laraF's nest

Mivel ez a fejezet a párbeszédekre koncentrál, és a megértésre, úgy gondoltam, hamarabb elhozom nektek.

Ez is fontos része a történetnek; rávilágít múltra és jövőre, míg remélhetőleg kicsit izgalomban tartja a folytatásért sóvárgó olvasókat, muhhahaha!


Khm.

25. fejezet

 

 

Aznap este vacsora után Harry és Draco Perselus lakosztálya felé vették útjukat. Átvonszolták magukat az óráikon és az ebéden, majd úgy tettek, ahogy Perselus javasolta, és jó nagyot pihentek együtt a délután folyamán. A nap nem telt olyan rosszul, mint amire számítottak. Blaise reggeli előadását követően még az előző éjjel minden történését is könnyebb volt elviselni. Tudták, hogy a helyes dolgot cselekedték, és ez jó érzéssel töltötte el őket.

Habár, míg lefelé sétáltak a pincébe, Harry úgy nézett ki, mintha csak vánszorogna. Draco tudta miért, de nem mondott semmit. Csak megragadta Harry kezét, és mozgásban tartotta a fiút.

Lucius már ott volt a nappaliban, mikor ők betoppantak, de Perselus nem jött még vissza a vacsoráról. Harry egész addig legalább vánszorgott, viszont Luciust meglátva végleg megtorpant. Draco egyszerűen továbbhúzta magával a kanapéig. A szőke mardekáros a karfának támaszkodva helyezkedett el, s két lába közé ültette Harryt, hogy ölelésébe tudja vonni. Harry a fiú mellkasára hátradőlve, s fejét annak vállán pihentetve láthatóan ellazult kissé.

Harry lehunyta a szemét, s tényleg igyekezett lazítani. Jól érezte magát Draco karjában, de fogalma sem volt arról, mit mondhatna Luciusnak. Ó, sajnálom, hogy lecsukattalak Azkabanba tavaly tavasszal. De tudod, Voldemort úgy érezte, tudnom kell, hogy vagy nekem kell megölnöm őt, vagy neki kell végeznie velem. Aprót nyögött magában. Ja, nem valószínű, hogy ez jól fog elsülni.

Lucius fejét meghajtva üdvözölte őket, de egyébként még semmi mást nem tett vagy mondott. Csak szemmel kísérte, ahogy a fiának gyakorlatilag be kellett erőltetnie Harryt a szobába, és momentán próbálta ellazítani. Mikor Harry felnyögött Draco a fülébe súgott valamit, ami horkantásra késztette a fiút.

Luciusnak el kellett gondolkodnia azon, hogy Perselus ötletei hasznosabbak-e, mint azt eddig hitte. Különösnek tűnt egy tizenhat éves fiút röviditallal kínálni, no de végül is Harry sem volt az a tipikus tizenhat éves. Felállt, hogy elővegyen egy üveg scotch-ot, és poharakat hozzá. Azt tette, amit Perselus pár éjjellel ezelőtt; kitöltött egy pohárkával, s Draco kezébe nyomta, aki továbbította azt Harrynek. Draco a fülébe mormogott, s Harry kissé feljebb ült, jó nagyot kortyolt, aztán visszadőlt.

Lucius tétovázott egy keveset, majd a második poharat fiának adta. Draco meglepetten nézett az apjára. Egy pohár bort megengedett neki a vacsorához néha-néha, de annál többet soha.

 – Úgy hiszem, kiérdemelted. – Lucius mindössze ennyit fűzött hozzá.

Harry kuncogott, de nem sok jókedvet lehetett benne felfedezni.

 – Ezt mondta az apám, mikor odaadta nekem az első pohár whiskyt – magyarázta. Lebámult a saját poharába. – Élvezem a kiváltságot, de azokat a dolgokat nem méltányolom túlzottan, amiken keresztülmentem érte – mondta keserűen.

Draco ivott egy kortyot, de Harry szavaira letette a poharát az asztalra. A másik fiú poharát is elvette tőle, s szintén az asztalra helyezte, majd úgy fordította őt a karjai között, hogy meg tudja csókolni.

Méghozzá könyörtelenül. Köze sem volt egy szűzies, lágy csókhoz. Erősen magához szorította Harryt, és a szájára vetette magát. Nem tartott sokáig, hogy Harry keze Draco tincsei közé találjon, és teljesen megfordult, hogy testük összesimuljon. Draco fel-le jártatta kezét a fekete hajú fiú hátán, mindig egyre lejjebb csúsztatva.

Lucius álmélkodva nézte, ahogy a fiúk egymásba olvadni látszottak a színe előtt. Enyhén megriadt Perselus hangjától, mivel nem hallotta belépni a szobába.

 – Megint stressz-levezetést adnak elő? – kérdezte savanyúan.

Lucius egy másodpercig csak bámult rá.

 – Gyakran csinálják ezt mások előtt? – érdeklődött csodálkozva.

Perselus a fejét rázta.

 – Nem, vagyis nem hiszem – egészítette ki magát, gyanakvóan pillantva a fiúkra. – De múlt éjjel a gyűlés előtt ugyanígy viselkedtek. Azt mondták, 'figyelemelterelés'. Rájuk hagytam, míg el nem jött az idő az indulásra, hiszen tulajdonképp úgy tűnt, hogy beválik – mondta fanyarul.

Harry épp csak annyira húzódott vissza, hogy azt mondhassa:

 – Csodálatosan beválik. – Azután folytatta is a csókolózást Dracóval, de máskülönben nem szánt figyelmet sem az apjára, sem Luciusra.

Utóbbi szaporán pislogott. Nem hitte, hogy a fiúkat érdekli egyáltalán, van-e valaki körülöttük.

Perselus csak kuncogott útban a karosszéke felé, amiben kényelembe helyezte magát, és kitöltötte a saját adagját a scotch-ból.

Mindkét fiú felnyögött, mikor ajkaik elváltak. Draco szorosan lezárt szemmel dőlt hátra a kanapéra, s Harry mocorgott kicsit, majd fejét a fiú mellkasára ejtette. Az ő szeme is csukva volt, s mind a ketten enyhén ziháltak. Perselusszal a körükben eljött a beszélgetés ideje, és ezt mindketten tudták.

 – Most már jobb, Harry? – kérdezte Perselus szórakozott hangon.

A kérdezett egy szemét nyitotta csak ki, hogy dühösen apjára bámuljon vele, majd újra lehunyta.

Lucius ez alkalommal csatlakozott Perselushoz a kuncogásban. Összenéztek. A két férfi emlékezett még rá, milyen volt tizenhat évesnek lenni, vadul tomboló hormonokkal. Valójában felidézték azt, hogyan is töltötték az idejüket ők ketten pont ugyanúgy, ahogy most ez a kettő itt, a szemük láttára.

 – Talán ez jó ötlet a fiúk részéről, Perselus – jegyezte meg a szőke férfi vontatottan. – Emlékszem a mi időnkre, mikor ugyanazt műveltük, mint ezek ketten.

Ez már megragadta a fiúk figyelmét. A szemük felpattant; meredten bámulva fordultak apáik felé.

Harry kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de be is csukta megint.

Dracónak kicsit jobban ment a dolog.

 – Te és apa? – nyögte.

A férfiak újra kuncogtak.

 – Úgy bizony – válaszolt Perselus. – Az apád és én együtt voltunk egy darabig az iskolában.

 – De miért? – sikerült Harrynek megszólalnia.

 – Miért nem maradtunk együtt? – kérdezte Perselus, s Harry Dracóval egyetemben bólogatott.

Perselus tekintete Luciusra villant. A férfi röviden lehunyta a szemét.

 – Nem igazén terveztem belemélyedni ebbe – mondta.

 – Jól van ez így, Lucius. Rég volt, és igazad van; ma este azért vagyunk itt, hogy valami másról beszéljünk – értett egyet a bájitalmester.

 – Nem – ellenkezett Lucius. Kinyitotta a szemét, pár pillanat erejéig a fiúkat nézte, akik még mindig szorosan egymás karjában voltak, azután Perselushoz fordult.

 – Nincs jól – mondta végül. – Talán sok ideje volt már, de soha nem lett megbocsátva.

Perselus lassan ingatta a fejét.

 – Nem, nem lett megbocsátva – nyugtázta egyszerűen.

A fiúk elhűlve figyelték az apáik közti szóváltást, s csöndben maradtak.

 – Sajnálom, Perselus, hogy nem voltam erősebb – mondta Lucius szomorúan.

 – Én sem voltam erősebb, Lucius – érkezett a reakció. – Mindketten olyan utat követtünk, amit nem kellett volna.

Megértés és megbocsátás telepedett közéjük.

 – Túl vagyunk rajta, vége van, nem igaz? – kérdezte apró mosollyal Lucius.

A másik férfi visszamosolygott.

 – Igen, Lucius. Úgy vélem, a múltat magunk mögött hagyhatjuk, ahová való, és most már továbbléphetünk.

Visszafordultak a fiúkhoz.

 – Nagyon emlékeztettek Perselusra és rám, mikor a ti korotokban voltunk. Habár jelentős különbségekkel – jelentette ki Lucius.

 – Valóban, együtt voltunk az iskolában, de közel sem voltunk olyan erősek ebben a korban, mint ti. Rengeteg kényszer nehezedett rám; olyanok is, ami rád, Draco, a Sötét Nagyúr követőjévé válás útján. De azok más idők voltak. Most nagyobb a remény – tette hozzá Harryre nézve.

 – Sötétebb korban jártunk, s családjaink rettenetes nyomás alatt tartottak minket. Egyetlen járható utat sem láttunk magunk előtt. Igazából beleakadtunk a szüleink és a Sötét Nagyúr által hazugságokból szőtt hálóba, s már magába is rántott minket a csapda. Számomra így is túl sok évbe telt végre kiszakadni belőle – magyarázta Lucius. – Előttem még ott volt az elrendezett házasságom terhe is. Nem maradt semmi esély egy kapcsolatra Perselus és énközöttem. Ő jóval hamarabb elszabadult nálam.

 – Talán itt az idő, hogy újrakezdjétek – szúrta közbe Harry óvatosan.

Perselus mosolygott. Úgy tűnt, Harryt mindig eltöltötte a remény és az optimizmus, tekintet nélkül a körülményekre.

Lucius szintén elmosolyodott.

 – Harry, az a véleményem, hogy az apád már felajánlott nekem egy második esélyt azzal, hogy tegnap este felkért a maradásra.

A fiúk szeme újfent kikerekedett a meglepetéstől, s Perselus hozzátette:

 – Nem, semmi sem történt, ti ketten – mondta fanyar hangon. – Nagyon késő volt, és mindazok után, ami történt úgy tűnt illendőnek, hogy maradásra invitáljam őt. Azzal is tisztában voltam, hogy itt akar lenni ma reggel, megbizonyosodni arról, hogy jól vagytok. Nem mintha meg kellene indokolnom nektek a viselkedésemet – tette hozzá még fanyarabb hangnemben.

A fiúk végre elnevették magukat.

 – Talán nem kell – szólalt meg Harry –, de boldogan hallom, hogy adni fogtok magatoknak még egy lehetőséget. – Szeretettelin pillantott a fiúra maga mellett. – Elveszett lennék Draco nélkül – mondta gyengéden.

 – A köztetek lévő szerelem és odaadás nyilvánvaló. Örülök nektek – közölte Lucius.

 – Köszönöm, Apám.

Pár percig mind csöndben maradtak, majd Perselus így szólt:

 – Harry, nem azért jöttünk valójában össze ma este, hogy elmagyarázd a dolgokat Luciusnak?

Harry felmordult, s arcát Draco mellkasába temette.

 – Nem feledkezhettél volna meg erről? – motyogta.

 – Nem Harry, szerintem Lucisnak tudnia kell – válaszolt Perselus.

Harry ismételten felmordult, de aztán végleg felegyenesedett. Draco visszahelyezkedett abba a pozícióba, amiben először voltak, s oltalmazón átölelte partnerét. Mindkét fiú felkapta a poharát, s ittak egy kevés scotch-ot. Harry úgy nézett ki, mint aki épp erővel próbálja magát rávenni a következő megbeszélésre. Luciusra pillantott; szeméből újra az az enyhe félelem sütött.

 – Harry, miért tűnik úgy újfent, hogy félsz tőlem? – kérdezte Lucius zavartan. – Az elmúlt néhány napban rendben együtt tudtál működni velem. Még a Sötét Nagyúr előtt sem mutattál annyi félelmet, mint a ma esti szembenézéskor velem szemben. Bevallom, nem értem.

Harry mély levegőt vett a válaszadáshoz, de előtte még felpillantott Dracóra:

 – Pillanatnyilag jobban tartok tőled Voldemortnál, hiszen a te véleményed valóban számít nekem – mondta.

 – Rendben, de miért tartasz tőlem? Pár nappal ezelőtt még nem tetted – mutatott rá a férfi.

Harry tekintete átvándorolt az apjára.

 – Minden rendben lesz, Harry – biztosította Perselus.

Harry röviden lehunyta a szemét, ám rábólintott.

 – Félek, mert szeretem Dracót, és nem igazán akarom, hogy az apja gyűlöljön – kezdett bele lehajtott fejjel. Draco nem szólt semmit, de erősített a szorításán. – És hogy is ne utálna az apja, amikor én juttattam Azkabanba.

Lucius szólásra nyitotta száját, de Harry feltartott kézzel megállította. Úgy látszott most, hogy elkezdte, nem lesz képes abbahagyni addig, míg be nem fejezi mondókáját.

 – Az elmúlt pár napban senki sem említette a múlt tavasz incidensét, egészen eddig, és én nem is akartam felhozni. Nem akartalak különösképp emlékeztetni rá, hogy nagyon jó okod van gyűlölni engem. – Harry egyenesen a szemébe nézett. – Lucius, sajnálom, hogy át kellett esned azon az élményen, de nem mondhatnám, hogy sajnálom azt, hogy véletlenül miattam oda kerültél.

Vállat vont.

 – Elismétlem; egyszerűen azt kellett tennem. Hibáztam már azzal is, hogy odamentem, de miután már ott voltam követnem kellett az eseményeket.

Harry szünetet tartott, s lehúzta scotch-a maradékát.

 – Harry, nem vagyok benne biztos, van-e ennek bármi köze a reggeli idegességetekhez Dracóval, de azt kétségkívül tudnod kell, hogy nem hibáztatlak a történtek miatt – nyugtatta meg Lucius.

Harry meglepetten pillantott rá.

 – Nem? – kérdezett vissza.

Lucius szomorkásan rámosolygott.

 – Nem. Nem mondhatom, hogy egy ideig nem voltam borzasztóan dühös rád, de megértettem, hogy nem a te hibád volt. Belátom, hogy csak tetted, amit tenned kellett.

Elismerőn nézett Harryre.

 – És az elmúlt napok után azt kell mondjam, még inkább értelek. Nem az volt a célod aznap, hogy felhajts néhány halálfalót, nincs igazam? – tudakolta.

 – Nem – értett egyet Harry. – Voldemort egy látomást küldött nekem, amiben elfogta, és kínozta Siriust. Tömérdek látomásom volt azelőtt, nem volt okom gyanítani, hogy az nem valódi. Én pusztán abban a reményben mentem oda, hogy megmentem Siriust. – Harry tekintete újfent lefelé vándorolt. – Helyette csak megölettem – mondta kesernyésen.

Lucius meglepettnek tűnt.

 – Harry, ott voltam, emlékszel? – kérdezte tőle.

Harry ettől csak zavartan nézett rá.

 – Persze, hogy emlékszem – szögezte le.

 – Nos, ezzel én is így vagyok. Nem te ölted meg Siriust, Bellatrix volt az. – Lucius lélegzetvételnyi szünetet tartott. – És igazából annak érdekében sem tettél semmit, hogy elfogj bennünket. Nekem úgy tűnt, Bellatrix után rohantál; úgy döntöttél, párbajba szállsz vele, és aztán fennakadtál Voldemort és Dumbledore között, míg az aurorok és a Rend őrizetbe vett minket.

Lucius keményen fogva tartotta Harryt a pillantásával.

 – Ott voltam, Harry. Semmit nem tehettél volna Siriusért, és nem lett volna értelme, hogy a felém irányuló cselekedeteid bármennyiben különbözzenek a tanúsítottól aznap éjjel.

Harry változatlanul Lucius szemébe bámulva lassan bólintott.

Nagy hirtelen Lucius elkuncogta magát. A hang hatására Harrynek pislognia kellett, a másik kettő pedig felriadt a feszültség megtörésétől.

 – Nyilván emlékszel az éjjel rossz oldalára, de kíváncsi vagyok, vajon vetted-e a fáradtságot, hogy visszaidézd a többi részét? – Lucius hangja árulkodott arról, milyen jól szórakozik.

 – Mire célzol? – kérdezte Harry. Perselus és Draco tekintete is kérdőn szegeződött rá.

 – Úgy érted, nem számoltál be nekik a vidám hajtóvadászatról, amibe belehajszoltál minket? – faggatta vígan Harryt, visszagondolva arra az éjszakára.

Harry láthatóan ellazult kissé, és nevetni kezdett. Megrázta a fejét.

 – Kétszeres létszámfölényben voltatok, és hozzánk még úgy is a legjobbat kellett kihoznotok magatokból – idézte vissza Harry kuncogva.

 – Sikerült addig beszéltetned, míg kidolgoztál egy tervet. Hogyan kommunikáltátok le egy mással, az máig rejtély számomra. – Lucius hangja kíváncsian csengett.

 – Csak azért kellett fenntartanom a beszélgetést, hogy takarja a suttogásunk zaját. Sokat tiportuk is egymás lábát, hogy felhívjuk a másik figyelmét. Mindent összevetve elég jó takarással szolgáltál nekem. Köszönöm – vigyorgott Harry szemtelenül.

Lucius búsan rámosolygott cserébe.

 – Szívesen – mondta cinikusan. – Igen, s miután provokáltál a jóslattal ránk borítottátok azokat a polcokat – elevenítette fel. – Meglehetősen sokkoló tapasztalat volt – adta hozzá vontatott hangon.

 – Ja, sikerült szétszakítanotok minket, mikor végre futásnak tudtunk eredni, de volt néhány jó dobásunk. – Harry arcán gonosz mosoly terült szét.

Perselus és Draco elképedve néztek és hallgattak. Először is, soha nem látták még Harryt ilyen modorban ellenni Luciusszal. Hiszen épp együtt emlékeztek meg arról az elrontott kísérletről a prófécia megszerzésére! Másodszor, hallomásra nagyon érdekes történetről folyt a szó, és részleteket akartak.

 – Pontosan mit is műveltél velük, Harry? – kérdezte Perselus kíváncsian.

 – Ja, Harry, ezt a részt soha nem mesélted el nekünk – kontrázott Draco.

Lucius és Harry elhallgatva összenéztek.

 – Lehet, hogy itt az ideje elmondani az egészet? – tette fel a költői kérdést Harry.

Lucius egyetértett, így hát elmagyarázták az aznap éjjel összes mozzanatát. Harrynek különösképp segítségére volt egy új perspektíva kialakításában az, hogy együtt átvették az emlékeket ebben az új, humoros megközelítésben. Még mindig fájdalmas volt Siriust emlegetnie, de még az is kissé megváltozott, ahogy leírta a többieknek, mi történt. Kiderült, hogy mikor Sirius átesett a függönyön Luciust már elkábították; ki volt ütve.

 – Igazából – fejtegette Harry merengve –, legalább részben Sirius saját hibája volt, hogy meghalt. Mikor Dumbledore megérkezett mindenki abbahagyta a harcot, kivéve Siriust és Bellatrixot. Párbajoztak, Sirius pedig gúnyolódott rajta. Nos, egyszer túl messzire ment vele, gondolom, és a nő legközelebbi átka eltalálta, s hátrazuhant, a leplen túlra.

Harry nem akart ezen elidőzni, ezért megpróbált könnyíteni a hangulaton. Az apjára nézett.

 – Mindig azt mondogatod, hogy a griffendélesek felelőtlenek, és gondolom az minden bizonnyal annak a példája volt – mondta száraz, de szomorú mosollyal.

Perselus is vissza kívánta rántani Harryt a melankólia elől, amibe oly nagyon igyekezett nem elsüllyedni.

 – Ah, de te most már mardekáros vagy – jelentette ki vitathatatlan büszkeséggel a hangjában. – Többé nem játszod az idióta, felelőtlen griffendéles szerepét.

Harry apró mosolyt villantott rá. Örült, az apja belé vetett büszkeségének. De aztán megint lehervadt arcáról a mosoly.

 – Lehet, de akkoriban még mindig griffendéles voltam. Egy griffendéles, aki felelőtlen volt az őt uraló harag miatt, mert csak nézte, ahogy a keresztapja megölette magát. Kár érte, hogy akkor még nem tanítottál meg az elszánt összpontosításra – mondta Harry gonoszul vigyorogva. – Sokkal eredményesebb munkát végeztem volna Bellán a Cruciatusszal.

A két Malfoy ledöbbent.

 – Te kimondtad rá a Cruciót? – kérdezte Lucius egyértelműen meglepődve.

 – Ja, sikerült elérnem, hogy felsikoltson, és seggre ült tőle, de a ribanc nem maradt a földön – tette hozzá Harry rosszindulatúan. – Noha abbahagyta tőle az átkozott gügyögést. – Megborzongott a gondolatra, hogy is beszélt hozzá a nő, ami Luciust nevetésre késztette.

 – El is felejtettem, hogy beszélt hozzád – kuncogott. – Fogadok, hogy a Crucio arra sarkallta, vegyen vissza kicsit a hangnemből.

Harry arcát visszahódította a gonosz mosoly.

 – Igen, utána már cseppet sem úgy kezelt. Nem is végeztem olyan rossz munkát, ahogy a puszta akaratommal ellenálltam neki, de aztán Voldemort megmutatta magát.

Harry továbbment a történetével. Leírta, hogy küldte rá Voldemort az Avada Kedavrát, és hogyan tűnt fel Dumbledore. Leírta a párbajukat, és megemlítette, hogy próbálta Voldemort megszállni őt.

 – Megszállt téged?! – kiáltott fel Draco, míg a többiek csak pislogtak. Ők sem hallottak erről ezelőtt.

Harry vállat vont.

 – Hát ja, de nem túl sokáig. Alapvetően azt akarta elérni, hogy Dumbledore megöljön neki. Ugyanakkor Siriusra kezdtem gondolni, és átjárt a fájdalom, Voldemort pedig nem bírt megmaradni bennem. – Harry újra vállat vont. – Dumbledore szerint túl sok szeretet van bennem, amivel Voldemort nem tud mit kezdeni.

Draco újra szorított egyet Harryn, s fejét a fiú nyakába temette. Harry fejét felé fordította, hogy csókot nyomhasson az arcára.

 – Jó van, Draco. Kész, vége van, és még Voldemort sem hülye annyira, hogy megint megpróbáljon megszállni.

De Draco már újból reszketett, s ezek a szavak már nem vigasztalták.

 – Igaz, de egyáltalán miért voltál ott? Alig élted túl – vicsorogta, s fejét felemelve mérgesen Harryre bámult.

Harry feje lehanyatlott. Megpróbált elhúzódni Dracótól, de a szőke nem engedte mozogni.

 – Ó, nem, nem mész sehova – vicsorgott rá újra.

 – Megteszek minden tőlem telhetőt, Draco. – Harry hangja alig volt hangosabb a suttogásnál.

Olyannyira legyőzöttnek és nyomorultnak hangzott, hogy Draco haragja amilyen gyorsan jött, már el is párolgott.

 – Tudom, angyal – suttogott halkan Harrynek. Közelebb húzta magához, s ismét a nyakába fúrta a fejét.

Harry elengedte magát Draco karjában, de igazából nem lazult el. Válla legyőzötten megrogyott, s még mindig lógatta az orrát, elutasítva, hogy bárkire felnézzen.

Lucius a kanapén elhelyezkedő párost fürkészte.

 – Miért van olyan érzésem, hogy visszatértünk oda, ahol reggel voltunk?

Perselus újratöltötte Harry poharát, s ilyen szavakkal adta a kezébe:

 – Fejezd be a történeted, Harry. Mi más történt aznap éjjel? – kérdezte.

Harry egyszerre lenyelte pohara tartalmát. Humorizálva kezdtek bele, de innen Harry színtelen hangon magyarázta tovább a fennmaradt jeleneteket. Elregélte, mit próbált Dumbledore megértetni vele; hogy Harry legnagyobb ereje a fájdalmában rejlik. Harry leírta, hogyan jött ki a sodrából, és kezdett bele Dumbledore irodájának módszeres elpusztításába, s az igazgató mégis odabent tartotta.

 – Leromboltad Albus irodáját? – tudakolta Perselus csipetnyi félelemmel a hangjában. – Senki sem merne ilyesmire vetemedni – mondta.

Harry végre felnézett, s észrevette, hogy a másik kettő is hitetlenül mered rá.

 – Öm, ja, látszólag Albus nem bánta – felelt meg nekik Harry. – Egyszerűen csak kivárta, míg újra le tudtam nyugodni.

Perselus pislogott, majd magában motyogva elismételte, amit Harry mondott:

 – Látszólag Albus nem bánta.

 – Hát, még mindig voltak dolgok, amiket el akart magyarázni nekem, és annál a pontnál már túlságosan dühös voltam mindenkire, hogy érdekeljen a dolog – érvelt.

 – Tehát csak engedte, hogy pusztíts az irodájában? – ismételte meg a kérdést az apja.

 – Öm, ja – volt rá Harry válasza változatlan formában. – Azt mondta, túl sok az ingósága, úgyhogy feltétlenül folytatnom kéne a felemésztésüket. – Aztán Harry bevallotta: – Akkorra nyugodtam le végre annyira, hogy újra beszélhessen velem.

Perselus töltött magának egy másik italt, s ugyanúgy ledöntötte, mint korábban Harry. Lucius szintúgy. Draco végzett az italával, amit előzőleg elhanyagolt. Harry a maga részéről csak csendben figyelte hármukat.

Perselus visszafordult Harryhez.

 – Egészen más kapcsolatot ápolsz Albusszal, mint bárki, akit ismerek, ebbe beleértve az összes többi professzort. Nincs senki más, aki képes lenne azt megúszni, amit te – nyilatkozott, s hangjából nyomokban még kicsengett csodálata. A Malfoyok egyetértően bólintottak.

Harry lerázta magáról a dicséretet.

 – Temérdek dolgot felfedett aznap éjjel, és sok olyat magyarázott el, amit már régen el kellett volna. Kimondatlan egyezségre jutottunk, és azt hiszem, mostanra megértés alakult ki köztünk. Én segítem őt, ő segít engem. Miután lerendeztem vele azt a kis beszélgetést rögtön az iskolakezdés után, tisztává tettem a helyzetet. Most már nem valószínű, hogy direkt velem szemben cselekedne. Jogom van meghozni a saját döntéseimet – jelentette ki Harry, s határozottsága visszalopózott a hangjába.

 – Te beszéltél vele, és nem ő veled – igyekezett Perselus tisztázni.

Harry szája kis mosolyba görbült.

 – Igen, odamentem, és beszéltem vele. Dumbledore igazából megpróbált ismét gyerekként kezelni, de tisztáztam vele, hogy részéről ez a hozzáállás irányomban már a múlté. Azt hiszem, most egész egyenrangúan kijövünk – fejezte be Harry elgondolkodva.

Perselus megszorította az orrnyergét.

 – Harry, csakis te képzelheted magad Albus Dumbledore egyenrangú társának. De miért van az az érzésem, hogy helytálló ez az elképzelés?

Harry önelégülten elvigyorodott.

 – Talán mert igazam van? Sokkal nagyobb tudással rendelkezik nálam, de egyéniségekként meglehetős egyenrangúak vagyunk. Én aztán biztosan nem kezelem olyan tiszteletteljesen, ahogy mások, és nem is várja ezt el tőlem. Úgy gondolom, megértjük egymást, és sokkal inkább tisztel, mint régen szokott.

Harry újra apjára vigyorgott, s belevonta Luciust is.

 – Példaképp, Dumbledore tudatában van, hogy múlt éjszaka elhagytam az iskola területét, hogy részt vegyek egy halálfalógyűlésen, s magammal ráncigáltam a fiúmat.

Perselus tekintete meglepetést tükrözött, de Harry esélyt sem adott neki megszólalni, máris folytatta:

 – Mint általában, nem tudom pontosan, honnan tudja, vagy mennyit tud, de legalábbis az alapvető  elképzelése megvan a múlt éjjelről.

 – Akárhogy is, az egyedüli eszmecsere, mely lefolyt köztünk a témát illetően, a nagytermen keresztül esett meg, reggeli alatt. Először vesébe látón átdöfött a tekintetével, ami elmondta nekem, hogy tudja; ezt alapjában véve hagytam figyelmen kívül, míg Dracóval megtárgyaltuk. Azután Blaise odaadó köszönetnyilvánítására megkaptam a beleegyező bólintást, miszerint elégedettséggel tölti el, hogy sikerrel jártam – indokolta állítását.

Draco enyhén zavartnak tűnt, mivel tényleg nem volt sok tapasztalata Dumbledore-ral, de Lucius és Perselus teljesen megértve bámulták. Maguk is számtalanszor álltak a vesébe látó pillantásokat, valamint egyetértő bólintásokat fogadó oldalon.

 – Harry – szólította meg végül Perselus –, soha nem szűnsz meg lenyűgözni engem. Még számodra is, ez már rég túlmegy a Dumbledore Aranyfiúja pozíción. Úgy hiszem, helyes az értékelésed, mely szerint most már egyenrangúak vagytok.

 – Igaz, de sajnálatos módon van egyvalami, ami igazán egyenrangúvá emelt vele – mondta Harry szomorúan. – És az nem is én voltam, sem Dumbledore.

Harry Luciushoz fordult, aki újra zavartan nézett.

 – Nézd, Lucius, amit eredetileg el akartunk mondani neked ma este, az az, hogy ismerem a teljes jóslatot, amiért összecsaptunk múlt tavasszal.

Luciust nem szűnték meg sokkolni az elmondottak.

 – De hát eltörött aznap.

 – Igen, viszont Dumbledore ott volt, mikor a prófécia először elhangzott. Aznap éjjel Albus az irodájában tartott, részben azért tehát, hogy beavasson a teljes jóslatba. Megmutatta az emlékét a merengőjében.

 – Közeledik az egyetlen, aki diadalmaskodhat a Sötét Nagyúr felett... Azoknak születik, akik háromszor dacoltak vele, s a hetedik hónap halála szüli őt... A Sötét Nagyúr egyenrangúként jelöli meg, de benne olyan erő lakik, amit a Sötét Nagyúr nem ismer... Mert nem élhet az egyik, míg él a másik... Az egyetlent, aki diadalmaskodhat a Sötét Nagyúr felett a hetedik hónap halála szüli...

 – Ölnöm kell, vagy én halok meg, és a szó szoros értelmében Voldemort volt az, aki egyenrangúvá tett önmagával és Dumbledore-ral – jelentette be Harry egyszerű nyugalommal.

Lucius csak bámulni tudta.

Harry röviden felpillantott Dracóra.

 – Mikor először elmondtam Dracónak, úgy reagált, hogy nem igazán aggódik a jóslat miatt, mivel őrült iramban dolgozom, hogy felkészüljek a Voldemorttal való szembeszállásra. – Tekintete megint Dracóra villant. – De szerintem végre belecsapott Dracóba a felismerés ma reggel arról, mivel is kell szembenéznem.

Perselus mindentudón szemlélte fiát.

 – Nem félemlít meg a prófécia, ugye? Biztos vagyok benne, hogy először megijedtél, de azóta teljes mértékben elkövetsz mindent, amit csak tudsz a Sötét Nagyúr legyőzéséhez. A nyárral kezdve keményen edzettél, még olyan messzire is elmentél, hogy beletanulj a sötét mágiába.

Luciust újra meghökkentették a tények. Fejét elsőként Perselus felé kapta, aki kimondta, azután Harry felé.

Perselus nem törődve vele folytatta:

 – Beismerted, hogy lényegében már letorkoltad Dumbledore-t. Láttalak szembeszállni az egész Renddel, és végeredményében közölted egy szobányi felnőttel, hova dugják fel maguknak, ha nem képesek összehangolni a tetteiket, hogy harcoljanak ebben a háborúban. Magával a Sötét Nagyúrral néztél szembe tegnap éjjel, és lehetővé tetted, hogy megóvjuk Dracót, a többi érintett mardekárossal együtt. A tulajdon személyazonosságod változtattad meg erre az évre abban a reményben, hogy ezzel képes leszel megvédeni a barátaidat, és mindenki mást is ebben az iskolában. Azután pedig gyakorlatilag egyesítetted az egész iskolát. Minden egyes ház együttműködik, beleértve a Mardekárt és a Griffendélt, illetve a diákok többsége rendszeresen különleges kiképzésben részesül tőled.

Perselus sokatmondóan megtorpant mondandójában, s Harry csak vállat vont.

 – Ja, mindezt megteszem és tettem, de mire akarsz kilyukadni, Apám? Biztos vagyok benne, hogy valamit el próbálsz mondani nekem – tette hozzá fanyarul.

 – Valójában nem félemlít meg a prófécia, igaz? – ismételte meg kérdését Perselus, és ez alkalommal megvárta, hogy Harry választ adjon rá.

 – Nem. Már listáztad a dolgok nagyját, amiket igyekszem véghez vinni – mondta Harry.

Perselus felhúzta a szemöldökét.

 – Nagyját? – vonta kérdőre a fiút.

Harry pusztán leintette.

 – Később – válaszolt.

Perselus gyanakodva méregette, de most az egyszer hagyta elsikkadni a témát.

 – A lényeg, amire ki akarok lyukadni Harry az, hogy te nem félsz a jóslattól. Téged Draco jóslat iránt tanúsított félelme riaszt meg. Azt is gondolom, hogy ugyanebből az okból nem akartad elmondani Luciusnak. Hiszen, ha Draco fél a jóslattól, te azon fogsz szorongani, hogy el fog hagyni. És attól félsz, hogy Lucius kényszeríteni fogja erre. Biztosan tudom, hogy kilogikáztad, hogy Dracon nem igazán akarna olyasvalaki közelében lenni, akinek a feje fölött egy ilyen jóslat gomolyog, s azt is említetted, hogy Dracót csak ma reggel érte az igazi felismerése a helyzetnek.

Draco erre feltekintett. Lucius szintén Harryre nézett. Harry nem tűnt meglepettnek, se nem is mondott semmit. Voltaképpen, míg Perselus beszélt térdét a mellkasához húzta, s sikerült eltávolodnia Dracótól annyira, hogy fejét a térdére hajthassa. Szorosan átkarolta lábait, s ránézésre nem tervezte egyhamar elengedni őket. Elég levertnek és magányosnak látszott.

 – Megteszek minden tőlem telhetőt – ismételte halkan.

Draco végre megvilágosodott.

 – Ó, Harry, Perselus nem a te kedvedért ismételte el az éves tevékenységedet. Szerintem engem emlékeztetett rá, és informálta is vele egyszer s mindenkorra az apámat mindenről, amibe belefogtál. Sajnálom, hogy korábban dühös lettem rád. Tudom, hogy megteszel minden tőled telhetőt. Félek, de ez nem jelenti azt, hogy el foglak hagyni.

Draco igazából már könyörgött, mivel Harry nem mozdult. Szorosan ölelte át magát, s nem engedte Dracónak, hogy ismét magához döntse.

Perselus felsóhajtott, s a kanapéhoz lépett. Ahogy azt reggel is tette, leült, s az ölébe húzta fiát. Harry odabújt hozzá, arcát a talárja redőibe temetve.

Draco most az apját szuggerálta könyörögve. Lucius sóhajtott, s pár másodperc erejéig lehunyta a szemét. Hogy sikerült a fiának annyi ember közül épp Harry Potterrel összejönnie? Akárhogy is, tagadhatatlanul nem fogja elszakítani tőle.

 – Harry – kezdte, s nem kerülte el figyelmét, ahogy a fiú megfeszült a hangja hallatán. – Emlékszel, miről beszéltünk ezelőtt? Emlékszel, hogy megvitattuk Perselus és az én múltamat? Beleerőltettek egy házasságba, amit nem akartam, csak azért, mert a szüleim úgy gondolták, így lesz nekem a legjobb. Nem szándékozom semmi hasonlót elkövetni Dracóval. Prófécia vagy sem, ha Draco veled akar lenni, akkor sehogyan sem fogom megállítani.

Draco hálás pillantást küldött apja felé, s arrébb ült a kanapén, hogy megérinthesse Harryt. Kis körökben dörzsölgetni kezdte a hátát. Ugyanazokban a körökben, amik mindig segíteni látszottak Harrynek ellazulni, s a szőke fiú varázslatos ujjai úgy tűnt, újra véghez viszik e trükköt. Mindhárman észrevették, hogy Harry láthatóan megnyugodott Draco érintésétől.

 – Harry – szólt Draco.

Harry fészkelődött kicsit, s felpillantott szempillái alól, Draco szívét még egyszer megolvasztva. Halványan mosolygott.

 – Harry, szeretlek, és nem foglak elhagyni. A jóslat a szart is kiijeszti belőlem, de csupán azt jelenti, hogy annál keményebben fogok harcolni az oldaladon. Nem foglak elhagyni – ismételte.

 – Biztos vagy benne, Draco? – kérdezte Harry. Szemét szorosan becsukta. – Tényleg túl nagy kérés bárkitől, hogy birkózzon meg ezzel.

 – Igen, totálisan. Elveszett lennék nélküled – mondta Draco lágyan. – És neked az egésszel meg kell birkóznod – hangsúlyozta ki élesen. – Ami azt jelenti, hogy a segítségedre leszek ebben. – Draco hangja csupa meggyőződés volt, s csupa határozottság.

Harry egy pillanatig csak bámulta, aztán lassan átsiklott Perselus öléből Dracóéba. Két kezébe fogta az arcát, s előrehajolva finoman megcsókolta.

 – Én is szeretlek.

 – Renben van, fiúk – mosolyodott el gőgösen Perselus. – Mielőtt még belekezdenétek megint, úgy hiszem, minden további 'stressz-levezetést' a szobátokban kellene előadnotok. Emellett későre jár; a korábbi pihenéseteket leszámítva szükségetek van némi alvásra.

Ez visszacsalt Harry arcára egy fáradt vigyort.

 – Igen, talán itt az ideje ágyba bújni – mondta.

Draco önelégülten elvigyorodott.

 – Ezzel egyetértek.

Jó éjszakát kívántak, s Harry szobájába tértek. Otthagyták Perselust és Luciust, hogy bogozzák ki a saját nézeteltéréseiket.