmentője vagy egy jó félórányi kéjes nyöszörgés után Draco Malfoy nevét kiáltva elélvez álmában. Sajnos (vagy inkább szerencsére) abban a pillanatban felébredtem, és felmértem a helyzetet. Egyrészt ragacsos pizsamámat, másrészt a rögtön újra jelentkező merevedésemet. Hát ez nem lehet igaz! Épp tegnap nyugtáztam magamban, hogy nem, nem vagyok meleg, csak együtt érzek Dracóval. És bámulom, és csókolgatom, és álmodok róla, nem is akármilyet...
Fájdalmas grimaszokkal kikászálódtam az ágyból, felkaptam néhány ruhát, és már iszkoltam is egy félreesőbb fürdő felé. Beálltam a zuhany alá, és hagytam, hogy a hideg víz borzongassa a bőrömet. Talán hatásos lett volna, ha nem tolakodik újra és újra elmémbe a kép, ahogy Draco könyörgő szemekkel kéri tőlem, hogy adjam meg neki a gyönyört. Aztán széttárja a lábait, felkínálva magát... Újra csak nyögni vagyok képes, és kénytelen vagyok könnyíteni szenvedéseimen.
Háromnegyed órával később testileg és lelkileg egyaránt megviselten vánszorgok le a Nagyterembe reggelizni. Hermione útközben csatlakozik hozzám. A fiúk még alszanak, vasárnap reggel lévén, kihasználva a lehetőséget a lustálkodásra. Morcos vagyok, nincs kedvem beszélgetni, Hermione meg furcsán méreget, amitől csak még morcosabb leszek. Leérve a Nagyterembe nyugtalanul a mardekáros asztal felé pillantok, s mikor nem találom Draco eltéveszthetetlen szőke fejét, meg is nyugszom, és valahogy mégis szomorúság és idegesség lesz úrrá rajtam.
Ledobom magam az asztal mellé, rögtön lecsapva a gőzölgő rántottára. A reggelimet azonban nem sokáig élvezhetem, mert hamarosan megérkeznek a baglyok. Persze nekem nincs sajátom. Hedvig elvesztése után valahogy nem akaródzott újat vennem. De azt Hermione újságjából is ki tudom olvasni, amitől félrenyelem a reggeli töklevem. Bár tegnap felkészültem rá, más az elmélet, és más a gyakorlat.

Az év szenzációja! A Kis Hős titkai napvilágot látnak?!

Harry Potter, a Tudjukki felett parádés győzelmet arató ifjú varázsló ma reggel lányok ezreinek szívét töri össze! Na, nem mintha megházasodna, és elvenné Ginny Weasleyt, akivel szilárd, az idő és a háború próbáit kiálló kapcsolatuk kikezdhetetlennek tűnt mindannyiunk számára. Nem, Harry Potter nem hinnénk, hogy valaha is meg fog házasodni, de kérjük tisztelt hölgy olvasóinkat, keressenek egy biztos pontot, melyben megkapaszkodhatnak. Az ok ugyanis nem más, mint hogy Harry Potter, a Hős a férfiakhoz vonzódik!

            Magát felfedni nem kívánó – teljesen biztos – forrásból tudjuk, hogy Harry és Weasleyék egyetlen leánygyermeke között a tegnapi napon parázs vita bontakozott ki a Roxfort előcsarnokában. Ginny a fiú fejéhez vágta, hogy mennyire csalódott, és nyíltan megvádolta azzal, hogy meleg! Méghozzá nem is alaptalanul, hisz Harry egy előző vitájukat azzal az elképesztő mondattal zárta le, hogy a lányok helyett a fiúkat részesíti előnyben! Megdöbbentő állítását még aznap bizonyította is, amint forrásunk, egyben szemtanúnk orra előtt, a Roxfort talán legnyilvánosabb helyén heves csókpárbajba kezdett egy roxfortos fiú évfolyamtársával, méghozzá nem is akárkivel! A Megmentő választottja ugyanis Draco Malfoy, az aranyvérű Malfoy família egyetlen utódja és örököse, aki a bal alkarján viseli a Sötét Jegyet, hisz köztudomásúan Halálfaló volt. Lucius Malfoy, Draco apja pedig tudvalevően nem kisebb szerepet töltött be a Háborúban, és vélhetően előtte is, mint Tudjukki jobbkeze!

            Nem csoda hát, ha Harry Potter megborzongatta a varázsvilágot bizarr viselkedésével, mely számtalan új kérdést vet fel a Háborút, valamint a Kis Hős indokait illetően. Azt, ami pedig vitathatatlan tény, újságunk lapjaira is félve írjuk le, miszerint Tudjukki nem mást bízott meg Albus Dumbledore, a Roxfort néhai igazgatójának megölésével, mint az ifjú Malfoy fiút! Albus Dumbledore, mindeddig legalábbis úgy hittük, Harry mentora, védelmezője és egyben barátja is volt! Ezek után valóban kétségek között vívódunk, ahogy bizonyára kedves olvasóink is. Vajon mi indíthatta ilyen kijelentésre a nagy Harry Pottert, és vajon mit keresett Malfoy karjai között? Reméljük, hajlandó lesz nekünk megmagyarázni felháborító viselkedését, melyre joggal kérdezünk rá, s reményeink szerint lapunkkal egy időben kézbe kapja levelünket is, melyre bizakodva várjuk válaszát.

            A Mágiaügyi Minisztérium már elindította tárgyalássorozatát, melyben a háborús bűnösökről ítélkeznek, s legutóbbi tudomásunk szerint maga Harry Potter is bíróként fog szerepelni a későbbi perek folyamán. Lucius Malfoy és családja december huszadikán járul a bíróság elé, és eddig úgy tűnt, rájuk vár a legszigorúbb büntetés. Harry Potter – szokása szerint – mindent megváltoztatott, csakhogy ezúttal felmerül a kérdés, mennyire lesz igazságos a tárgyalás, ha az elítélt szeretője a bírók között foglal helyet, s nem mellesleg szava döntő az eljárás kimenetelét tekintve? Talán Malfoy tisztában volt családja szorult helyzetével, s tudását és jártasságát a sötét varázslatokban kihasználva bűbájjal vagy bájitallal próbált közelebb kerülni mindannyiunk Megmentőjéhez? Vagy elég volt testi adottságait bevetnie? Hisz a Malfoy örökös sem szégyenkezhet megnyerő külsejével, s nem kisebb hírnévnek és megbecsülésnek örvend a hölgyek – s láthatóan az urak – körében is, mint maga Harry Potter!

            Reméljük, csupán rendkívüli tévedésről van szó, és Harry nem akar csalódást okozni híveinek azzal, hogy bemocskolja nevét egy Malfoyjal való kapcsolattal. Addig is várjuk megnyugtató válaszlevelét, melyben biztosít minket erről, s kíváncsian nézünk elébe a Malfoy család tárgyalásának, melyen a legsúlyosabb bűnök fognak elhangzani!

Rita Vitrol írása

 

Miközben köhögve-köpködve magamhoz tértem, már jött is a bagoly a Prófétától egy reggeli újsággal és egy levéllel. Reményvesztetten bámultam végzetem apró papírszeletkéjére, és kedvem lett volna hoppanálni a szennylap szerkesztőségébe, hogy véletlenszerű átkokkal sújtsam az összes ott dolgozó pletykafészket. Egyrészt, milyen már az, hogy Rita Vitrol ilyet mer írni rólam, holott tudom a titkát, miszerint bejegyzetlen animágus?! Másrészt, egyáltalán hogyhogy visszavették a Prófétához? Harmadrészt, és ez számomra most a legfontosabb, hogyan magyarázhatnám meg ezt Dracónak? Várjunk csak... Miért is akarok magyarázkodni? Nem vagyunk olyan kapcsolatban, hogy jogom legyen hozzá, akármennyire is szeretném. Mert azt hiszem, ez végérvényesen bebizonyosodott előttem. Azt akarom, amit az újság ír, fájóan, epekedve: Dracót az ágyamba. Megborzongok már a gondolattól is. Ugyanakkor le kell hűtenem magam, mivel kizárt, hogy Draco is ezt akarja. Nem úgy, mint az álmomban.
Egyébként meg, ami történt, az a magánügyünk; senki nem tudja az indokainkat, és ezen nem is akarok változtatni. Mindazonáltal Draco tutira nem fog velem szóba állni, és ez fáj. Szeretném bebizonyítani neki, hogy mellette állok, hogy én baromságnak tartom, amit összefirkálnak rólunk, és különben is: csak jó lenne hallani a hangját. Még akkor is, ha épp leordítja a fejem, vagy úgy megátkoz, hogy többé nem kelek fel.
Már nem is csodálkozom a rám tapadó szempárok láttán. Inkább befejezném a reggelim ahelyett, hogy velük foglalkozzak, de hirtelen egy falatot sem bírok lenyelni.

Ron huppant le hozzánk az asztalhoz a hasát dörzsölgetve, míg turkáltam az ételt a tányéromon, és egy szebb világ hiábavaló ábrándjait kergettem.
 – Anyám, olyan éhes vagyok! Ez is a te hibád, Harry, túl nagy volt a tegnapi sokk, így nem jöttem le vacsizni. – Nagy lendülettel maga elé húzott egy halom pirítóst, sült sonkát, lágy tojást, egy kancsó narancslevet és friss málnadzsemet, s csak akkor szólalt meg újra, mikor már részben elhárította az éhenhalás veszélyét. – Igazán szólhattál volna, hogy a másik csapatban játszol, de komolyan. Tudod haver, ez semmin nem változtat, akkor is a legjobb...
Nem tudta befejezni a mondatot, mert látóterébe került egy Reggeli Idióta Próféta, ami történetesen a rólunk szóló cikknél volt kihajtva. Erre ugyanúgy reagált, mint én, s míg ő kiköhögte az előbb nagy lelkesen kortyolt narancslevét, lemondóan veregettem a hátát.
 – De hát Rita Vitrol hogyhogy...?
 – Na, ez előttem is rejtély.
 – Az a nő hihetetlen, hogy mire nem képes, csakhogy újra vájkálhasson a magánéletedben – sziszegte Hermione.
 – Tudod – fordult felém Ron, sikeresen túlélve ennek a reggelinek a megpróbáltatásait is –, azért én megnyugodtam egy kicsit. – Erre kérdőn felvontam a szemöldököm. – Hogy nem a vörösökre buksz – magyarázta, gondosan kerülve a tekintetem. Esküszöm, mintha kicsit elpirult volna.
Hermionéval meglepetten összenéztünk, majd egyszerre kezdtünk el hangosan nevetni. Ron értetlenül nézett ránk, aztán bizonygatni kezdte, hogy így nem változik meg a kapcsolatunk, blablabla. Ron most sem hazudtolta meg önmagát. Ilyen esetekben érzem a leginkább, mennyire hálás is vagyok a barátaimért.

Tartottam-e attól, hogyan fog hozzám Draco innentől viszonyulni? Nem igazán. Valószínűleg ő is letisztázta magában, hogy jó nagy ökörséget műveltünk. Nem változott semmi köztünk. Nem is igazán futottunk össze, de ha mégis láttam őt, változatlanul lehajtott fejjel, és többnyire magányosan sietett el valamerre. Nem pazarolta rám ezüst tekintetét, és én is csak lopva figyeltem meg, mikor esélyem nyílt rá. Nem közeledtem felé, a legtöbb, amit tehettem, a fohászkodás volt, hogy minél előbb leszálljanak a – sajnálatos módon nem létező – viszonyomról Dracóval.
Az álmaimat azonban nem tudtam megzabolázni. Vágytam rá, perverznél perverzebb képzelgésekbe merültem néha már nappal is, míg végül odáig jutottam, hogy sürgősen orvosolni kellett ezt a problémát.
Amúgy is szabadulni akartam: ott voltak a rajongók, akiknek összetétele drasztikusan változott, a férfiakat billentve túlsúlyba az ominózus cikk óta. A roxfortos diákok, de még egyes tanárok is ferde szemmel méregettek, egyfajta „ezt soha nem hittem volna” pillantásokkal. Hermione és Ron mindent készségesen elfogadtak, s bár igyekeztek mellettem állni, tudtam, mikor vagyok útban. Évekig kerülgették egymást, de a háborúnak köszönhetően végre eljött a pillanat, és bevallották maguk és a másik előtt az érzelmeiket. A hármasunk nem bomlott fel, de sokszor voltak kettesben, bepótolva az elvesztegetett időt. Örültem, mikor láttam a boldogságukat, s még inkább eltöltött saját egyedüllétem tudata. A barátaim, a társaim voltak, mióta csak ismertük egymást. Csak idő kérdése volt, mikor jönnek össze. Én meg... Változatlanul egyedül vagyok a gyászommal, a céltalanságommal, a bizonytalanságommal és az egyetlen értelmesnek alig nevezhető vágyammal, ami kitölti a mindennapjaimat: Draco Malfoy.

Ilyen esetekben baromi jól tud jönni, ha az ember megmentve a világot lekötelezettjévé tesz mindenkit – még Minerva McGalagonyt is, aki ugyan élesen méregetett az igazgatói íróasztala mögül, de végül is engedélyezte, hogy a legközelebbi roxmortsi kiránduláson én kivételesen két napig lehessek távol. Draco már annyira kínozta az érzékeimet, hogy erőszakkal kellett semleges dolgokra összpontosítanom, mielőtt még például bűbájtanon rekedten sóhajtozni kezdtem volna mindenki előtt.
Viszont nem voltam még férfivel. Ez itt a jelentős bökkenő. Ezelőtt mondjuk véletlenül sem jutott volna eszembe ilyesmi. Most viszont, hogy csupán a saját álmaimra visszaemlékezve is tűz önti el az egész testem egy férfi látványától... Fogalmazzunk úgy, nem árt megbizonyosodnom arról, hogy vajon tényleg... Hát szóval, hogy meleg vagyok-e, vagy csak Draco érdekel. Az a kielégületlen vágy, ami felhalmozódott bennem, szintén csak levezetésre vár, úgyhogy mindenképp találnom kell valakit. Bárkit. Egy férfit. Így legalább összeköthetem a kellemest a hasznossal. Ugh, ez kegyetlenül rosszul hangzott.
Talán jóval egyszerűbb lenne választanom egyet a „híveim” közül, úgyis annyian ajánlgatnak mindenféle, hmm, szolgáltatást. Aztán másnap, vagy inkább még aznap, ahogy én ismerem őket, minden újság teli lenne velem és újdonsült szeretőmmel, fűszerezve a szenzációs hírt a megtört szívű Dracóval. Hát ebből nem kérek. Inkább a láthatatlanná tevő köpenyem rejtekében kiosonok a varázsvilágból, keresek a mugli Londonban egy megfelelő bárt, aztán jól leiszom magam. Csak azért nem előtte, hogy még odataláljak. Nem hiszem, hogy némi tudatmódosító szer nélkül képes lennék becserkészni egy hapsit. Na jó, ez egyre rosszabb.

Saját tervemtől teljesen elbátortalanodva (nesze neked, bátrak háza, Griffendél!) készülődtem a hétvégére, s mikor végre kiértem a Roxfort kapuján, vegyes érzelmekkel telve fordultam egyet a tengelyem körül. Londonba hoppanálva először a Grimmauld térre indultam, Sirius házába. (Vagyis az enyémbe – nehéz megszokni.) Magam sem tudtam, mi vezérelt oda, s meg is bántam, amint beléptem az ajtón. Megrohamoztak a keresztapámmal töltött idő emlékei (amikből egyébként nincs túl sok), és a szorító magány érzése. Utoljára akkor láttam, mikor a halálba indultam Voldemort felé, s akkor is épp visszarángattam a földre, mikor már rég nem oda tartozik. Akkor láttam őket először együtt: apát, anyát, Siriust és Remust.
Az nem vigasztalhat meg teljesen egy életben maradottat, hogy szerettei már együtt vannak, s csak rá várnak, valahol a halálon túl. Én a gyerekkoromat, az életemet akartam velük tölteni. Sokat nevetni, tanulni apámmal repülni, Siriusszal motorozni; együtt akartam velük kimondani az első varázsigéimet. Sok közös boldog emlékre vágytam, melyben a családom szerepel. Azok az emberek, akikkel a valóságban csak egyetlen nyomorult évet tölthettem el, amire ráadásul nem is emlékszem.
Helyettük Dursleyék jutottak, a kirekesztettség. Barátok, remény és szeretet nélkül. Nem mintha sajnáltatni akarnám magam. Ezek tények, nem kesergek felettük, mert értelmetlen lenne, és valamelyest kárpótolt az a sok fantasztikus ember, akik később körbevettek. Csakhogy nagy részük halott, Voldemortnak, így közvetve nekem köszönhetően. Ami szintén tény.

Hamar elhagytam a házat, és felszálltam egy buszra, mely a város központjába tartott, Westminster felé. Az egész napot céltalan lődörgéssel töltöttem. Betértem a legkülönfélébb mugli boltokba, és rácsodálkoztam az egyszerű, mozdulatlan fényképekkel teli magazinoktól a TV-ken át a biciklikig mindenre. Már szinte el is felejtettem, milyen az élet varázslat nélkül, pedig valaha még a létezéséről sem tudtam. Mikor utaztam utoljára mugli busszal... Egyedül, a saját pénzemből pedig soha nem ültem be időmúlatás gyanánt kis kávézókba merengeni.
Sétálgattam a sok mugli közt, és hallgattam ügyes-bajos problémáikat, oldalba bökős vicceiket, kacagásukat, vagy épp sopánkodásukat. A legkülönfélébb dolgokról beszélgettek, de minden közömbös volt számomra. Nem érdekeltek különösebben a világgazdaság, vagy a politika problémái, amiket két öltönyös fazon vitatott meg egy utcasarkon; egyikük közben taxinak integetett, de senki nem állt meg neki. A gimisek kis szerelmi gondjai, vagy épp panaszkodásuk szüleik szigoráról rossz szájízt hagytak bennem. Micsoda problémák. Nemrég mentettem meg az elkényeztetett kis seggüket valami olyan szörnyűségtől, amit elképzelni sem tudnak. Amúgy is, örüljenek, hogy nekik vannak szüleik, akik törődnek velük.
Fiatal nők osztották meg egymással lelkesen a mugli hírességekről szóló legújabb pletykákat. Kicsit idősebbek a gyerekeikről cseréltek olyan információkat, mint például hogy mi a kedvenc ételük, mennyire lefárasztották őket a hétvégén, vagy milyen vírust kaptak el legutóbb. Mennyire tudatlanok is a muglik, te jó ég... És én egykor ennek a világnak voltam a része? Ilyen kiszolgáltatottan, magára hagyottan, varázslat nélkül? Kezdett még inkább rossz ötletnek tűnni ez a kis kiruccanás. Viszont ha az álmaimra és a temérdek zuhany alatti hagyjuk mire gondoltam, kelletlenül felhagytam a menekülés gondolatával. Harry Potter mégsem kaphat el csak úgy egy varázslót, és kérheti meg, hogy vezesse be a férfiak közötti szex rejtelmeibe, mert az nagyobb botrányt keltene, mint Voldemort ismételt feltámadása.
Így hát késő estére megembereltem magam annyira, hogy betérjek a pár órával azelőtt talált bárba, ami előtt gyanúsan olyannak kinéző srácok álldogáltak. Vetettem rájuk egy futó pillantást, mire azt hiszem, egyikük széles mosolyt villantott rám, de nem tudom biztosan, olyan gyorsan elfordultam. Inkább a nyakamba szedtem a lábam, és a bejárat felé siettem.
Belépve megbizonyosodhattam róla, hogy tökéletes a választásom. A hely rendkívül modernül volt berendezve. A falak feketék, mindenütt csupa üveg és fém, a bárpult mögött hatalmas polcos tükör, melyen változatos színű és formájú üvegek sorakoztak. Barátságtalan, hideg mugli stílus. Középen tánctér, szélei mentén elkülönített boxok; valószínűleg szintén fekete bőrkanapék és fotelek lehettek bennük, ahogy kívül is volt néhány. Az egész bárban félhomály uralkodott, a fülkéknél pedig majdhogynem teljes volt a sötétség. Ez még gondolom nem mond túl sokat egy mugli szórakozóhelyről – lehet, hogy mind hasonlóan néz ki. Elég zsúfolt volt a terep, rengeteg fiatal srác tolongott odabenn a legfrissebb divat szerinti mugli cuccokba öltözve. Első pillantásra néhány korosabb figurát is észrevettem, ahogy elterpeszkednek egy-egy bárszéken a pult mellett, míg pincsikutya-tekintetű kissrácok ugrálják körbe őket.
Díszítésként a falakon csupa csábosan mosolygó szépfiú képe volt felakasztva, enyhén hiányos ruházatban. Ez van, Harry, ha már egyszer (nem, nem egyszer) szembenéztél Voldemorttal, ez már kismiska lesz.

Nagy levegőt véve odasétáltam a pulthoz, felszerencsétlenkedtem magam egy szörnyen magas székre, és szembenéztem az este első kihívásával. Mi a francot lehet inni egy ilyen helyen? Míg a szememet meresztgetve próbáltam elolvasni az üvegek címkéit, az egyik pultos srác a sok közül felém fordult, fültől fülig érő szájjal.
 – Először jársz ilyen helyen?
 – Öhm, ja – kezdtem el a beszélgetést, remélve, hogy kevésbé nézek ki hülyének, mint amilyennek érzem magam. A mosoly még szélesebbre húzódott, és ezt biztató jelnek vettem.
 – A vendégem vagy. – Már elém is tolt valami rikító zöld színű löttyöt, amit le is húztam azonnal, addig-jó-míg-nem-tudom-mi-az alapon. – Nana, csak óvatosan! Előtted az egész este, nehogy már most elintézd magad. – De azért csak töltött még egyet, amit rövid úton az első után küldtem. – Hogy hívnak?
Milyen érdekes kérdés, soha senki nem tette fel még nekem... Azt hiszem, jól fejbe vágott az az izé, de kértem még egy pohárral, hogy azt már elkortyolgassam.
 – Harry vagyok. – Nem tartottam fontosnak, hogy a Pottert is megosszam vele, pedig szimpi volt a srác, tényleg.
 – Én pedig Tom – nyújtott játékosan kezet. Megrándultam a név hallatán, s már csak azt vettem észre, hogy a kézfogásból magához rántott, és lenyomott két puszit az arcomra. Elengedett, én asszem elpirultam, ő pedig nevetett. – Annyira aranyos vagy, hogy az már bűn. Legszívesebben magam mellett tartanálak, nehogy valami vérmes csávó lecsapjon a kezemről.
Erre már nem szóltam semmit, csak lehúztam a maradék italomat. Kellemesen bizsergett tőle a testem, s kezdtek felengedni a gátlásaim.
 – Igazából valami olyasmi kéne nekem – szólaltam meg mégis. – Legalábbis azt hiszem.

Kikerekedtek a szemei, de el kellett mennie, hogy a többi vendéggel foglalkozzon. Én csalódottan nézegettem az immár kétségtelenül üres poharamat, s hallgattam a lüktető gépzenét, amit nem is emlékeztem, mikor kapcsoltak be. Vagy már a belépésemkor is szólt? Rejtély.
 – Szia! – szólalt meg az oldalamnál egy szőke, kék szemű srác. Csodálkozó tekintettel ránéztem, majd gondolkodás nélkül, félmosollyal az arcomon bemutatkoztam. A külseje enyhén hasonlított egy bizonyos mardekároséra. Tényleg csak enyhén. Na jó, szinte semennyire. Közel sem volt olyan elegáns, büszke szépség. Mindegy, vele is beérem elsőre. Legalább szőke.
 – Helló, Harry vagyok. És te?
 – Kev. – Leplezetlenül végigmért, majd mosolyogva folytatta. – Meghívlak egy italra. Mit innál? – Jaj már, honnan tudnám? Ez a zöld cucc nem volt rossz, de nem tudom a nevét, és amúgy is tök mindegy, csak egy a...
 – Lényeg, hogy jó ütős legyen – fejeztem be hangosan a gondolatomat. Elismerően még egyszer végigmért, ezúttal elidőzve a sebhelyemen, majd az időközben visszatért Tomhoz fordult, aki esküszöm ellenségesen fújt egyet.
 – Kevin, csak nem szakítottál Jeremyvel? – Most egy pohár kék valamit kaptam, amit heves érdeklődéssel döntöttem magamba.
 – Jeremy, ki az? – vigyorgott a srác, aztán elkapta a kezem, és magával rántott a terem közepe felé. Tom még sajnálkozóan tekintgetett utánunk, mikor én már táncolók között találtam magam. Sok szűk nadrágos, tánctól vonagló testű fiatal srác vett körbe, és konstatálnom kellett, hogy nem taszított különösebben a dolog. Ahogy az sem, hogy Kevin – vagy ki – szorosan magához húzott, és azt hiszem, táncolni kezdtünk. Nem vagyok biztos benne, nem igazán tudok táncolni.

 – Van valakid? Nem mintha számítana, ha egyszer egy ilyen helyre jöttél, ilyen külsővel – nevetett fel, és mélyen a szemembe nézett. Nem sokat teketóriázik, az biztos. Bár nem tudom, ezzel mire célzott. Jó, elismerem, vettem néhány mugli ruhát. Egész pontosan egy szűk fekete nadrágot, egy szintén szűk fehér atlétát nagy nyakkivágással, meg egy fekete bőrdzsekit. Volt néhány szegecs a vállán, ahogy a fekete bakancsomon is. Az eladólány szempillarebegtetve egy hosszú sötétkék kendőt is a nyakamba varrt mindehhez. Szerinte szép kontrasztban van a szememmel. Szerintem meg túl puccos az egész, de egy ilyen alkalomra valahogy ki kell néznie az embernek, úgyhogy segítséget kértem tőle. Megkaptam. A telefonszámával együtt.
A zene lelassult, és ha ez lehetséges egyáltalán, partnerem még közelebb húzott magához. A kezei fura helyeken jártak, és én igyekeztem kihasználni, hogy szőke. Dracóra gondoltam, mire a testem szinte azonnal izzani kezdett. Ő is észlelhette a dolgot, mert egyik kezét levette a fenekemről, és az állam alá nyúlva megcsókolt. Érdekes, bizsergető helyzet volt. Folytatni akartam, ezért átkaroltam a nyakát. Átfutott az agyamon a kérdés, hogy vajon a melegeknél szokás-e az ilyen gyors ismerkedés, vagy csak Kevin ilyen rámenős, aztán inkább lefoglaltam magam a nyelvével a haszontalan gondolatok helyett.
 – Nem ülünk le egy kicsit? – kérdezte egy sötétbe burkolózó kis fülke felé intve, majd meg se várva a választ, már húzott is arra. Belépve, engem magával rángatva lendületesen huppant le az odabent talált egyedüli bőrkanapéra, és az ölébe húzott. Izgatott a helyzet, s egyelőre kicsit sem volt nehéz elfogadnom, hogy ő irányít. Simogatni kezdte a hátam, és csókolgatta a nyakam, amitől egyenetlenül kapkodtam a levegőt. Szinte tehetetlenül karoltam át a hátát. Mikor Tom ránk találva odalépett hozzánk, egy pillanatra elválasztotta forró bőrömtől az ajkát, mire elégedetlenül felnyögtem. Remélhetőleg az alkohol hatására közelebb fészkelődtem a felsőtestéhez, akaratlanul is finoman megdörzsölve az ágyékát.
 – Aj, Harry, pedig velem annyival jobban járnál! – Tom csalódottan lerakta mögém az italokat. Kevin elvigyorodott.
 – Ugyan, Tom, az ilyen édes kiscicák mindig engem választanak. Tudják, mi a jó nekik... – Nem hagytam, hogy tovább fecsegjen, inkább megcsókoltam, mélyen, erőszakosan, vággyal eltelve. Felfedezőútra indultam rajta; kezeim a pólója alatt simogatták a hátát, csókjaim vöröslő nyomokat hagytak a nyakán, a kulcscsontjánál, s bizonyára lejjebb is mentem volna, ha nem akadályoz a ruhája. Egész más volt érinteni, mint egy lányt. Kemény, erős vonalú, izmos test; az illata olyan, mint az enyém: hasonlóan a kéj, a kendőzetlen szexuális vágy nehéz aromája hatja át. Biztos vagyok benne, hogy Draco illata még ezerszer bódítóbb. Hmm, Draco...
Hangosan felnyögött, s új ötlettől vezérelve leszálltam az öléből. Felém kapott, én meg az italom felé, bár már anélkül is szédültem. Azért lehúztam, bármi is volt benne. A srác ködös tekintettel figyelt, és én pontosan tudtam, mi az, ami elhomályosította az elméjét. Letérdeltem elé, igyekezve kényelembe helyezni magam, amennyire csak lehetett a kemény padlón, s egy határozott mozdulattal lehúztam a nadrágját. Akkor már engem is elsöprő izgalom járt át, s finom kis csókokat leheltem a még boxerben rejtőző férfiasságára. Fogaimmal húztam lejjebb az alsóját, s végignyaltam kiszabaduló merevedésén. Nem voltam olyan bizonytalan, amilyennek Ginnyvel éreztem magam. Pontosan tudtam, mivel okozhatok gyönyört, s máris számba véve kényeztettem tovább. Egy ideig a zihálását hallgattam, miközben nyaltam, szívtam, s egyre jobban felizgultam. Erős rántással húzott fel magához, szinte tépte lejjebb a nadrágot és alsót rólam, s kezébe fogott. Ugyanolyan kemény voltam, mint ő, ziháltam durva mozdulataitól, s viszonoztam is őket. Csípőnket összhangban mozgattuk gyorsabb és gyorsabb ütemben, s egy utolsó rántással elélvezett a kezembe. Egy másodpercre rá én is elmentem, lihegve, jólesőn, csupán egy tök ismeretlen mugli srác érdes tenyerétől.
Asszem, mégis meleg vagyok.

Ahogy becsukódott mögöttünk az olcsó apartman szobájának ajtaja, egyből egymásnak estünk. Villámgyorsan szabadultunk meg a ruháinktól, s ezúttal nem engedtem ki kezeim közül az irányítást. Kevin jóképű srác, izmos testtel, én pedig egy rendkívül kielégületlen hős. Mióta nincs Voldemort, nincs kire pazaroljam a fölös energiáimat. Nem terveztem kíméletesre ezt az éjszakát, plusz az alkohol is fűtött. Már nem gondoltam Dracóra, valahogy nem esett jól. Ez csak egy senki, mint ahogy számára én is csak egy senki vagyok. Egy alkalom, jól érezzük magunkat, majd el is felejtjük, hogy valaha is találkoztunk. Ennyi.
Elfogadta a ráosztott szerepet. Azt hittem, tiltakozni fog, de úgyse lett volna esélye. Ma nem engedek. Ma a testem parancsol az agyamnak. Márpedig én nem leszek alul.

Láthatóan nagyon bejött neki a sebhelyem.
 – Ezt hol szerezted? – Akkor kérdezte, mikor már mindketten elsültünk egyszer, s épp bágyadtan hevertem rajta. Ujjaival követte a villám alakot, végigsimította vagy hússzor.
 – Autóbaleset – mormogtam neki, de szerencsétlenségére (vagy inkább szerencséjére) addigra új erőre kaptam, s megint mozogni kezdtem. Benne.

Úgy két órával később, mikorra a testem végre jólesően betelt az érzelemmentes gyönyörrel, lezseren hevertünk az ágyon egymás mellett. Kevin lenyúlt az ágy mellé a nadrágjához, kivéve belőle egy dobozt.
 – Kérsz?
Cigaretta. Egy kicsit haboztam, majd megráztam a fejem. Vállat vonva rágyújtott, elégedetten eregette a füstöt egy darabig, aztán közelebb kúszott. Én már az ágy szélén ülve nyújtózkodtam. Ideje indulnom, semmi kedvem maradni. Megkaptam, amit akartam, kellemesen érzem magam.
 – Annyira jó volt veled... – Hátulról átölelte a derekam. Egy pillanatra megmerevedtem (nem, nem úgy). A csípőm kezdte simogatni, de nem jöttem izgalomba tőle. Elteltem.
 – Ühüm. – Szerintem ez bárki számára világos jele lenne annak, hogy rohadtul nem vagyok kommunikatív kedvemben.
 – Nekem ez volt az első így – kuncogott, és megcsókolta a vállam. – Nem engedtem volna akárkinek, de elsodortál. Pedig az elején igazi kis cicusnak tűntél.
Inkább nem válaszoltam, csak horkantottam egyet. Kis cicus, mi? Ehhez mit szólsz, Denem? Legyőzött egy kis cicus. Heh. Elindultam az ajtó felé, felkapva a földről a kabátomat is. A belső zsebében ott lapult apám ajándéka, a köpeny.
 – Figyelj, ugye tudod, hogy ez csak...
 –… egy alkalom volt, és nem akarsz tőlem semmit – vigyorgott. Bólintottam. A férfiakkal tényleg minden sokkal könnyebb. – Pedig én bevállalnék még néhány ilyen éjszakát... – Elnyomta a cigit az éjjeliszekrényen, s felkászálódott az ágyról. A takaró, ami eddig félig rajta volt most leesett. Meztelenül simult hozzám, s még egyszer keményen megcsókolt. – Gondold meg. Nekem a farkad is elég, nem vagyok nő.
 – Talán... – léptem egyet az ajtó felé. Megfordult, kutatott és matatott egy kicsit, aztán átnyújtotta a cigis dobozát. Az elejére fel volt firkantva egy számsor.
 – Hívj, ha szórakozni akarsz kicsit.
Zsebembe mélyesztettem a dobozt, s már fél lábbal kint voltam, mikor még egyszer utánam szólt. Már kezdtem mérges lenni.
 – Te, Harry! Mi az a hosszú pálca a farzsebedben?
A főnixtoll-magyal varázspálcám, Ollivandernél vettem az Abszol úton, miután megtudtam, hogy varázsló vagyok. Voldemort pálcájának ikertestvére, aki a világunk legnagyobb sötét mágusa. Volt. Míg meg nem öltem. Ezt akartam válaszolni, de nem tűnt jó ötletnek. Így hát zavartan hallgattam, amit alaposan félreértett.
 – Legközelebb nyugodtan használhatjuk – hunyorgatott rám célzatosan. Nem hiszem, hogy tényleg díjazná, ha megtenném.
Vissza se nézve csuktam be az ajtót.

Leérve a nyomasztó (nagyon) kora hajnali sötétbe fázósan összehúztam a kabátom. A testem már nem bizsergett kellemesen a fergeteges orgazmusoktól, csak az üresség maradt. Érzelem nélküli, vad, állatias szex volt ez, ami semmi másra nem jó, csak a test kielégítésére. A lelkemet és a szívemet még szárazabbnak, kiégettebbnek és üresebbnek érzem tőle, mint valaha. Nem valószínű, hogy ezt valaha is meg akarom ismételni. Nem feledtette velem a gyászt, a magányt, csak elnyomta egy kis időre. És az a kérdés... Teljesen kijózanított. Hogy mi is a varázspálca? A karom meghosszabbítása, a fegyverem, az egyetlen társ, ami soha nem hagyhat cserben. Annál borzalmasabb érzés kevés van, mint mikor a pálcádat nem tudod használni. Én már csak tudom.
Nem, nem tartozom ide, és nem is szeretnék. Nekem a varázsvilágban a helyem. Mindenemet átitatja a mágia, és én ezt kimondhatatlanul élvezem. Már akkor tudtam, mikor először csónakáztam a tavon Roxfort felé. De talán már Hagrid megjelenése is elég volt hozzá. Sosem voltam mugli igazán.
A vágyaimat illetően pedig, nos, kétségtelenül jobb egy forró, felhevült test a saját kezem helyett, de nem tudom. Marhára nem tudom. Talán mégis vennem kéne egy telefont...?
Céltalanul flangáltam London utcáin, mígnem akarva-akaratlanul a Foltozott Üst előtt találtam magam. Az Abszol út is ugyanolyan elhagyatottnak tűnt ezen a korai (hajnal kettő) órán, mint a muglik lakta városrészek. Az üzletek kirakatai feketén ásítottak rám, az egyedüli élőlényre közel s távol. Vagy mégsem?

Az alkohol hatásának utolsó cseppjeit is kiűzte belőlem a közelből érezhető mágikus pulzálás. Egy erős varázsló vagy boszorkány jár erre, az érzelmei érezhetően túlfűtöttek. Megfeszített figyelemmel indultam abba az irányba, amerről az áramló mágia hullámait sejtettem felém sodródni. A Zsebpiszok köz felé egyre erősödött a dolog. Még szorosabbra vontam magam körül a köpeny néha meg-meglebbenő szárnyait, s a falakhoz lapulva osontam egyre beljebb a sötét sikátorban. Percekig követtem a rejtélyes alakot, mikor is egy éles kiszögellés mögül kilesve végre megpillanthattam.
Lucius Malfoy szokatlanul meggörnyedt testtartással, kígyófejes sétapálcáját görcsösen szorongatva jobbra-balra kapkodta a fejét idegességében. Még a lélegzetemet is visszafojtottam, nehogy eláruljon. Rosszban sántikál, efelől semmi kétség, és nagyon nem akarja, hogy bárkinek is feltűnjön.
Hangtalan léptekkel indult tovább, s meghagyva jó tíz métert kettőnk között, óvatosan követtem. Semmiképp sem veszthettem szem elől.

Követtük a kanyargós utcákat, mélyebbre haladva a közben, mint azt én valaha tettem. Malfoynak láthatóan nem jelentett problémát az eligazodás, nagyon oda kellett figyelnem rá. Ütemesen haladt, idegesen tekintgetve maga köré; el-eltűnt egy-egy élesebb sarkot elhagyva. Nesztelenül suhant egyre beljebb, s még lebbenő köpenye sem csapott zajt a háta mögött. Egymást kergették a fejemben a vadabbnál vadabb ötletek, vajon mit is kereshet itt ezen a korai órán, és már alig vártam, hogy célba érjünk.
Mint kiderült, az már nem volt messze. Pár perccel később láttam, ahogy Malfoy kiér egy tágasabbnak tűnő, a miénkkel párhuzamos utcára. Oda még nem követtem, láthatatlanság ide vagy oda, s ő maga sem állt meg ott. Nagy léptekkel szelte át a kényelmetlenül széles, nyílt teret. A túloldalon, félig takarásban, a következő sikátor torkolatában várt rá valaki.
Nem láttam jól az illetőt, Malfoy pedig közel hajolva hozzá, enyhén görnyedt testtartással egyből magyarázni kezdett neki valamit, még inkább eltakarva kettősüket a kíváncsi tekintetek elől. Hallanom kellett, mit mond, és az idegenre is kíváncsi voltam, de ahhoz ez a távolság túlságosan nagynak bizonyult.
Tapintható volt a feszültsége; ingerült, mégis szinte félős, szaggatott mozdulatokkal lovalta bele magát egyre jobban a mondanivalójába. Nem teketóriáztam tovább. Igyekezve, a lehető legminimálisabb zajt csapva osontam a köpeny védelmében, s pár lépésnyire álltam csak meg tőlük. Nem észleltem semmilyen védővarázslatot körülöttük.
Lélegzetvisszafojtva kapcsolódtam be a beszélgetésükbe. A rejtélyes idegenből még mindig nem tudtam sokat kivenni, hosszú fekete köpenyének csuklyája hatásosan elrejtette a személyét.

 –… maga el tudja érni, van annyi hatalma, bármit megteszek, ami az erőmből telik... – Malfoy hangja szenvedélyesen, fojtottan ölelt körül minket. Hideg élével megfagyasztotta volna bárki ereiben a vért, de úgy látszik, az idegenben vetélytársára akadt.
 – A Malfoyok ideje lejárt. – Érdekes, de olyan semmilyennek írnám le a hangját. Nem volt sem túl mély, sem különösebben magas. Nem hordozott magában egy érdekesebb megkülönböztető jelet, még enyhe pöszeséget sem. Felejthető, talán ez a jó szó rá. A mágia, ami körülvette, még az átlagosnál is silányabb volt valamivel. Megvetően elhúztam a szám. Nem mintha annyira sajnálnám Malfoyt, de egy ilyen senki előtt így meghunyászkodni... Számára ez felér a legnagyobb kínzással. Már rendkívül kíváncsi voltam arra, mi is a hajnali randevú apropója.
 – Még mindig van annyi vagyonom, amivel a leggazdagabbak egyikévé tehetem... – A volt halálfaló érezhetően megpróbálta elfojtani a gőgjét, s még lejjebb szegte a fejét. Hiába, így is magasabb volt a másiknál. És minden tekintetben előkelőbb. Az idegen felnevetett.
 – Biztos lehetsz benne, hogy a vagyonodat a Minisztérium egy másodperc alatt a magáévá teszi, és nem is ez lesz az egyetlen büntetésed! Semmit sem tudsz adni nekem. Nincs többé... erőd, ahogy te nevezed. – Felszegte a fejét, s ekkor megláthattam lefitymáló tekintetét, mely egy teljesen jellegtelen arcról meredt pökhendin a megalázott férfira. Az sem kerülte el a figyelmem, milyen vérlázító hangnemben beszél. Talán provokálni próbálta? Hát, bizony Lucius Malfoy nem ezt szokta meg, de még én is dühbe gurultam ettől a hangsúlytól.
 – Ne! Kérem, megadok bármit ezért cserébe! Csak tegye meg, vesse be a kapcsolatait, a befolyását! – Érezhetően undorodott attól, hogy hízelegjen ennek a görénynek, s bár Malfoyt sem kedveltem, ettől a férfitől ismeretlenül is rosszul lettem.
 – Nem hiszem, hogy te szabhatnád a feltételeket, mocskos halálfaló! – Az idegen közvetlenül a másik arcába sziszegett, s előhúzta pálcáját, amit aztán hirtelen mozdulattal nyomott Malfoy arcának, mire annak keze önkéntelenül is megrándult, saját fegyvere után téve egy határozatlan mozdulatot.
 – Ne merészeld! Egyetlen kis rezzenés, és a csinos fejed búcsút mondhat a testedtől. – Malfoy erre felnézett. Az arca... Soha nem hittem volna, hogy még egyszer ilyennek fogom látni. Ott ült a szemében az egész eddigi élete: rettegés, féltés, megtörtség, fájdalom, leheletnyi Malfoy-féle dac és gőg. Nem mondom, hogy rosszabbul nézett ki, mint a háború idején, de közel állt hozzá.
Kivételesen egyet értettem kimondatlanul is nyilvánvaló véleményével. Ez a pacák, bárki is, undorító. Még inkább a férfi arcába nyomta a pálcáját, a hófehér bőr egészen benyomódott tőle. Lucius tekintetét változatlanul nem vette le a másikról, s könyörgés – ez volt az új érzelem, ami mindent félresöpört róla.
 – Kérem! Könyörgök! – A hangja elfúlt az utolsó szónál. Szemei tényleg kétségbeesettségét sugározták. A csuklyás szusszantott. Elégedetten, mint aki biztos a győzelmében. Mint aki jóllakott. Fúj.

 – Mennyit adnál meg érte? – nézett perverz mosollyal a szája sarkában. Ott, ahol pálcája Lucius arcának nyomódott, kezdett kivörösödni a bőr.
 – Bármit! Akármit! – Rettenetes volt az a megtörtség és rettegés a hangjában. Még számomra is, pedig egy-két éve magam intéztem volna el Luciust, s biztosan nem féltettem volna a lelki világát közben. Ezt viszont még ő sem érdemli. Eleget szenvedett már, s kétségtelenül nagy árat fizetett mindenért, amit valaha elkövetett. Hihetetlen, hogy ezt mondom, de így van. Malfoyék a háború egyik legnagyobb vesztesei, minden tekintetben.
 – Átadnád a pálcád nekem?
 – Igen. – A válasz azonnal érkezett.
 – Átengednéd a testedet nekem? – Erre megrándult, de a válasza ugyanaz maradt:
 – Igen. – A csuklyás tekintete leírhatatlanul elégedetté vált. A pálcám köré kulcsolódtak az ujjaim, felkészülve, hogy akár Sectumsemprát küldjek rá. Baromira dühös lettem. Ez beteg. Tutira nem normális.
 – Térdre! – Mindketten meghökkentünk, én még el is fintorodtam. Mondd, hogy nem... Lucius habozott, értetlensége egy hangtalan átokba került, ami felsebezte az arcát, ő pedig térdre rogyott, egy halk nyögés kíséretében.
 – A Minisztérium embere előtt viseltess kellő tisztelettel, féreg! Ha azt mondtam, térdre, letérdelsz. – Fontoskodva fújt egyet. Elérkeztem a tűrőképességem határára. A pálcám érezhetően felmelegedett haragomtól. Viszont még mindig nem tudtam, mire ez a nagy felhajtás. Ki kellett derítenem az okot, márpedig a gyűlölet sürgetően felbugyogott a mellkasomban, ahogy meghallottam ezt a szót. Minisztérium! Ezért felelni fognak. Megtudom, kicsoda ez a fazon, és megkeserítem az életét, abban biztos lehet. De hogy az illetékesek ezért felelni fognak a drágalátos Minisztériumban, azért is kezeskedem. Voldemortnak vége! Többé nem akarok ilyen módszereket látni.
Ekkor egészen Lucius arcába hajolt, izgatottságában még a csuklyája is hátracsúszott jellegtelen arcáról. Szemei gonoszul csillogtak.
 – Pontosan itt a helyed, a lábam előtt. Jó érzés, mi? Most végre ugyanolyan kiszolgáltatott vagy, mint az áldozataid, élvezd ki alaposan. – Ez a férfi nem tudja, mit beszél. Szerintem ugyanerre gondolhatott Malfoy is, de csak egy enyhe, alig észlelhető remegés futott végig a testén. Még hogy ő ne tudná, mi az a kiszolgáltatottság? Önhibájából vált Voldemort pincsikutyájává, még a pálcáját is át kellett neki adnia, és nem menekülhetett. Mikor már belátta a hibáját, túl késő volt. Belerángatta a családját is, akiket viszont nem akart feláldozni. Nem volt más választása, mint a porban csúszni Voldemort előtt, ha életben akarta tudni a szeretteit, és meg kellett tennie mindent, amit csak ura kívánt.
 – Megölnéd érte Harry Pottert is? – szólalt meg újra a visszataszító férfi. Lucius lehunyta a szemeit, s alig hallható sóhajjal újra kinyitotta őket. Kitágult szemekkel meredtem a jelenetre, várva a válaszát.
 – Megölöm, csak mentse meg a fiam életét!
Leírhatatlan, ahogy elömlött a diadal, a fölényes győzelem kéjes tudata azon a semmis arcon. Pálcáját lassan húzta vissza, elrejtve talárja belsejébe. Kiegyenesedett, undorítóan önelégült vigyorra húzta a száját, suttogó hangja pedig még percekig a fülünkben égett:
 – Pontosan ezt akartam hallani. – Azzal már el is tűnt, a dehoppanálás pukkanó hangjának kíséretében.

Mondhatom, hogy percekig mindketten megkövülve bámultuk annak a valaminek (nem, nem vagyok hajlandó embernek nevezni) a hűlt helyét, és azt kell, hogy mondjam, Malfoy tért először magához. A tekintete sötét volt, fájdalmas és mérhetetlen gyűlölettől sugárzott. Úgy szorította szerencsétlen sétapálcáját, mintha az bármiről is tehetne, a mozgása darabos, határozatlan, összeszedetlen volt. Igaz. A Malfoyoknak ezzel végük. A Minisztérium láthatóan teljes megsemmisítésüket tűzte ki célul. Csakhogy nem elég nekik elvenni tőlük az életüket, a szabadságukat, a maradék idejüket úgy meg akarják nyomorítani, mintha nem szenvedtek volna már eleget. Fenébe is! Draco és Narcissa megmentették az életemet! Még Luciusnak is hajlandó voltam mostanában megbocsátani, mert ha ő nincs, Draco sincs. Most pedig, hogy hallottam, mit meg nem tenne érte... Elmegyek a tárgyalásukra, és addig küzdök, míg meg nem mentem őket. Egy új életet akarok adni nekik, messze ettől a helytől, ami annyi kegyetlenséget tartogatott számukra.
Mi lehet a célja a Minisztériumnak? Valóban meg akarnak öletni? És mégis ki volt ez? Nem elég, hogy nem tudom a nevét, de lehet, hogy az arcát sem ismerném meg, annyira zavarba ejtően felejthető. Bizonyára fontos személyiség, kitűnő beosztásban, hisz Malfoy minden bizonnyal ismerte, s emellett arra utalt, hogy befolyása és hatalma révén meg tudná menteni Draco életét. Tehát úgy van, ahogy gondoltam. Ki akarják végezni mindnyájukat. Lucius pedig mindent megtenne a fiáért. Vagy az örököséért? Nem, nem, határozottan a fiáért. Ennél az aranyvérű bandánál a kettő között jelentős a különbség; én mégis most egy apát láttam küzdeni a fia életéért. Akár mindent feláldozva, ami még maradt neki ebben a nyomorúságos valóságban.
Mikor végre összeszedte magát, élesen sarkon fordult, s eltűnt a szemem elől ő is. Én még álltam ott egy darabig, s változatlanul forogtak az agytekervényeim. Vajon tud erről Kingsley? Nehezen tudom elképzelni, hogy a Rend rettenthetetlen pártfogója, aki elkötelezte magát Dumbledore mellett és mellettem, száznyolcvan fokos fordulattal hirtelen ki akarjon iktatni. Hisz ő volt a beépített emberünk annak idején a Minisztériumban, mikor Caramel eszét elvette a félelem és az üldözési mánia. Valami nagyon nem stimmel itt, de túl kevés az információm. Egyáltalán nem értem, mi történik.
Mindenesetre úgy döntöttem, továbbra is ott állva egy sötét sikátorban a Zsebpiszok közben nem leszek sokkal okosabb. Töprengeni a kastélyban is ráérek, s beavatom Hermionéékat is, hátha nekik van valami ötletük.

Hoppanáltam, s egyenesen a roxforti kapu elé érkeztem. Itt már levettem magamról a láthatatlanná tévő köpenyt, s beküldtem egy patrónust McGalagonynak, hogy oldja fel a védővarázslatokat. Az új igazgatónő szigorúan vette a biztonsági előírásokat, mert bár Voldemort meghalt, fölösleges kockázatot, mint a tanulók biztonságáért felelős boszorkány, nem akart vállalni. Bár soha nem voltam oda az ilyen szigorú és korlátozó szabályokért, most valahogy nem tudtam ezen kiakadni.
Frics jött elém, amire enyhén elfintorodtam. Ő hasonló lelkesedéssel, önnön fontosságának teljes tudatában hurcolt egy nagy kulcscsomót magával, hogy aztán reumás kezével elkezdje a kapunyitás rendkívül bonyolult műveletét. Bár mindketten tisztában voltunk vele, hogy ez teljesen fölösleges, hagytam, hadd higgye, hogy most ő van fölényben. Morgolódva beengedett, s én rohamtempóban, hogy véletlenül se tudjon utolérni, igyekeztem a kastély felé.

 – Nem tudnál valami kicsit konkrétabbat mondani róla? – kérdezte Hermione türelmetlenül.
 – Már megmondtam, nagyon fura jelenség volt. Még sosem láttam senkit, aki ennyire... felejthető. – Megvakartam a fejem tanácstalanságomban. – Barnás haja lehetett, olyan rövid, vagy talán félhosszú. Kerek-szerű arc, a szeme is olyan seszínű talán, lehet, hogy barnás. – Ron nevetősen horkantott. Csak egy elégedetlen tekintetet kapott tőlem válaszul. – Nehéz összeraknom, a hangja is, mintha... mintha direkt... Hermione!
 – Arra gondolsz, amire én – nézett rám komolyan.
 – Mire? – kérdezett közbe Ron, fejét kapkodva közöttünk.
 – Ez sok mindent megmagyarázna.
 – Mi mindent? Na!
 – Elképzelhető, hogy tényleg az történt. Hisz az egész ügy fura...
 – Nade mégis mi? – fakadt ki Ron újfent, de mindketten túl izgatottak voltunk, hogy felvilágosítsuk.
 – Egyáltalán, miért akarnának téged megöletni? A Minisztérium? Kingsley vezetésével? Nem, ez lehetetlen.
 – Kösz, most már mindent értek. Igazán kedves, hogy elmagyaráztátok.
 – Jaj, Ron! – csattant fel Hermione. – Több mint valószínű, hogy a férfi, bárki volt is, bűbájjal álcázta magát. Ez egy egyszerű bűbáj, olvastam róla – itt vigyorogva egymásra néztünk Ronnal –, nem kell hozzá nagyobb mágikus képesség, elég, ha az ember jól begyakorolja. Viszont így bárki lehetett. Biztos, hogy a saját szakállára csinálta, vagy legalábbis egy meghatározott bandával. Lehet, hogy minisztériumi emberekkel. Terveznek valamit.
Mind elhallgattunk. Hermione töprengőn vizsgálgatta az arcom, én dühtől fortyogtam, Ron pedig pár perc múlva szemöldökét ráncolva, rendkívül óvatosan megszólalt:
 – Szerintem tévedtek – mondta csendesen. Egyszerre néztünk rá, megrökönyödve. Bocsánatkérő fintorba vágta az arcát, de folytatta:
 – Mi van, ha csak szimplán ilyen a pasi, mindenféle plusz bűbáj nélkül? Nem csak Kingsley- meg Mordon-féle feltűnő alakok dolgoznak azon a helyen. Ők enyhén szólva is különlegesek. A minisztériumi módszerek pedig... – feszülten összehúzta a vállait – nem mindig tisztességesek. – Hermione szúrós tekintettel nézett rá, de Ron viszonozta a pillantást; nem vonult fedezékbe, ahogy normál esetben tette volna. Már ez is jelezte, mennyire komolyan gondolja.
 – Azt akarod mondani, hogy ez csak valamiféle perverz vallatási módszer egy teljesen hétköznapi aurortól, aki véletlenül teljesen felejthető, és még a mágiája is szánalmas?
 – Lényegében, igen – vonta meg a vállát Ron. Hitetlenkedve néztünk össze a barátnőjével.
 – Figyelj, Ron. Nem akarlak megsérteni, de tényleg természetellenesnek tűnt...

 – Nézd, Harry. Lehet, hogy használt valamilyen bűbájt, lehet, hogy nem. Én csak azt mondom, hogy senki nem akar megölni. Ez stratégiai lépés. Csőbe húzták Malfoyt, így közvetlen bizonyítékot szerezve ellene, ami súlyosbítja a helyzetét.
 – De hát a fia életéről van szó! Egy szülő feláldozna mindent a gyermekéért, én már csak tudom! – kiáltottam fel elkeseredetten, mire Ron sanda pillantásokat küldött felém.
 – Igen, Malfoy életéről van szó, világos, ezért ilyen fontos neked. – Ezzel úgy, ahogy volt, nagyon kedvesen figyelmen kívül hagyta a második mondatomat.
 – Nem! Megpróbáltam ezt már elmagyarázni...
 – Nem érted, Harry. Nekem mindegy, hogy téged mi mozgat ebben. Egyszerűen csak ismerem a Minisztérium módszereit. Nem tiszták. Távol állnak attól, amit a Rend képviselt a Háborúban. De ezt ti is tudhatnátok. Vagy már nem emlékeztek arra, hogy mocskolódtak Tudjukki visszatérésekor? Na és Scrimgeour, ahogy kampányfigurát akart faragni belőled?– Nagy lélegzetet véve folytatta, látva, ahogy újra összenézünk Hermionéval. – Nézzétek, én sokkal jobban ismerem őket nálatok.
 – De akkor is, most ott van Kingsley – vetette ellen Hermione, én pedig szaporán bólogattam. Ez igaz, Kingsley biztosan nem menne bele, hogy...
 – Srácok, a bürokrácia nem így működik, főleg nem Kingsleyvel. Ő nem olyan, mint Caramel vagy Tudjukki. Ő nem teljhatalmú vezetőként akarta elfoglalni a posztot, hanem felelősségteljes, tisztességes emberként, aki segíteni akar a varázsvilágon. Együtt akar dolgozni a beosztottjaival, meghallgatva őket, szabad kezet adva nekik, bízva bennük. Nem mindent irányítva, és mindenkit saját elképzeléseihez igazítva. Hiába volt auror, nem válik jó politikussá, az tuti. El fognak tompulni az érzékei. Túl jó dolgokat feltételez az emberekről, de ez nagyon ritka felfogás, főleg arrafelé. Mint mondtam, én jól ismerem őket, apának hála. A Minisztérium a politikáról, és ezért közvetlenül a hatalomról szól. Kingsleynek nem hiszem, hogy túl nagy beleszólása lenne bármibe is, hiába igyekszik. Egy jó ember a sok hataloméhes bürokrata között szerintetek, mit tud tenni? – nézett ránk összehúzva a szemét. – Nem sok időt adok neki, és megbukik.
Volt abban valami, amit mondott, de mégsem győzött meg. Ennél több kell, hogy legyen. Hermione is velem értett egyet.
 – Nem, Ron, szerintem ez sántít. Ez most túl fontos...
 – Pedig ott minden így működik, Hermione. Higgyétek el – vonta meg újfent a vállát –, túl sokat láttok bele.
 – De...
 – Még egy kérdés, Harry, mielőtt belekezdenél. – Kicsit duzzogósan, de azért magamba fojtottam a mondanivalómat. – Felszólította a pasas Malfoyt, hogy öljön meg téged? – Értetlenül néztem rá. – Adott parancsot?
 – Nem, de ettől függetlenül teljesen világos, mi lesz, ha nem teszi meg...
 – Ez engem igazol. Csak kihasználták őt. Mibe fogadjunk, hogy a tárgyaláson fegyverként akarják ellene használni vagy Veritaserummal, vagy legilimenciával?
 – Hát...
 – Harry, nem muszáj hinned nekem. Ha mindenképp szeretnéd, hogy valaki még ezek után is a fejedre pályázzon... – sandított rám féloldalasan, majd lazán elnevette magát. Hermione csak a fejét csóválta.

Én mégis kitartottam abbéli meggyőződésem mellett, hogy az a felejthető arc valami összeesküvést sejtet. Bár nem tudtam teljesen elutasítani Ron verzióját, mégis, ez túl egyszerűnek hangzott. Akárhogy is, nem tehettem semmit. Ki kellett várnom a tárgyalás napját, amikor végre megjelenhetek a Wizengamot előtt, hogy tisztázzam ezt az egészet, és jól beolvassak a díszes bagázsnak. Az a férfi úgy viselkedett, mint egy ereje teljében levő halálfaló. Aki ráadásul mérhetetlenül élvezi mások kínzását. Hasonlított Umbridge-ra. Hogy én mennyire ki nem állhatom az ilyen embereket! Az ilyeneknek pedig semmi keresnivalójuk a Minisztériumban, ahol, még ha csak minimális is, de mindenkinek hatalom van a kezében.
És még valami, amitől frászt kapok: a tehetetlenség. Márpedig a tárgyalásig erre voltam kárhoztatva. Ha közeledem Dracóhoz, vagy csak beszélni próbálok vele, nem lehetek biztos abban, hogy nem sodrom még nagyobb bajba. Rita Vitrolnak is igaza volt abban a cikkben (nem hittem volna, hogy valaha igazat adok neki...), miszerint elfogultsággal vádolhatnak.
Nincs más dolgom, mint elkerülni a szőke csábítást, és alaposan kiüríteni az agyam elalvás előtt. Vagy mondjuk Fricsre gondolni bármikor, amikor már alig tudok parancsolni a képzeletemnek. Akkor tutira nem fog felállni.